A Beatles fülbemászó, milliók által ismert és dúdolt dalai az elmúlt félévszázad során búvópatakként bukkantak fel a jazz világában is. Csak egy példa: az igazán „jazzmárkának” minősíthető Blue Note kiadó egy külön albumot szentelt John Lennon és Paul McCartney tizenegy olyan szerzeményének, amelyeket a kiadó „istállójába” tartozó jazzikonok játszottak el saját sorlemezeik valamelyikén. A névsorban pedig olyan ikonikus neveket találunk, mint Lee Morgan, Tony Williams, Grant Green, Buddy Rich, Bud Shank vagy Chet Baker.

Ezek után egyáltalán nem lepődhet meg a jazzrajongó, ha egy bizonyos Brad Mehldau nevű zongorista 2023-ban kiad egy olyan „élő” zongorakoncert-lemezt, amelyen tíz veretes Beatles „slágert” és egy David Bowie szerzeményt ad elő, mégpedig szólóban. Teszi ezt a már évtizedek óta egyik – ha lehet ilyet mondani – „legjazzesebb” kiadónál, a New York-i Nonesuch Records-nál. (Az utóbbi években ők vállalták fel Mehldau lemezeinek gondozását.)

Nos, hősünkről tudni kell, hogy tengersok pianista közül szigetként magaslik ki. Szerepe meghatározó az utóbbi évtizedek jazztörténetében. Chick Corea távozásával és Keith Jarrett visszavonulásával pedig még inkább megnőtt fontossága, jelentősége. Oroszlánrésze volt az akusztikus zongorajáték művészi értékének visszaállításában. (Talán kissé maradinak vélhető véleményem szerint a különféle billentyűs szerkentyűk soha nem fogják kiszorítani azt a hangszert, amely a klasszikus zenében és a jazzben is olyan magasságokra emelkedett, amit semmilyen divat nem tud megkérdőjelezni.)

Nos, ez a remek album is ennek bizonyítékát szolgáltatja. Már csak azért is, mert éppen Mehldau készített egy olyan lemezt négy éve, amelyen Fender Rhodes-tól Moog szintetizátorig mindent felvonultatott, és íme most a jól bevált Steinway hangversenyzongorán szólójátékkal kápráztat el minket. Igaz, hogy a választott repertoár is szívünk csücske. Nem kell bizonygatnom, hogy a Beatles (korai Hard Day’s Night utáni) érett korszakában a John Lennon-Paul McCartney szerzőpáros az egész dalirodalom legkiemelkedőbb darabjait írta meg. Ezekből ad elő kilencet Mehldau, egyet a Beatles másik tagja, George Harrison jegyez, egy pedig „kakukktojás” David Bowie-től.

Természetesen Mehldau, mint nagy elődje (ha szabad ezzel a kifejezéssel élni), Keith Jarrett és a jazztörténet számos igazi zongoraművésze (gondoljunk csak Petersonra) már számos alkalommal játszott szólóban, elég, ha csak a 2015-ös „10 Years Solo Live” c. 4 CD-ből álló albumára gondolunk. Könnyű billentés, virtuóz technika, egyenrangúan kétkezes játék jellemzik előadását.  Merész és innovatív, szertelen és intellektuális, de a mély érzelmek sem hiányoznak belőle. Formakultúrája egyértelműen az európai iskolát képviseli, nem akarja a „divatosabb” fekete játékmódot utánozni. Nem sok képzettebb, tudatosabb és termékenyebb zenész akad, mint ő. Egy nagy improvizatőr előadását élvezhetjük, amelyben a spontaneitás és a zenei struktúrák tisztelete egyaránt jelen van.

Végül még arra is felhívnám olvasóink figyelmét, hogy a CD kísérőfüzetében terjedelmes tanulmány olvasható angol nyelven Brad Mehldau tollából, amelyben figyelemreméltóan taglalja a Beatles zenéjéhez, művészetéhet való viszonyát. (Ez a szöveg már komolyabb nyelvismeretet igényel.)

Ez az album biztosan megnyeri akár a popzene híveit éppúgy, mint a klasszikus zene kedvelőit, a jazzrajongókról nem is beszélve. Háttérzene gyanánt is élvezetes, de a komoly odafigyelést is megérdemli!

 Nonesuch – Magneoton, 2023

1. I Am The Walrus
2. Your Mother Should Know
3. I Saw Her Standing There
4. For No One
5. Baby’s in Black
6. She Said She Said
7. Here, There and Everywhere
8. If I Needed Someone
9. Maxwell’s Silver Hammer
10. Golden Slumbers
11. Life on Mars?

Minden szám szerzői: John Lennon és Paul McCartney
(kivéve a 8.) George Harrisontól és (a 11.) David Bowie-től

Brad Mehldau szóló zongorajátéka