Bevezetőül a bemutatásra kerülő CD első darabját érdemes meghallgatni, melynek címe: „Coquette”.

Mindenekelőtt egy általános megjegyzés egy érdekes tendenciáról, amely a Kirby által képviselt swing stílus korszakát követően jelent meg a jazzben. A beboppal kezdődően ugyanis a darabok időtartama fokozatosan hosszabbodott. Ennek eredményeként már a 60-as években készültek olyan bakelit lemezek, amelyeknek egy-egy 25-30 perces oldala egy számot tartalmazott. Kirby idejében ez még nem volt divat. A CD-n található felvételek két kivételtől eltekintve 3 percnél rövidebbek, így lehetséges, hogy a közel egy órás anyagot tartalmazó lemezre 21 szám fért rá.

Az elmondottakat igazolja a következő darab, amely mindössze 1’43”-ig tart. Egy remek és a swing korszakban sokak által feldolgozott kompozícióról van szó, címe: „Royal Garden Blues”. 

A „Royal Garden Blues” egy ún. New Orleans-i standard, amely alkalmat adott a zenekarnak arra, hogy egy remek zenei elegyet készítsen. Ezen a felvételen egymást kiegészítve jelenik meg egy erős témabevezetés, majd egy rövid, de sodró trombita és klarinétszóló, egy második melódiai vonal, amely szinte felcsipegeti az első dallamvonal elhullajtott hangjait, és újakat kreál belőle. Így a muzsika folyamatosan változik ütemről-ütemre, 1 és háromnegyed perc alatt.

Néhány fontos életrajzi adat a zenekarvezető John Kirby-ről. Kirby 1908. december 31-én született a Maryland állambeli Baltimore-ban. Zenei karrierje kibontakozásának első akadálya az volt, amikor fiatal muzsikus volt New Yorkban ellopták a hangszerét, egy harsonát. Később vett egy tubát és ez az instrumentum már sikereket hozott neki. 1930-ban Fletcher Henderson és együttesének tagja lett. Ettől az időszaktól a tuba lassan kezdte elveszíteni szerepét a zenekarokban, de mivel Henderson ragaszkodott muzsikusához, Kirby fokozatosan áttért a bőgőre.

A javasolt következő szám a saját korában igen sikeres, népszerű darab volt, címe: „It’s Only a Paper Moon”, külön érdemes figyelni a bőgőjátékot.

Kirby Henderson után a dobos zenekarvezető Chick Webb együttesében szerepelt, majd 1937-ban elhatározta, hogy önálló együttest szervez. A kezdeti időszakban Kirby a hajdani Henderson csapatban játszott kollegákkal alakította meg zenekarát, amely hat tagból állt. Ez a swing korában különlegességnek számított, hiszen az együttesek többsége húsz körüli létszámban játszott, de voltak negyventagú bandák is. Mégis, Kirby zenekarát elfogadta a közönség. Úgy hirdették őket, mint „The biggest Little Band in the Land”, azaz, az ország legnagyobb kisegyüttese. A következő, „Wondering Where” című felvételből talán érezhető mindaz az elegáns visszafogottság, ami őket jellemezte.

Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy Kirby zenekara nem használt a korszakban annyira jellemző bonyolult hangszereléseket, hiszen legyen az kis- vagy nagyzenekar, akkoriban szinte kötelező volt komplikáltnak hangzani. Kirby ezzel szemben nem variálta túl muzsikáját és éppen ettől volt jó. Ebben a trombitás Shavers vállalta a legnagyobb szerepet. A zene humorral fűszerezett, szellemes, olyan, mint amikor a festők vastag ecsettel festenek, az igazi swing hangzás viszonylag csökkent szerepet kapott benne. Néha flörtölt egy kicsit a klasszikus zenével is, és ezek a kirándulások jót tettek az együttes népszerűségének. Néhány cím a feldolgozások közül: Chopin: Perc keringő, Donizetti sextett a Lammermoori Luciából, vagy részlet Csajkovszkij Diótörőjéből.

A következő felvétel a lemezen található Schubert kompozíció, melynek címe: „Schubert's Serenad”.

Majd következzék ismét muzsika a Kirby együttestől. A darab címe: „Comin’ back”. A felvétel ideje: 1942. február 11.

 Nem akarom túlbecsülni Kirby jelentőségét a jazz fejlődésében, minden esetre az az igény, hogy a klasszikus zene valamilyen módon szerepet kapjon a jazzmuzsikában, előremutató volt. Manapság már tudjuk, hogy ez a törekvés, később valóban megjelent egyes jazz stílusokban, gondoljunk csak a Modern Jazz Quartettre vagy Dave Brubreckre és együttesére. De fellelhetők további hatások is, amelyek Kirby muzsikájához köthetők a következő jazz generáció játékában. Ilyen pl. a Dizzy Atmosphere vagy a Groovin High című kompozíciók, melyekben Dizzy Gillespie és Charlie Parker játékának előképét Shavers és Prokop trombita - altszaxofon szólójában fedezhetjük fel.

Példa a „No Blues At All” című felvétel remek rögtönzésekkel.

Említést érdemel a zongorista Billy Kyle is. Ő az Earl Hines – Teddy Willson vonalon haladt, amelyre a tiszta hangzás, az egyértelműen meghatározott gondolatmenet alkalmazása volt a jellemző. Írhatnám azt is, hogy rendes, takaros játékot produkált, olyat, mint kortársai közül pl. Nat King Cole vagy Eddie Heywood, akik egyfajta kommerciális irányba is elmentek a negyvenes évek elején. Voltaképpen ezt a stílust akarták átalakítani, megváltoztatni a bebop nagy zongoristái, első sorban Thelonius Monk és Bud Powell.

A következő felvétel a lemezről az orientális hangvételű darab, melynek címe: „Tunisian Trail”.

Remélem, John Kirby és zenekarának felvételei képesek voltak örömet szerezni olvasóinknak. Ne feledjük, hogy ez az együttes akkor volt népszerű, amikor még az egész világon a swing stílusú nagyzenekarok aratták a sikereket. Mégis ez a hattagú formáció a maga visszafogott és igényesen hangszerelt muzsikájával egyfajta kivétel volt, olyan kivétel, amely ugyan nem szakadt el a kortárs divattól, de nem is lett kommersz és olcsó. Mindez köszönhető a kiváló zenészeknek, a nagyszerű hangszereléseknek, a kreatív szólóknak. Igaz nem léptek nagyot előre a jazz fejlődésében, nem készítettek elő forradalmat, ám muzsikájuk szórakoztató, mindig hallgatható, könnyed jazz. Befejezésül a CD utolsó darabját javaslom meghallgatni, melynek címe: „Can’t We Be Friends?”, nem lehetünk barátok?