Nem kerülhette el a popularizálódást a valaha szűrt ízléséről híres Impulse! kiadó sem. A stílusváltás itt talán egy fokkal kevésbé radikális, mint a Blue Note-nál, de azért épp elég látványos ahhoz, hogy észrevegyük. E változások örvén szerződtette a cég a 2011-ben megalakult angol Sons Of Kemet együttest, amelyre sok mindent mondhatunk, de azt nem, hogy az Impulse! egykori meghatározó művészei – John Coltrane, Albert Ayler, Max Roach, Ornette Coleman, Sun Ra, Pharoah Sanders, Marion Brown és Archie Shepp – által képviselt zenei világok folytatója lenne. Még úgy sem, hogy az együttes mostani negyedik albuma címében intertextuálisan idézi az Art Ensemble of Chicago valamikori jelmondatát (Great Black Music, Ancient to the Future!). A chicagói együttes lemezeit ugyan nem publikálta az Impulse!, viszont fontos részét képezte a 60-as években előretörő New Music mozgalomnak, magyarán a kor amerikai fekete avantgarde és szabadjazz-szcénájának, melynek egyik erőssége épp az Impulse! volt. (Az, hogy a jelen CD címe egyben egy 1985-ben készült sci-fi vígjátékra is alludál, mondandónk szempontjából mellékes.)

A másik dolog, amit semmiképp se mondhatunk a fiatal brit együttesről, az az, hogy zenéjükből száműzték a jazzt. A zenekar élén Shabaka Hutchings tenorszaxofonos/klarinétos áll, aki pillanatnyilag három zenekar között osztja meg erejét. A Sons of Kemeten kívül tagja a The Comet Is Coming elnevezésű cosmic-fusion jazzt játszó társulásnak, valamint az elsősorban Dél-Afrikában aktív Shabaka & the Ancestorsnek. Ma Hutchings az egyik meghatározó jazzelőadó Londonban, aki Nubya Garcia és Binker Golding mellett a „tenoros triumvirátus” tagja. A jelen zenekar egy horns-and-drums kvartett, melyben Hutchings mellett Theon Cross tubás, valamint Eddie Hick és Tom Skinner dobos/ütős szerepel.

Itt egy pillanatra meg kell állnunk. A szokatlan hangszerösszeállítás, melyben a tuba hozza a basszusmenetet mindenképp figyelemre méltó kezdeményezés, bár nem teljesen új jelenség a jazztörténetben. Magától értetődő kapcsolódási pontként kínálkozik a néhai Arthur Blythe altszaxofonos együttese, melyben Bob Stewart tubás látott el ugyanilyen szerepet. Csakhogy Blythe tisztán instrumentális, a Hutchingsénál jóval elvontabb zenét játszott, nem apellált táncolni vágyó hallgatókra, így két dobosra se volt szüksége, az egyiket nála általában William Gust Tsilis chicagói vibrafonos/marimbás helyettesítette. Közel húsz esztendeje egy ilyen kvartettel lépett fel Székesfehérváron, egy nagyon rosszul reklámozott éjféli koncerten, mely mindazonáltal feledhetetlen zenei élményt nyújtott.

Nem lenne igazságos a két, korban-törekvésben eltérő kvartett összemérése, az azonban tény, hogy a tubás kíséret Hutchings zenéjének is különleges ízt ad. Ami a zenekarvezető hangszeres teljesítményét illeti: szaxofonon kerül minden virtuozitást, mivel sok fusionzenekarhoz hasonlóan a Sons of Kemet is a kollektív zenei hatást helyezi előtérbe, az individuális hangszeres játéknak kevesebb teret enged. Másként fogalmazva: a kommunikáció előnyt élvez az egyéni kísérletezéssel szemben. A szaxofon olyasféle funkciót lát el a csapatban, mint Manu Dibango hangszere a nemrég elhunyt kameruni muzsikus lemezein: a fülbemászó témát viszonylag rövid és nem is messzire kalandozó rögtönzések követik, illetve a számok még a szólók alatt is táncolhatók. Kivétel a Think of Home, a CD egyik legjobban sikerült darabja, ahol Hutchings klarinéton és basszusklarinéton játszik. Itt se kapunk ízelítőt virtuozitásából, de nagyon jól felépített szám, s a magam részéről úgy vélem, a halkabb, sejtelmesebb és lágyabb klarinétokkal érdekesebb és eredetibb soundot tud varázsolni, mint a harsányabb tenorszaxofonnal. Szívesen meghallgatnám egy lemezét, ahol váltóhangszereire fókuszál.

Nem vitás, hogy a Sons of Kemet szerzeményeiben (minden számnak Hutchings a szerzője) már első hallásra is sokkal több a spiritualitás, mint a gyakran üres jazzes R&B- és hip hop-próbálkozásokban: ennek egyik oka a zene politikai manifesztum-jellege: Hutchings napjaink egyik polgárjogi harcosa, aki művészi produkcióiba csomagolja társadalmi üzeneteit. Itt a CD-t kezdő Field Negus számít például politikai hitvallásnak – ezzel a törekvéssel magyarázható az a jelenség is, hogy a zenekar az énekkel szemben a beszélt nyelvet (rapperek) részesíti előnyben. És szintén az elbeszélt tartalmakat erősíti, hogy az együttes itt is, ott is becsempészi számaiba a kortárs londoni kluboknak a popzenei regiszterhez tartozó stílusait: house-t, grime-ot, jungle-t, socát és dubot.

S ha már ezeknél az eredetileg jazzidegen stílusoknál tartunk, az se maradjon említetlen, hogy a Black to the Future egyik legmeghatározóbb zenei nyelve a karibi, ami korántsem véletlen, hiszen Hutchings szülei Barbadosról kerültek Angliába, és maga a muzsikus is évekig élt a szigeten. A karibi hatás mindenekelőtt a rendkívül feszes dobgroove-okban, illetőleg az egész „riddim”-szekció halálpontos kísérő szerepében jelentkezik.

A vendégmuzsikusok közül kiemelhető a színpadról sajnálatosan rég eltűnt Steve Williamson szaxofonos, aki a nyitószámban kap némi szerepet. Mindkét szaxofonos a londoni Guildhall School of Music & Drama növendéke volt.

Impulse!, 2021

1. Field Negus
2. Pick Up Your Burning Cross
3. Think Of Home
4. Hustle
5. For The Culture
6. To Never Forget The Source
7. In Remembrance Of Those Fallen
8. Let The Circle Be Unbroken
9. Envision Yourself Levitating
10. Throughout The Madness Stay Strong
11. Black

Közreműködik:

Shabaka Hutchings: tenorszaxofon, klarinét, basszusklarinét 
Theon Cross: tuba 
Tom Skinner: dob, ütőhangszerek 
Eddie Hick: dob, ütőhangszerek
Steve Williamson: tenorszaxofon (1)
Ife Ogunjobi: trombita (5)
Nathaniel Cross: harsona (5)
Cassie Kinoshi: altszaxofon (5)
Kebbi Williams: tenorszaxofon (9)
Joshua Idehen: ének (1, 11)
Angel Bat Dawid: ének (2)
Moor Mother: ének (2)
Kojey Radical: ének (4)
Lianne La Havas: vokál (4)
D Double E: ének (5)