Miközben a műfaji határok olykor megszűnni látszanak, szerencsé(nk)re még akadnak olyan együttesek és produkciók, amelyek a hagyományos, ha tetszik a konvencionális értelemben vett jazz művelői. Remélhetőleg nem sérti a legmodernebb irányzatok jeles képviselőit, amikor is – bármely sértő szándék nélkül – a „jazz-szerű” jazz megtartását és további művelését szorgalmazzuk. Tesszük ezt annál is inkább, mert a több mint százéves műfaj megismerését aligha a legprogresszívabb törekvéseknél ajánlatos kezdeni!

Oláh Tzumo idén betöltötte a 45-ik életévét. Ez azért érdekes, mert emlékszem arra a 18 éves fiatalemberre, aki Babos Gyula zenekarában (a CD-n „Cumó” néven) ült a billentyűs hangszerek mögött és már akkor érezhető volt, hogy fogunk még hallani róla. Az azóta eltelt időben az álmok valósággá váltak.

Az idén immár 70 éves Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas, érdemes- és kiváló művész pályáját az első próbálkozásai óta követem és nagyra értékelem. Sohasem felejtem el, hogy a Kassák klubban a bőgős Vajda Sándor együttesében tenorozott, mégpedig Fekete István (trombita), Réti János (zongora) és Baló István (dobok) társaságában. Sanyi barátom és társai a modern magyar jazz élharcosai voltak, jómagam pedig abban lehettem segítségükre, hogy kották hiányában a „kagylózásra” kényszerült Sanyi számára a legkiemelkedőbb amerikai LP-ket adtam kölcsön, hogy a repertoárt bővíthessék és a nagy mesterek zenei megoldásait elsajátíthassák.

A rendkívül gyakori magyar név a múlt század 60-as és 70-es éveiben a zenei világ egyik emblematikus fogalmává vált világszerte. Rövid életű hazánkfia üstökösként tűnt fel, és fényes pályát bejárva hunyt ki. Minden idők leghíresebb magyar jazz-zenésze volt, érdekes, hogy a másik két nemzetközi elismertségre szert tett muzsikus – Zoller Attila és Bacsik Elek – is gitárosok voltak. (Két éve az év végi szavazáson magyar jazzlegendákra is lehet szavazni, akiket az év folyamán bemutatunk kedves olvasóinknak, hogy életben tartsuk emléküket – a szerk.)