Morton a muzsikálást New Orleans bordélyházaiban kezdte, majd beutazta az Államokat, New Orleanstól New Yorkig. Rengeteg helyen megfordult és mindenütt szinte szívta magába a hely muzsikáját, a ragtime-ot, az olasz belcanto operákat, a kubai latin zenét, a himnuszokat, spirituálékat és a rezes bandák zenéjét. Muzsikájában egyaránt jelen voltak a New Orleans-i blues jegyei, a katonaindulók és az egyszerű szórakozóhelyek, bordélyházak zenéi. Példaként a „Smoke House Blues”darabját érdemes meghallgatni, amely 1926-ban készült Chicagóban.

A Mortont megelőző időszakokban, New Orleansban a kocsmák és bordélyházak zenészei számára a szabadság volt a muzsikálás meghatározója. Mindez azt jelentette, hogy szabadon kezelték a darabokat, amelyek fül- és szájhagyomány útján terjedtek, mindenki úgy játszotta a számokat, ahogyan kedve tartotta, és ahogyan a közönség hangulata elvárta. Nem voltak leírt kották, a muzsikusok vagy egymástól vagy a rokonaiktól vették át a dallamokat, esetleg maguk is kitaláltak újakat, hozzá kreálták a harmóniákat és a ritmust, ez volt az alap. A téma lejátszása után következett a zenének az a része, amitől igazán olyan lett, amely csak akkor és ott volt jellemző, amikor és ahol játszották. Ez volt a rögtönzés, vagy ahogyan inkább elterjedt, az improvizáció. Az improvizáció jelentette és jelenti ma is a jazz lényegét. Ugyanakkor tévedés azt hinni, hogy improvizálni lehet szervezetlenül, szabályok nélkül. Szükséges hozzá egy váz, mely jelenti a dallamot és a harmóniai rendszert, továbbá szükséges a muzsikus variációs alkotó képessége, hiszen a rögtönzés mindig az adott pillanat zenei műve. Az improvizáció remek példáit hallhatjuk a ”The Chant” című felvételen.

Mortonnak voltaképpen egyszerű elképzelései voltak a zenéről, hiszen ő „csak” azt akarta játszani, amit megtanult, amit gyakorolt, amit érzett, és amit tudott. Természetes volt számára, hogy ami tetszett neki és amit szórakoztatónak tartott, azt beépítse abba a zenébe, amit játszott. Játszott, ahogy érezte és ahogy gondolta. Ha jó kedve volt, akkor született a „Steamboat Stomp”, ha a temetésről akart szólni a zenéjével, akkor a „Dead Man Blues”.

A zenekar gyakran eseményeket, történeteket adott elő, mint például az 1926-ban készített felvételt, amely címe: „Sidewalk Blues”, azaz járda-kesergő. Az esemény egy rendbontó autósról szól, aki a szabályokat be nem tartva erőszakoskodik a környezetével. A téma ismerős, és ma is aktuális. Az egész felvétel olyan, mint egy rövid kis színdarab. A felvétel elején egy fütyülést és egy dudálást, majd egy párbeszédet hallunk, mely nagyjából a következőképpen hangzik: „Hé, takarodj az utamból! El akarsz téríteni egy autót? Olyan süket vagy, hogy a siketnémák társaságának elnöke lehetnél.” Mire a válasz: „Sajnálom főnök, ez itt a járda kesergő”.

Morton a Red Hot Peppers együttest stúdiózenekarnak alapította. Minden felvételhez egészen pontos instrukciókkal látta el a zenészeket, amit lehetett azt leírta, vagy lekottázta, a zenét alaposan és többször elpróbálta. Bár a felvételeken úgy hallatszik, hogy a zene olyan, mint egy jam session, a valóságban a részletekig kitalált muzsika. Morton rengeteg figurát és eszközt dolgozott ki, amelyeket a darabokban felhasznált. Ilyen volt a kezdés, a dinamika változása, a melódiák variálásának módozatai, ritmusváltások, átmenetek, a New Orleansban alkalmazott kétnegyedes klisék és így tovább. És itt eljutott a jazz egy igen komoly fordulóponthoz. Megszületett a hangszerelés és a jazz kompozíció. Mindaddig a zenészek csak a témát ismerték, azt játszották el, majd az összeszokottságtól, az empátiától, az egymásra figyeléstől függően variálták. Morton nem bízott semmit a véletlenre. Ő azt akarta, hogy minden úgy szóljon, ahogy ő gondolja, mindenki annak megfelelően játsszon, ahogyan ő szeretné. Ehhez viszont az kellett, hogy mindent kitaláljon, leírjon, sőt néha előjátsszon. Meghallgatásra javasolt Morton szerzemény, címe: „Original Jelly Roll Blues”.

A Red Hot Peppers zenészei a kor legjobbjai voltak. Morton tudhatott valamit, amiért sikerült ezeket a nagyszerű muzsikusokat megnyernie, hogy vele játszanak. Nyilván fontos volt, hogy Morton rengeteg újítást vezetett be a zenébe és emiatt a tehetséges, az újra mindig kész zenészek számára ez kihívás volt. Másrészt, Morton – furcsa túltengő önbizalma ellenére – nagyszerű hangulatot teremtett a próbákon. Minden zenész szeretett vele próbálni, mert mindig érthetően elmondta, hogy mit kíván, zongorán le is játszotta, a hibákat kijavította, türelmesen újravette a darabot, mindaddig, amíg az számára megfelelően nem szólt. Morton nagyon komolyan vette, amit csinált, és ez imponált a zenésztársaknak.

Példaszerűen nyomon követhető Morton strukturális igényessége, tematikus építkezése, tudatos hangszerelése, a hangszerek hangzásának a mondanivaló szolgálatába állítása, amelyet hallhatunk a „Beale Street Blues” című felvételen.

Morton trióban is készített felvételeket. A trió tagjai rajta kívül a Dodds fivérek voltak, azaz Johnny Dodds klarinéton és Baby Dodds dobon. A felvételek arról tanúskodnak, hogy Morton kiváló technikájú, virtuóz zongorista volt, akinek játékában jelen volt a ragtime, a New Orleans-i életérzés, a latin vér, a szórakoztatás magas színvonalú szolgáltatásának igénye, humor, játékosság.

Meghallgatásra ajánlott felvétel: „Wolverine Blues”. A Red Hot Peppers együttes egyfajta modellt képviselt, azt a modellt, amelynek megjelenésétől a jazz komponálttá és hangszereltté vált. Komoly lépés történt a jazz fejlődésében, mely Mortontól napjainkig hatást gyakorol a muzsikusokra. Példát adott arra, hogy hogyan kell a minimális idő alatt a maximális formai lehetőségeket kihasználni.

Remélhető, hogy a lemez bemutatásával sikerül igazolni, hogy Jelly Roll Morton a jazz egyik kiemelkedő és meghatározó egyénisége volt és hogy a sok felsőfokú jelző, amelyet vele kapcsolatban használnak a jazztörténészek, fedi a valóságot.