Már indulóban voltunk így csak röviden tudtunk a lemezről beszélni, de annyit még tudtam neki mondani, hogy viccesen kicsi a világ, hiszen a lemez szólistája az a Daniel Erdmann szaxofonos, akivel 2016-ban a Müpában léptem fel a kvartettemmel. A trió harmadik tagja DJ Illvibe nem más, mint Alexander von Schlippenbach, a német free jazz szcéna egyik legmeghatározóbb alakjának fia, Vincent. Ezek után alig vártam, hogy meghallgassam a lemezt.

            Carlos lírai bőgőzése áthatja mind a 10 darabot, amelynek egy része az ő kompozíciója. Klasszikus zenészként kezdte pályáját, ami folytán intonációja tökéletes, ezenfelül játékát néhány hang után fel lehet ismerni. Hallgatva őt az az érzése támad az embernek, mindegy mit játszik csak abba ne hagyja, annyira gyönyörű. A korongon elhangzó többi darab egy része közös improvizációnak tűnik, kivéve egy német népdal feldolgozást és két számot Danieltől.

            Nála jobb társat el sem lehet Carlos mellé képzelni, mivel ő az egyik legsokoldalúbb tenoros ma Európában. Modern, néha fanyar dallamai szerves egységet alkotnak a bőgő szólamok személyes hangvételével. DJ Illvibe játékát is ismertem már azon felvételekről, ahol Carlos Bica Azul nevű formációjában vendégszerepelt. Az ő jelenléte teszi teljessé és nagyon aktuálissá a zenekar hangzását. Néha csak alig hallható színként jelenik meg az akusztikus hangszerek mellett, máskor groove-jai, archaikus blues és afrikai sampler-ei meghatározzák a zene menetét. Számomra meglepő, hogy huszonhét évvel Miles Davis Doo-bop című lemezének megjelenése után még mindig nem vált az elektronika általánosan elterjedté a jazz műfajban. Ennek legvalószínűbb oka, hogy kevés olyan DJ van, aki teljes értékű zenésztársként tud részt venni egy formációban, úgy mint DJ Illvibe.

            Ennek az albumnak az alkotói elszöktek a klisék és az unásig ismételt jazz frázisok világából, megéri velük tartani!

Clean Feed Records