Mindkét helyszínre a négy éve alapított „Afrocando” lett meghirdetve, de az eredeti felállásból Tzumo és Csízi László más kötelezettségei miatt már a koncert kiírásakor sem tudta vállalni a pénteki estét, így az Opus honlapján ifjú Szakcsi Lakatos Béla és Kőszegi Imre nevét olvashattuk, akik eddig inkább Elsa Jazz Latin Syndicate formációjában játszottak. Szakcsi Jr. édesapját helyettesítette több alkalommal a három egykori „nagy Rákfogó” legendával felálló formációban. Ne feledjük, Szakcsi és Kőszegi mellett haláláig Babos Gyula is a „szindikátus” tagja volt, és Elsa érdeme, hogy ezeket az óriásokat végre sok-sok év után újra egy színpadon láthattuk. A mindkét zenekarban kezdettől játszó Winand Gábor és Orbán György viszont jelen volt pénteken is, így a jazzben szokásos átjárásokat figyelembe véve az „Afrocando” névhasználat 3-2 arányban jogosnak tűnt. Amikor viszont kiderült, hogy a vírustól tartva Béci mégsem vállal zárttérben fellépést, és a beugrásra Oláh Krisztiánt sikerült megnyerni, biztos voltam benne, hogy ezúttal egy kicsit „nuevo, otras”, azaz „un poco” új, más Afrocando hangzást hallok majd, ami be is igazolódott.

Elsa koncertjein a műsorterv laza vázra épül, a számok hossza, sorrendje az előadás közben, a pillanatnyi hangulat, benyomások, valamint a közönség visszajelzései szerint alakul, és ez most sem volt másképp. Karmesterként, hol lassúbb és halkabb, hol gyorsabb és hangosabb módot vezényelt a szenzációsan játszó zenekarnak. A visszafogott tempó alatt is érezhettük a feszültséget, a fedő alatt fortyogó víz kezdett gőzzé válni, és az elfojtott érzelmek hirtelen vad, fergeteges zuhatagként törtek elő. Az előző koncertekhez hasonlóan, kezdetben érzékien évődve járta körbe muzsikus társait, finoman provokálva őket, a keményebb, akár őrületbe vezető ritmusok indításáig. Ezek a zenészekkel kezdeményezett évődő „párbeszédek” fontos részei zenéjének, a hangulat fokozásának. Elsa külön-külön sorra vett mindenkit, a szólók közben énekkel, beszólásokkal testközelből tovább inspirálva a kiszemeltet. Volt buja és kacér, volt ártatlan és szűzies, volt esendő és volt büszke. Hangjával, mozgásával, testbeszédével elő is adta a számokat, így azok is nagyjából érthették az elénekelteket, akik nem tudtak spanyolul.

Winand Gábor, aki mindenben Elsa életének hű társa, a szintetizátorhoz ült, fúvós hangszerei közül csak fuvoláját hozta magával. Gábor tavaly megjelent „About Me" című szerzői lemeze óta koncerteken többnyire billentyűs hangszeren játszik, és most is az ebből elővarázsolt hangok, effektek új hangulatot adtak a számoknak, amelyeket a néhány fuvolaszóló tovább színesített. Hiányérzetem nem volt, de azért remélem, a szaxofonok is előkerülnek majd a közeljövőben. Ugyancsak új színt hozott az előző nap felkért Oláh Krisztián fantasztikus játéka, akinek gond nélkül sikerült ilyen rövid idő alatt magát latinra hangolnia. Az egyik legfoglalkoztatottabb bőgősünk, Orbán György megmutatta, hogy bármilyen stílusirányzatban képes remekelni. Kőszegi Imre a karantén hosszúra nyúlt kényszerpihenője után bár dobolt már a MÜPA autóparkolós koncertjén, de most végre nem kivetítőn találkozhatott a közönséggel, és ahogy az alkalmi nagyzenekarban, az „Afrocando” dobosaként is óriási rutinjával könnyedén vette fel a ritmusokat.

Elsa természetesen ez alkalommal is igazi fesztiváli hangulatot teremtett. A koncert közben már egy alkalommal megénekeltetett közönség a ráadásban buzdítására már állva és tapsolva énekelte a refrént, majd önfeledten vonatozva járta körül az Opus alsó karéját. Feledhetetlen este volt, melynek jó volt részese lenni! Az egész zenekarnak a legjobbakat kívánva, stílszerűen ¡Los mejores deseos!

Opus Jazz Club, 2020. július 24.

Fotó: Somogyvári Péter