Sinikka Langeland új lemezének már a borítója is csodálatos. Egy szép farkas látható rajta, valamely kopár, vélhetően norvégiai hegy oldalában. Nem érdemes hosszabb vitát kezdeni most az ECM borítókkal kapcsolatosan, mert az egyik jobban sikerült, a másik viszont kevésbé ragadja meg az embert, de a kiadó új, Wolf Rune című CD-jének borítója mindenképpen a sikerültek közé tartozik. Anélkül lett szép és hatásos ez a borító, hogy a fekete-fehér fénykép alkotója, Christian Houge bármiféle fotós bravúrra törekedett volna. Igaz, önmagában már az is bravúr lehet, hogy lencsevégre tudott kapni egy farkast, az állat természetes közegében.

Amikor adva van egy rendkívüli képességű zongorista, aki gondolatokkal, még ha nem is a legmegnyugtatóbbakkal tömi tele kompozícióit, valamint a feldolgozásra alkalmasnak ítélt darabokat, gyakran előfordul a zongora-bőgő-dob triólemezek kritikusaival, hogy annyira belefeledkeznek a zenekarvezető erényeinek ecsetelésébe, hogy gyakorlatilag megfeledkeznek az együttes másik két tagjáról, s így a bírálat olyan mellékízt kap, mintha a bőgős és a dobos csupán felejthető asszisztens lenne a mester mellett, nagyjából úgy, mint bűvész oldalán a csinos, csillogó ruhába öltöztetett és túl sok sminket használó fiatal hölgy, aki akkor a legaktívabb a porondon, amikor segít a varázslónak kettéfűrészelni egy-egy önként jelentkezőt.