Több mint tíz éve, hogy a brit jazz néhány kiemelkedő képviselőjével a BJC Harmónia Jazzműhely meghívására (Pallai Péter kapcsolatainak köszönhetően) találkozhattunk, és bizony minden alkalommal megleptek minket saját hangjukkal, kreatív művészetükkel.

Ezúttal egy nagyszerű londoni kvartett játékáról (és három szám erejéig egy nem kevésbé kitűnő énekesnő művészetéről) adhatok hírt, akik a nagy német komponista, Kurt Weill (1900-1950) kevésbé ismert (de annál kitűnőbb) dalaiból adnak elő egy csokorra valót. De a bevezetőben említett internacionalizmus jegyében a négyes zongoristája ki más lehetne, mint egy Londonban élő hazánkfia: Gayer Mátyás zongorista…

Néhány szót Matyiról, aki nem ismeretlen a hazai jazzkedvelők körében, de nyilvánvalóan sokkal ismertebb lenne, ha itthon élne.  Éppen hat éve, 2018 nyarán ismerkedtem meg művészetével, amikor is az új tehetségeket felkaroló neves barcelonai lemezkiadó, a Fresh Sound „New Talent” sorozatában megjelent „Never Ending Story” c. debüt-lemezéről írhattam ismertetőt. Matyi már 19 évesen tehetségkutató versenyt nyert, a jó nevű Graz-i jazzakadémián tanult (és szerzett egész életre szóló szakmai kapcsolatokat), játszott itthon és külföldön, és kétszer is a döntőbe jutott Montreux-ben.  

Persze minden hazafiúi büszkeségünk dacára ez a lemez a zenekarvezető brit altszaxofonos életművének tartozéka. A tíz előadott darab között csak egy „kakukktojás” akad, Sam Braysher „Ships Adrift” c. saját szerzeménye, a többit mind a neves német komponista, Kurt Weill jegyzi. Weill elsősorban Bertolt Brecht 1928-ban Berlinben bemutatott Koldusoperájának zeneszerzőjeként vált ismertté világszerte. A darab számos dala lett népszerű jazzberkekben is: elég, ha a „Mack the Knife”-ra gondolunk, amely Louis Armstrong előadásában világsláger volt. (A cím a főszereplőre, Penge Mackie-re utal, nálunk Bicska Maxi-ként ismert…)

A Kurt Weill portréját ábrázoló (kissé bizarr) lemezborító egy remek mainstream jazzalbumot rejt. A „liner notes” szerzője Sam Braysher, aki röviden ismerteti Weill történetét és elárulja, hogy a lemez anyagát még Weillnek otthon írt darabjaiból állította össze. Ezt követően minden számról rövid jellemzést ír, majd jól sikerült művészi fotókról azonosíthatjuk az előadókat.  

Weill az antiszemitizmus erősödése miatt a 30-as évek közepén hagyta el Berlint és költözött Amerikába. Ahogyan az idézett írás is megállapítja, a Nagy Amerikai Daloskönyv kollektívájának tagja lett, olyan szerzők társaságában, mint George Gershwin, Harold Arlen vagy Irving Berlin. Weill a legjobb szövegírókat foglalkoztathatta, mint pl. Gershwin bátyját, Ira-t, a neves afro-amerikai írót, Langston Hughes-t vagy Alan Jay Lerner-t.

A „kidolgozás”-ról elmondhatom, hogy ez az a fajta muzsika, amit Pallai Péterrel „jazz-szerű jazz”-ként definiálunk. Ahogyan mondani szokás: „semmi fakszni” csak remek hangszeres játék, igazi finom jazz a régi szép idők szellemében. Egy tipikus, mégis figyelemreméltó kvartett előadás kvalitásos játékosokkal. Az ilyen hagyományosnak nevezhető játékmód tud újabb híveket szerezni a műfajnak, egyben igazolása annak, hogy van erre igény, csak meg kell mutatni az ifjú generációknak. Különösen „meggyőző”, amennyiben ifjú muzsikusok előadásában élvezhetjük ezt az időtálló mainstream stílust.  

A zenekarvezető Sam Braysher 1989-ben született és a vidéki Angliában nőtt fel, majd Londonban végezte felsőfokú tanulmányait. Saját nevén ez a harmadik lemeze. 2016-ban New Yorkban vette fel Michael Kanan amerikai zongoristával Golden Earrings c. debüt-lemezét, amelyet éppúgy a spanyol Fresh Sound „New Talent” jelentette meg, mint Matyi korábban említett albumát. A másodikat már trióban készítette, mégpedig Tom Farmer (bőgő) és Jorge Rossy (dob) társaságában „Dance Little Lady, Dance Little Man” címmel. Mindkettőre jellemző, hogy a jazztörténet olyan nagy komponistáinak szerzeményeit adják elő, mint Ellington, Jerome Kern, Cole Porter, Victor Young stb.  Braysher tiszta, világos, csaknem vibrátó nélküli játéka és meseszép soundja olyan ikonokat idéz, mint Paul Desmond, Art Pepper vagy Lee Konitz.

Matyiról már szóltunk… A Bariban született olasz bőgős, Dario Di Lecce, 2012-ben költözött Londonba, és olyan nagy neveket kísérhetett már, mint Lee Konitz, Kurt Rosenwinkel vagy Kenny Barron. Steve Brown dobos Manchesterben született, 1996-tól él Londonban és olyan ikonok társaságában játszott, mint Benny Golson vagy Junior Mance, de legismertebbé az tette, hogy számos koncertkörúton volt Scott Hamilton dobosa.

 Az énekesnő, Sara Dowling ír apa és palesztin anya gyermeke, aki Omán fővárosában Muscatban született, majd Ammanban, Jordánia fővárosában cseperedett fel. Pilóta apja jó iskoláztatást kívánt biztosítania lányának, ezért költöztek Angliába.  Apjánál jazzrajongó lévén Erroll Garner, George Shearing, Lester Young és Ben Webster lemezek szóltak, de a mamája által kedvelt arab zenét is megszerette. Az ifjú hölgy angliai karrierje érdekesen alakult. Képzett csellistaként szimfonikus zenekarban játszott és tanított is. De mind jobban érdekelte a jazz vokál, nemcsak a nagy dívák, de az olyan kevésbé sztárolt kiválóságok is, mint Dakota Staton, Nancy Wilson vagy Betty Carter. Gyorsan emelkedett ismertsége, 2019-ben a British Jazz Award „Legjobb vokalista” címét nyerte el. Több lemezalbuma is megjelent és alig győz a meghívásoknak eleget tenni.  2019-ben a Harmónia Jazzműhely meghívására fellépett a BJC-ben Gayer Mátyással.     

SAM BRAYSHER  – THAT’S HIM   The Music of Kurt Weill

1. Here I’ll Stay (Kurt Weill-Alan Jay Lerner)
2. What Good Would the Moon Be? (Kurt Weill-Langston-Hughes)
3. Moon-Faced, Starry Eyed (Kurt Weill-Langston Hughes)
4. Ships Adrift (Sam Braysher)
5. Liebeslied (Kurt Weill-Bertolt Brecht)
6. The Right Guy For Me (Kurt Weill-Sam Coslow)
7. Marterl (Kurt Weill-Bertolt Brecht)
8. Bilbao-Song (Kurt Weill-Bertolt Brecht)
9. That’s Him ( Kurt Weill-Ogden Nash)
10. This is New (Kurt Weill-Ira Gershwin)

 Közreműködnek:

Sam Braysher    altszaxofon
Gayer Mátyás   zongora
Dario Di Lecce   nagybőgő
Steve Brown  dobok
Sara Dowling  ének  (2, 6 és 9)