„Mindig öröm, ha Budapesten kívül találok egy olyan helyet, amelyet a jazz klubokat tekintve, már a második otthonomnak tartok. Ahányszor játszottam ott, akár a Trio Midnight-tal vagy a zenekarommal is, a kiváló szervezésnek köszönhetően mindig ideális körülmények között fogadtak, nem beszélve a lelkes közönségről, akik előtt le a kalappal. Két éve működik, kiállta az idők próbáját, nyáron lehetőségeit kihasználva szabadtéren várja vendégeit.” – mesélt lelkendezve a Mádai Balázs vezette dunaújvárosi Művész Jazz Klubról az est mindhárom formációjában doboló Balázs Elemér egy 2016-os, az „Örök szerelem” fővárosi lemezbemutató koncertjét beharangozó interjúmban. A MOM koncert előtt ugyanis a BEG addigi munkásságát összefoglaló lemez ősbemutatóját a Művész teraszán tartották. A Budapesttől mindössze egyórás autóútra fekvő Dunaújváros felkerült a hazai jazztérképre, és az évek során aztán egyre több jót hallottam az ott játszott zenészektől. A közelmúltban viszont sajnos egyre aggasztóbb hírek érkeztek. Tény, a Művész Jazz Klub megszűnt. Egyes források szerint a mindenki örömére működött klub politikai csatározások áldozatává vált, de nem szeretek kósza, ellenőrizetlen híreket terjeszteni. Éppen ezért, mikor Elemér a kezdés előtt bemutatta ezt a minifesztivált létrehozó, már a TRANE Produkció alapítója és vezetőjeként jelenlévő Mádai Balázst, akinek a jazz iránti szeretetét nem sikerült elvenni, örömmel éltem a lehetőséggel, és megbeszéltem vele egy interjút, így olvasóink rövidesen hiteles információt kaphatnak a történtekről. Szerdán azonban a jelenen kívül a jövő volt érdekesebb, ezt vázolta Balázs, a koncert előtt tartott rövid beszédében a BJC közönségének. Mint elmondta a TRANE Produkció nem a klasszikus értelembe vett menedzser szerepre vállalkozik. Feltett szándékuk, hogy felhasználva több éves koncertszervezésben, jazz klub üzemeltetésben, online események, valamint zenei fesztiválok szervezésében szerzett tapasztalataikat, elősegítsék a zenészek, és az őket szerető közönség találkozását, legyen szó akár élő-, vagy a vírus első hullámában hozott korlátozó intézkedések alatt beindult „live stream” koncertekről. A TRANE fesztiválokat szervezve, fellépési lehetőséget biztosít a vele szerződött zenekarvezetőknek. Ebbe a körbe jelenleg a szerdán fellépő Balázs testvérek, Oláh Kálmán és a Dániában élő Bolla Gábor tartozik. Bár a névsor veretes, de első látásra karcsúnak tűnhet. Ha azonban belegondolunk, hogy a felsoroltaknak hány formációja létezik, és azokban hányan játszanak, rájöhetünk, az újonnan létrejött projekt a hazai jazz szcéna elég nagy szeletének fog a tervek szerint fellépési lehetőséget adni. Azoknak a hazánkban élő és alkotó, nemzetközileg elismert jazz-zenészeknek, akikről az itthoni fősodorbeli média alig vesz tudomást. Hisznek abban, hogy az improvizatív hangszeres zenéhez kellő tehetség, egy élet munkájával szerzett óriási tudás többet érdemel, ezért próbálnak erejükhöz mérten tenni valamit értük és a zenéért. A nagy tapsot kiváltó beszédnek mindössze egy szépséghibája volt, hogy Balázs gondolatait az amúgy sem a fények paradicsomaként elhíresült BJC színpad abszolút megvilágítatlan szélén adta elő, így a róla készült fotó közlésétől eltekintek. A beszéd előtt a színpadra vonult, és utána egyből játszani kezdő Balázs József Trióról viszont már közlésre alkalmas képek születtek. A zongoránál természetesen Balázs József ült, Radics József bőgőzött, és az est Jolly Jokerje, Balázs Elemér dobolt.

Elsőként Sacha Distel 1962-ben írt „The Good Life” című dalának instrumentális változatát játszották. A dal eredetileg az abban az évben készült kultikus francia film, „A hét halálos bűn” egyik epizódjának betétdalaként lett ismert („La Belle Vie"), de mikor Tony Bennett felvette repertoárjába, az angol nyelvterületen is hódított, a brit, és amerikai toplistákra is felkerült, és azóta számos feldolgozást élt meg. A trió játszotta változat meghozta a hangulatot, mely Miles Davis egyik leghíresebb kompozíciója, a „Four” alatt tovább fokozódott, sőt, a fantasztikus szólóknak köszönhetően extázist hozott. A triót tovább is hallgattuk volna, de a menetrendet tartani kellett, vastaps közepette jött a váltás. Radics József helyére Pecek Lakatos Krisztián került, megérkeztek a fúvósok, a trombitás Cvikovszky Gábor és a tenoros Zana Zoltán, Józsi és Elemér pedig maradt a helyén.

A 2005-ben alakult Balázs József Quintet nem törte meg a Davis varázslatot, igaz választásuk az 1967-ben megjelent „Sorcerer” album első számára, Wayne Shorter „Prince of Darkness” című szerzeményére esett. Shorter után a zenekarvezető is feliratkozott a szerzők listájára, két Balázs József kompozíció, az „Alize”, majd az „About Monk” zárta az első részt, és egyben a kvintett koncertjét.

A szünet után, a második részben a Liszt-díjjal és Szabó Gábor Életműdíjjal is elismert Oláh Kálmán kvartettje játszott. A dobfelszerelést nem kellett átállítani, ebben a formációban is Elemér dobolt. Barcza-Horváth József bőgőzött, és örömmel írhatom, hogy ebbe a csupa nagy névből álló társulatba teljes jogú tagként egy roppant tehetséges fiatal szaxofonos, Oláh Kálmán Jr. is helyet kapott. Nem a papa fiaként, hanem érett, kifinomult játéka miatt, melyet számos megmérettetésen elért kiváló eredménye is igazolt már.

Kálmán először is köszönetet mondott Mádai Balázsnak, külön hangsúlyozva, hogy az a tevékenység, amit felvállalt, nagyon hiányzott a hazai jazzéletből. Elmondta, erre az estére többnyire saját szerzeményeiből válogatott, melyek közül elsőként a „Lyric Song” kvartettre hangszerelt változatát hallhattuk. Oláh Kálmán a jazzt és klasszikus zenét szintetizáló első nagy sikert hozó kísérlete Bach Goldberg-variációira készült 2001-ben. Az eredeti művet alapul véve improvizált, ez volt az első lépése az új stílus felé, amely klasszikus zenére és jazz elemekre épült, és nem átirat, és nem is témák „megjazzesítése” volt. Bach egyetlen variációformában komponált, Hermann Karl von Keyserlingk gróf és csembalistája, Johann Gottlieb Goldberg számára, 1741–42-ben írt Goldberg-variációkból az egyik, mindössze 8 hangból álló variáció motívuma következett. A kvartett előadásában ez a szintézis az LFZE kötelező tananyagába is bekerülhetne a jazz sokszínűségének illusztrációjaként, de ezt a sokszínűséget a harmadikként játszott Rowles szám is szemléletesen bemutatta. Bármennyire meglepő, az elsősorban csodálatos énekesnők kísérőjeként ismert zongorista, Jimmy Rowles Stan Getz közreműködésével 1977-ben megjelent lemezének címadója, a „Peacock” is inkább kortárs klasszikus műre hasonlít, mint a bop hagyományokra épülő jazz darabra, attól függ persze, milyen felfogásban adják elő. Kálmánék az eredetihez hasonló harmadik utas megközelítést választották, amely a klasszikusnak tűnő formák mellett a jazzes elemeket, az improvizatív részeket is hűen adták vissza. Befejezésül, méltó zárásként mi más jöhetett volna, mint a legnagyobb Oláh Kálmán „sláger”, a „Polymodal Blues”. Az eddig szopránon játszó ifjabb Oláh Kálmán most tenorszaxofonon is megmutatta kivételes képességeit, de a többiek is lehengerlő szólókkal rukkoltak elő. A siker nem maradt el, a kvartett tagjai vastaps kíséretében vonulhattak le a színpadról.

A minifesztivállá bővült szerda este emlékezetes marad, köszönhetően a szívvel-lélekkel játszó, és nem mellékesen világszintű tudásuk legjavát adó zenekaroknak. Természetesen köszönet jár a TRANE Produkciónak és Mádai Balázsnak is, a fővárosi bemutatkozás nagyszerűen sikerült! A premier után sokan várjuk a folytatást, zenészek, zenerajongók egyaránt, itt Budapesten, és talán sokan New Yorkban is. 

Budapest Jazz Club, 2020. szeptember 2.

Fotó: Somogyvári Péter