Kirakat: Don’t Miss the Band   
A showcase szó gyökeret vert a honi zenei életben, mert praktikusan rövid és jelentéssűrítő. A magyar jazz fiatal generációjának jó lehetőség a megmutatkozásra. (A magyarjazz Irk Rékának köszönhetően eddig is aktívan jelen volt ezeken). A hazai egy kis piac, nem könnyű kikerülni a kirakatba. Fenyves Márk remek projektet vezethetne pályakezdő zenészeknek, hogy tegyék ismertté produkciójukat. Az alap persze a jó muzsika, aztán lehet becélozni a platformokat, hogy szélesebb körben tudjanak róluk. Minden úton elindult, amit az ismertséghez vezethet. A Magyar Jazz Szövetség két versenyén is döntősök voltak. A combo formációk bemutatkozására kitalált versenyen a „Some Sky” című dalukat játszották 2017-ben, ami felkerült a Homecoming című lemezükre is. Majd egy másik Fenyves szerzeményt, a „Blues After Dusk” Ladányi Ádám által oktettre áthangszerelt változatát játszották a komponistáknak meghirdetett megméretésen. (az AllAboutJazz.com oldal most válogatta be a Track of the day rovatába, augusztusban fog felkerülni). 

Norah Jones idén júniusban megjelent hetedik albuma újabb lépés a sikeres úton, amin eddig is járt. A jazz az utcákról, pubokból indult el, aztán a zenész, ha meg akart élni a tehetségéből, megtanulta a show business alapelvét: alkoss egy eladható produkciót, találd ki a zenei anyagtól a színpadi megjelenésig, és ha eleget költöttél a reklámra, indulhat a turné a világ körül. A filmekben mindenki látott olyan jelenetet, mikor a rendőr felszólítására a vonalon végig kellett sétálnia a vezetőnek, különben ugrott a jogosítványa. A muzsikusok maguk választhatják ki a vonalat (stílust), amin aztán biztonsággal haladhatnak végig a pályájukon. De ez a többségüknél óhatatlanul ismétlődésekhez és utánérzésekhez vezethet.

A színhely a Santa Barbara-i Lobero színház. Az időpont 2018. március 15. A régi-új Lloyd-együttes veterán szaxofonos irányítója, a város lakója (valamint, gyanúm szerint, Dorothy Darr, a muzsikus felesége, az új lemez producere, aki árgus szemmel felügyeli férje minden lépését) elhatározta, hogy koncerttel ünnepli meg a zenész 80. születésnapját. Túl gazdag az életmű és túl kevés egy este ahhoz, hogy átfogó képet nyújtson mindarról, amivel Lloyd hozzájárult a jazztörténethez, így csupán a ráutalásos koncepció maradt, vagyis az, hogy régi és új tagokból álló kiszenekarával felkeresse fiatalkorát, majd a későbbi évtizedeket, és egy újabb „igazi”, vagyis kontemplatív, elmélyülő Lloyd-előadással örvendeztesse meg hallgatóságát. Több mint kétórás koncertet adott az idős muzsikus, ezalatt tizenkét darab hangzott el, melyek közül négyet jelentetett meg most a Blue Note a fontos születésnaphoz méltó elegáns kiadásban.

A DVD formájában hozzáférhető portréfilm címe – bármennyire is „blikkfangos” – annyiban megtévesztő, hogy „A cool születése” cím minden tájékozott rajongó számára a nagy jazzgurunak a pályája elején, 1949-ben készített felvételsorozatát jelenti, amelyeket később ezen a címen adott ki a Capitol lemezgyár, immáron mikrobarázdás albumon. Ezt az „alaplemezt” a jazztörténet legfontosabb felvételei között tartjuk számon. Jómagam is arra asszociáltam a címet olvasva, hogy valószínűleg korabeli fotók, filmfelvételek, esetleg a résztvevő muzsikusokkal és a felvételek munkatársaival korábban készített beszélgetések, valamint neves jazz muzsikusoknak ezzel a Davis-projekttel kapcsolatos nyilatkozatai lesznek a korongon. Valóban erről is szó esik röviden, de a lényeges különbség az, hogy Davis egész pályájáról szól a történet, születésétől (1926) haláláig (1991).

A világ napjainkban nem az a megszokott környezet, melyben magától értetődőnek vehetjük mindazt, ami körülvesz minket. Az alábbi lemezrecenzió egy, az átlagosnál különösebb köntösben született meg, mellyel a kiváló albumhoz való kedvcsinálás mellett az önreflexió és a jövőbe pillantás elősegítése is cél.
A Jazz Friends friss lemeze a First címet viseli, anyagából minden bizonnyal hallhatunk június 13-án az IF Café Jazz Clubban, ahol a zenekar első koncertjét adja a karantént után, 19.30-as kezdettel.

A Brooklynban élő, izraeli születésű zongorista, Shai Maestro Avishai Cohen basszusgitáros együttesében tűnt fel. Ez az első lemeze az ECM-nél, és nem vállaltak vele nagy rizikót, hiszen a kortárs jazz szcéna egyik legérdekesebb és technikásabb zongoristájáról van szó.  Erről mindenki meggyőződhet személyesen is november 16-án, mikor Pesten koncertezik triójával a GetCloser szervezésében a MoMkultban, így lesz egy lemezajánló egyben programajánló is. Mert aki meghallgatja a CD-t, el fog menni.

Végre egy jó kis „hagyományos” hard bop album, gondoltam meghallgatva az első három számot a lemezről. Lehet, hogy az újabb „jazz forradalom” megvalósítására történő görcsös kísérletek is figyelmet érdemelnek, de a magamfajta öreg jazzróka egyáltalán nem haragszik, ha egy bővérű, a konvenciális értelemben vett modern jazzt hallhat, bármely világmegváltó koncepció nélkül. És mindezt persze a mai hangvételben, „kivitelben”, jól képzett – de a tradíciókat tisztelő – muzsikusok tolmácsolásában.

Doktori kutatásom tárgyához – Bartók Béla munkásságának hatása, modellként való megjelenése a jazz és improvizatív zenékre – igen közeli az Amerikában élő, romániai származású Lucian Ban triójának frissen megjelent albuma, ami Bartók 1909 és 1917 közötti erdélyi népdalgyűjtéseire reflektál.

Úgy tűnik, hogy a vokális zene kifejezetten keresett napjainkban, hiszen számos lemez jelent meg az utóbbi hónapokban. Azt megállapítottuk, hogy leginkább a „gyengébb nem” képviselői jeleskednek és azt is el kell fogadni, hogy az újabb dívák, de akár a mai „croonerek” is a könnyebben befogadható stílusirányzatokat képviselik. Ilyen a most tárgyalásra kerülő Thomas Dutronc is. Róla annyit mindenképpen tudni kell, hogy francia énekes, dalszerző, manouche stílusú gitáros és még színész is. (Az annak idején világhírű Sylvie Vartan fia, apja is befutott énekes, Jacques Dutronc. Volt tehát ki(k)től örökölni a tehetséget.) De azt már indulásként is leszögezhetem, hogy fényévekkel jobb, mint James Taylor American Standardje.

Koncz Kriszta (1995) a Liszt Ferenc Zeneakadémia jazztanszékén tanul, első éves hallgató. Februárban fellépett a Jazz-csillagvizsgáló sorozatban a BJC-ben Lakatos Ágnes tanárnő ajánlására (cikk alján videó). Ezen kívül csak egyszer volt alkalmam meghallgatni Krisztát, a félévi vizsga koncertjén. Finom, de mégis erőteljes, tiszta hangját egy nemrég megjelent lemezen is hallhatjuk. A Jazzybirds nevű zenekarnak áprilisban jelent meg lemeze Question Marks címmel.

Már korábbi írásaimból is kiderült, hogy veterán jazzrajongóként igazán nagyra értékelem az „amerikai standard készletet”. Ez a lemez azonban nem jazz, ugyanis közismert, hogy ebben a műfajban nem a „mi” hanem a „hogyan” a fontos. Tizennégy örökzöld nagyon folk/pop feldolgozásban. Az album műfaji hovatartozása ebben az esetben nem vitatható, bármennyire is divatos lett a „határok fellazítása” stb. stb. Nem véletlen, hogy még az egyik budapesti nagyáruház pop/rock polcán is – miközben a jazzrovathoz igyekeztem – bizony James Taylor legújabb lemezét láttam meg, amit nagyon helyesen a megfelelő helyre tettek.

A magamfajta veterán jazzrajongó mindig örömmel hallgatja meg amerikai (vagy bármely más nemzetiségű) művészek feldolgozásában az évtizedekkel ezelőtt megismert, és a mai napig kedvelt standardeket. Nem győzök örülni, amikor időről-időre felbukkannak újabbnál-újabb hangszeresek és vokalisták tolmácsolásában ezek a remek melódiák. Ettől már csak az a biztatóbb, ha egy – a soul és a pop világában – befutott művésznő tiszteleg a különböző műfajokban valaha remekelt énekesnők előtt, akiknek példáját ő maga is követi. Ők azok „Az asszonyok, akik felneveltek engem” – vallja az album címében is.  (Persze a zenei példaadásukra értendő a „felnevelés”.)

Tavaly nyáron Maceo Parker kedvéért mentem le Paloznakra, kíváncsi voltam arra, mit kezd egy jó alkimista a soul és a jazz elemeivel. Most hasonló érdeklődés vezetett, mikor a Verve Records új korongját meghallgattam. A jazzben otthonosan mozgók számára Philip Bailey a mesteri falzett hangot jelenti. Meg az Earth Wind and Fire-t, ahol alapembernek számított, összetéveszthetetlenné hangzásukat a vokál és a fúvósok kórusa tette, a sajátos jazz alapok.

Magas és elegáns. Igazi német úr. Sötét, mégis casual öltönyében, fehér Borsalino kalapjában, melyet a Some Great Songs borítóján viselt, vagy épp a tópartra való szalmakalapjában, és a jól megválasztott, láthatóan kényelmes bőrcipőjében – munkaruhájában – leginkább egy bécsi kávéház teraszán tudjuk elképzelni. Mivel a kávéjával és az Apfelstrudellel már végzett, most a Neue Zürcher Zeitungot lapozgatja, vagy a Graben színes emberforgatagát figyeli. Eszébe jut valami, közelebb hajol a feleségéhez, halkan mond neki valamit. Mindketten nevetnek.

Kezdjük a kályhánál! Mogyeszt Petrovics Muszorgszkij kevés zongoraművet írt. Viszont e kevesek egyike, az Egy kiállítás képei a zongorairodalom nagylélegzetű, grandiózusabb alkotásai közé számít. Az 1874-ben írott - eredetében! - 10 tételes, a Sétákkal együtt pedig 16 zenei részből álló mű klasszikus\romantikus zene: rokon a programzenékkel vagy a kor szimfonikus költeményeivel (nem véletlen, hogy a francia Maurice Ravel 1922-es keltezésű szimfonikus átiratát majd' mindenki ismeri!).