Elek István Quartet - Jazz Elek lemezajánló

Ávéd János 2019. augusztus 30.

A Szabó Gábor-díjas Elek István a magyar zenei élet nagy formátumú szaxofon-művésze, klarinétosa, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz Tanszékének legendás mestere, egyetemi tanára, a Magyar Jazz Szövetség vezetőségének tagja. A jazz, rock és a pop legmagasabb kvalitású formációinak zenekari tagjaként, vendégszólistaként a magyar zenei élet legszélesebb spektrumán mozog évtizedek óta, erről a Tea zenekarral kapott eMeRTon-díja is árulkodik.

Meglepő, hogy majdnem 40 évet kellett várnunk első saját lemezének megjelenéséig. A Jazz Elek c. lemezen az Elek István Quartet repertoárjának gerincét alkotó örökzöldek mellett végre Elek István három saját szerzeménye is helyet kapott.

Miért is szeretnek standardeket játszani a jazz-zenészek? Mi szükség van egy jazz-lemezre, amin régi dallamokat játszanak, amikor azt már mások is eljátszották?

A jazz egy zenei nyelv, a zene sajátos szemléletmódja. Tulajdonképpen bármilyen zenei anyag alapját képezheti egy jazz-improvizációnak. A jazz-örökzöldek dallam- és harmóniavilága mégis az a zenei környezet, amely közös nyelv, az egész világon beszélnek. David Liebman mondta egyszer: őt büszkeséggel tölti el, hogy amikor a világ bármely pontján bemegy valaki egy jazz klubba, akkor ott tudják ki John Coltrane. Ugyanazt a dallamkincset, lemezeket ismerjük, emiatt együtt tudjuk akár ismeretlenekkel is dúdolni a híres felvételek szólóit, mesterműveit. Jó eséllyel egy bluest is el tudunk játszani anélkül, hogy bármilyen szóbeli kommunikációra kellene hagyatkoznunk. A jazz világnyelv, melynek nagy közös témáit, dallamkincsét a jazz standardek alkotják. Egy jazz koncerten az egyén megismételhetetlen személyiségének és hangulatának ihletettségében akár ugyanarra a kompozícióra improvizálva napról-napra, alkalomról-alkalomra friss és akár merőben új megoldások születnek. Egy ilyen egyéni megszólalás egyszerre gyökerezik mélyen a zenei múltban és a lehető legnagyobb koncentráció alatt reflektál a jelen minden rezdülésére.

Ezt a világnyelvet anyanyelvi szinten beszélik az Elek István Quartet zenészei:

Elek István - tenor-, bariton-, szoprán szaxofon, klarinét, Weisz János - zongora, Molnár Péter - nagybőgő, Cseh Balázs - dob.

A nyitó dalban - Clifford Brown „Joy Spring”-jében - Elek István tenorszaxofon hangszínének gazdagságát bizonyítja úgy, hogy egyszerre érzem benne Coleman Hawkins hangszélességét, Ben Webster vibratóját, levegőjét, Benny Golson hajításait és levegőoszlop-karakterét. Egy szaxofonos hangszíne olyan, mint az ujjlenyomat, senki máshoz nem kapcsolható, végeredményben megismételhetetlen.

A „Small Steps (back…)” – „Kis lépések (hátra…)” az első nagyon szellemes Elek-darab a lemezen, melyben - minden jazz-zenész álma - John Coltrane „Giant Steps” c. darabjának egy egyedi feldolgozását hallhatjuk, ahol a távoli nagyterc távolságban lévő hangnemek útjának bejárása fordított irányban történik. Tehát ezért nem “nagy lépésekkel” előre, hanem “kis lépésekkel” hátra épül fel a harmónia struktúra. A darab nehézségét illetően el kell mondanom, hogy ez a feldolgozás szerintem remekül megidézte a híres standard hagyományait úgy, hogy közben mégis sajátos módon alkotta újra önmagából a darabot. Kizárólag tenorszaxofon szóló van a darabban. A Cseh Balázzsal közös dob-szaxofon duóban játszi könnyedséggel lubickolnak a rendkívül nehéz harmóniai környezetben

Ezt a feszültséget szépen oldja a swing-korszak egyik ékköve, Duke Ellington „In A Mellow Tone” c. szerzeménye. A vegytiszta, nyers szaxofon hangszín mellett itt mutatkozik meg a legjobban Elek mély kötődése a jazz aranykorához. Az óramű pontossággal és egyben könnyedén swingelő ritmusszekció: Weisz János, Molnár Péter és Cseh Balázs aktív támogató, ugyanakkor visszafogott jelenléte szinte repíti a szólistát és a darabot. A kombóvá párlott hangszerelésben egyszerre érezni Duke Ellington és Count Basie hatását. Még egy trombitaszekciót idéző üveghang-glissando is megmutatkozik, ami egyértelműen kortárs szaxofon frázis, de mégis visszautal a nagy big bandek hangzására.

Ronnie Cuber magyar hangjaként szólal meg Elek István a „Ready and Able” című szerzeményben, melyet „The George Benson Cookbook” című lemezen szereplő úgynevezett rhythm changes, azaz a jazz-zenészek körében népszerű I got rhythm című Gershwin harmóniamenetére írt témavariáció. Véleményem szerint Elek baritonhangja teljesen eltérő a nagy elődtől. Új minőség. Számomra még talán sokkal öblösebb hangszín is, mint az eredeti. A Quartet vendége ebben a dalban Gyárfás István, a magyar jazz-gitározás egyik legnagyobb alakja, aki közvetlenül mégsem George Bensonra reflektál gitárjátékával. Egyéni stílusa és megszólalása számomra sokkal inkább Barney Kessel, Charlie Christian és a jazz-gitározás nagy ikonjainak ötvözetéből hajt ki. Figyelemreméltó az az évtizedek óta tartó összhang és párbeszéd, mely a két szólista között ebben közös két ütemes válaszolgatásban hallható.

Sonny Rollins „Doxy”-ja előtt tiszteleg a „Dakszli”, mely a híres örökzöld akkordmenetére írt Elek István-téma. A be-bop korszak gyakori sajátossága volt, hogy a rhythm-changes-hez hasonlóan ismert standardek akkordmeneteire írtak újabb témákat. Ez azóta is szerves részét képezi egy jazz-zenész kompozíciós eszköztárának. Hiszen azonnal személyessé, egyedivé, egyben a zenész kollégáknak is kényelmessé teszi a kompozíciót. Ebben a dalban Elek István tenorszaxofon megszólalásának egy pasztellesebb, “kellemesen kótyagos”, játékos árnyalatát mutatja. A középtempójú swing meg-megszakadó, organikus-ritmikus szövése teret ad a zenekar számára a kibontakozásra, hangszeres szólók formájában. Weisz János remek zongoraszólóját Molnár Péter kemény energikus szólója követ. A négyezésben Cseh Balázs erős dallami muzikalitása, formai és ritmikai érzékenysége is szépen kidomborodik.

A korong aranymetszésénél szereplő legszebb dalt a szerző feleségének írta. Igazi magyar standard. A „Dear Girl” véleményem szerint a korong legmélyebb szerzeménye. Őszinte szerelmi vallomás. Az “A” témában rejlő „My Romance” dallami idézet is utal erre a személyes kapcsolódásra. A kromatikus vezetések és moll-beli akkordok miatt Tadd Dameron hatása is megvillan. A modális B rész egyértelműen modern hatás a darabon. A meglepő modulációknak valódi képi világuk van, ami olyan, mint egy filmbeli vágás. Ahogyan egy házasság halmazállapota is időről-időre változik, de a szereplők és a lényeg változatlan és örök marad.

Elek István “kaméleon” stílusa most elsősorban nem a soundban vált színt, hanem Stan Getzben gyökerező, légies dallamiságot idéz meg számomra.

A bűvöletből felocsúdva: Cseh Balázs szellemes latin bevezetője, majd későbbi dobszólója józanít ki bennünket. Ez a finom, “ügetős”, dobkávás hangzás Sonny Rollins „Way Out West” című lemezén Shelly Manne játékát idézte. Számomra nagy újdonság volt hallani Elek Istvánt szoprán szaxofonon. Rettentő izgalmas ez a határtalanul vitális összjáték, mely jellemzi kettejük játékát. Joe Henderson „Recordame” című szerzeménye tulajdonképpen a téma megformálásában utal az eredeti darabra, a továbbiakban teljesen új megvilágításba helyezi a darabot. A dobcentrikus, zongorát gyakran mellőző zenekari hangzás leginkább a Sonny Rollins trióban hallott gyermeki játékosságot idézi meg, amit a nagymester kései, latin-zenei korszakából is ismerhetünk.

A lemez záródarabja, a „Bluesette”, többszörös klasszikus zenei utalás. Elek István a zenei tanulmányait klarinéton kezdte Bakos József tanítványaként. A klarinét-bevezető a jazz születését, egy gyermek első zenei élményeit idézi meg. A barokk-zenei hatás alatt született Toots Thielemans akkordmenet, jó táptalajul szolgál a klasszikus zenei hangzást is gyönyörűen megidéző Elek-Weisz klarinét-zongora duó bevezetőhöz. Majd bejön a zenekar, a történet írja önmagát tovább és tovább…

Elek István zenéje átöleli a jazztörténetet. Párbeszédbe elegyedik a nagy elődökkel úgy, hogy eközben a ma emberéhez szól. A kényszeredett modernitás kliséit mellőzve, a jazz műfaj egyetemes aktualitásának szabad szemmel nem látható mélységeibe kalauzol el bennünket.