OSCAR PETERSON: Cotton Tail

Oscar Peterson ilyen művész. Az ő pályája a beboptól indulva, sok korszakon és stíluson átível, mégsem sorolható egyikbe sem. Az ő stílusa a Peterson stílus.

Elsőként egy Irving Berlin-szerzeményt ajánlok meghallgatásra Oscar Peterson előadásában. Bőgőzik Ray Brown, dobol Ed Thigpen.
A felvétel címe: „Cheek to Cheek”

Most néhány mondat az életéről.

Oscar Emmanuel Peterson 1925. augusztus 15-én született a kanadai Montrealban. Otthon családi hagyomány volt a muzsikálás, természetes tehát, hogy Oscar már kisgyermekként zenélni kezdett. Először trombitálni tanult, de egy betegség miatt arra kényszerült, hogy hangszert váltson. Így lett belőle zongorista. Kiemelkedő zenei tehetsége határtalan szorgalommal párosult. Már hatéves korában képes volt arra, hogy órákat töltsön a zongora mellett. Ez a lelkesedés és elszántság hamarosan meghozta eredményét. 13 éves korában megnyert egy zenei versenyt, és ennek kapcsán az egyik montreali rádió felkérte arra, hogy hetente egyszer egy húszperces műsort adjon havi száz dollár honoráriumért.
A fellépti díj nagy segítséget jelentett a Peterson család számára, hiszen ebből a pénzből fedezni tudták Oscar felsőfokú zenei tanulmányait.

A következő szám Oscar Peterson első felvételeinek egyike. Az ekkor még csak húszéves fiatalembernek már erőteljesen formálódik az önálló stílusa. Már ezen a felvételen megfigyelhető kivételes technikai tudása és az a dinamikus játékmód, amely egész életében jellemzője a művészetének.
Oscar Peterson George Gershwin „I Got Rhythm” című szerzeményét játssza. A felvétel 1945-ben készült Montrealban.

Oscar Peterson tizenkilenc éves korában Johnny Holmes zenekarához szerződött, és ez volt az első profi zenekar, ahol játszott. Amint később elmesélte, ekkor úgy érezte, hogy a zenekari játék korlátozza őt ambícióinak kibontakoztatásában, ezért hamarosan kilépett az együttesből. Montreal és Toronto lokáljaiban vállalt önálló muzsikusi állást. Függetlenül attól, hogy voltaképpen nem hagyta el Kanadát, teljes figyelemmel kísérte a jazz világának alakulását. A rádióban állandóan hallgatta, hogy mit játszanak az USA-ban, kik a legkeresettebb muzsikusok, mi a jellemző stílus.
1945-ben és 1946-ban a Victor lemeztársaság néhány kiváló zenész részvételével felvételt szervezett Petersonnak, aki remek zenét produkált. Ez nagy meglepetés volt, hiszen Peterson ekkor még szinte teljesen ismeretlen muzsikus volt a jazzben, ugyanakkor stílusa kiforrottnak tűnt, amit játszott, az más volt, mint a divatos, vagy inkább azt mondanám, az akkor elfogadott jazz. Érezhető volt ugyan némi bebopos hatás, de a hangzás, a tartalom és a forma különböztek attól.
Példaként ismét egy lendületes felvételt mutatunk be, mely a fiatal Peterson kiváló technikai felkészültségéről tanúskodik. A darab címe: „Poor Butterfly”, készült 1947-ben, bőgőzik Auston Roberts, dobol Clarence Jones.

A nagyszerű indulást jó folytatás követte. Felfigyelt rá Norman Granz, a jazz egyik legnagyobb producere, aki a „Jazz at the Philharmonic” sorozatot szervezte. A koncertsorozat során a jazz legnagyobb befutott sztárjai mellett fiatal feltörekvő tehetségek is játéklehetőséget kaptak, méghozzá többek között a New York-i Carnegie Hall-ban vagy a Los Angeles-i Philharmonic Auditoriumban. Ez a rendezvénysorozat igazi népszerűsítése volt a jazznek. A pódiumon mindig a legjobbak és a legígéretesebbek szerepeltek, mindig a legfrissebb és legtehetségesebb zene szólt. Granz igyekezett minden komoly egyéniséget megnyerni annak, hogy vállaljon szerepet a jazz népszerűsítésében. Voltak köztük olyanok is, akik már leszálló ágban jutottak el Granzhoz és a koncertsorozat után ismét a figyelem középpontjába kerültek. Mások, és ilyen volt Peterson is, pályájuk elején kaptak lehetőséget arra, hogy bemutassák tehetségüket és ez a hosszú időre meghatározta karrierjüket.
Oscar Peterson 1949-ben kapott szerződésajánlatot Norman Granz-tól. Első fellépése a Carnegie Hall-ban volt, óriási sikerrel. A koncert után még néhány napig New Yorkban maradt, és ez az idő meghatározó élményt hozott számára. Elment az 52. utcába, és szinte napokig el sem jött onnan. Élőben hallgathatta azokat a muzsikusokat, akiket addig csak a rádióból és a hanglemezekről ismert. Belecsöppent a bebop kellős közepébe. Érdekes azonban, hogy bár a bebop elkápráztatta, meghódította, a maga számára kijelölt úttól nem tántorította el. Bár vitathatatlan, hogy eredeti stílusában is felfedezhetők a bebop hatásai, mégsem lett bebop-zongorista.
Nagyszerű ismeretségeket kötött a New York-i muzsikusokkal, akikkel később remek felvételeket készített.
1953-ban készült a következő lemez, melyen Ben Webster szaxofonossal, Barney Kessel gitárossal, Ray Brown bőgőssel és J. C. Heard dobossal játszik. A darab címe „Bounce Blues”.

A nagyszerűen sikerült bemutatkozás után hamarosan visszatért az Egyesült Államokba, hiszen ekkor New York volt a jazzvilág fővárosa; minden tehetséges muzsikus számára ez a közeg volt a megtermékenyítő.

Peterson kiváló adottságait a zenészek is felismerték. Az ötvenes években több száz felvételt készített az Államok különböző stúdiójában. Olyan sztárokkal játszott együtt, mint pl. Louis Armstrong, Billie Holiday, Count Basie, Dizzy Gillespie, Ella Fitzgerald, Stan Getz. Peterson mindig kitűnően alkalmazkodott zenésztársaihoz, ugyanakkor eredeti stílusát soha nem adta fel. Szólóiban mindig felismerhető egyéni, mással össze nem téveszthető játéka.
Most egy olyan felvételt ajánlok, melyet a fantasztikus Ella Fitzgeralddal készített duóban.
Elragadó az a kedves csevegés, amit ez a két nagyszerű muzsikus folytat ezen a lemezen. Úgy tűnik, nem is akarják abbahagyni a beszélgetést, szinte egymást serkentik újabb és újabb mondandóra, mintha két jól összeszokott régi barát elevenítené fel közös élményeit.
Következzék tehát Ella Fitzgerald és Oscar Peterson kettőse.

Már az elhangzott felvételek alapján is megállapítható, hogy Peterson rendkívül erőteljes muzsikát játszik. Pernye András azt mondta róla, hogy ő a jazz-zongora történetének „nagy ragadozója”. Ezzel nyilvánvalóan arra céloz, hogy Oscar Peterson zenéje erőtől duzzadó, szédületes tempójú, energikus. Más értékelők Peterson muzsikájára a lehengerlő „drive” jelzőt használják. A drive ebben az értelmezésben a zenész ritmikus energiájának és impulzív erejének együttesét jelenti.

Valóban, Oscar Peterson sokoldalú művész. Miközben csodálatos szólókat produkált, az együttesekben mindig hagyta szólópartnereit is érvényesülni. Mindez egyfajta kamarazenei képességet mutat. Ha valamit a szemére lehet vetni, az az, hogy mindezek mellett a saját ritmusszekcióját teljesen a kíséret szerepébe kényszeríti.
Mint említettem, Peterson kiváló zenészekkel koncertezett és készített felvételeket. Most ismét ezek közül hallgassanak meg egyet. A felvétel Chicagóban az Opera House-ban rendezett hangversenyen készült. Peterson Coleman Hawkinsszal a tenorszaxofon atyjával, Percy Heath bőgőssel és Connie Kay dobossal játszott. A darab címe: „Time On My Hands”.

Mint minden kiemelkedő és erős egyéniségű művésznek, Petersonnak is voltak és vannak kritikusai. Legtöbben azt vetik a szemére, hogy mindent a virtuozitásnak rendel alá, hogy a technika számára fontosabb, mint a mondanivaló. Mindezekre Peterson egy, az Atlantic Monthly című magazinban közölt interjúban válaszolt. Most néhány lényeges részletet idézek a riportból:
„Gyakran azt terjesztik rólam, hogy a szív rovására vagyok virtuóz zongorista, és hogy a technikával akarom feledtetni a jazz lényegét jelentő érzelmi gazdagságot. Ezeken a megjegyzéseken mindig elgondolkodom. No nem azért, mintha sértenének, hanem azért, mert egyszerűen nem igazak. Szeretném e véleményeket hangoztatóknak felhívni a figyelmét arra, hogy a jazz fejlődésének új irányai nem adnak lehetőséget az érzelmek sokoldalú megnyilvánulására. Azt gondolom, játékomból nyilvánvalóan kitűnik, hogy én követem a jazz modern irányzatát. Szeretném azt is, hogy érezzék, hogy mindig igyekszem megőrizni a dallamot és a dallamosságot, mert mindezekre nekem, saját magamnak van szükségem. Mindezzel együtt nagy híve voltam és vagyok a bebopnak. Mindez abból is következtethető, hogy mind a triómban, mind más együttesekben a kor legnagyobb zenészeivel és mindig a bebop híveivel játszom. Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy nem mindenben egyeztem az 52. utca irányzatával. Amiben teljesen igazat adtam nekik, az az volt, hogy akkorra végleg eljött a változtatás ideje. Azt azonban, hogy hogyan és mit kell változtatni, azt mindenki másképpen látta. A bebop az egyik formája volt a változtatásnak. Én a harmóniával és az improvizációval kapcsolatos kérdésekben feltétlenül egyetértettem a bebop forradalmárokkal. Mint említettem, az én meggyőződésem az, hogy több út is lehetséges a jazz fejlődésében. Ők is más zenészek játékából, kísérleteiből alkották meg forradalmukat. Én is felhasználok dolgokat tőlük és másoktól. Sokszor még magam sem tudom, hogy hová tartok, milyen stílushoz tartozom, ha egyáltalán tartozom valamihez. A jazz egy nagyon élő műfaj ahhoz, hogy előre meg lehetne határozni, hogy mi fog történni, akkor ha valaki mást csinál, mint a többiek.”
Íme Peterson ars poetikája a kategóriákkal, a stílusokkal, az egyéni útkereséssel kapcsolatban.
Most egy ismert, kiváló szerzeményt ajánlok Oscar Peterson szólózongora előadásában. A darab címe: „Body and Soul”.

Peterson a hatvanas években egy nagyszerű triót állított össze. A bőgős Ray Brown, a dobos Ed Thigpen volt. Velük számtalan jazztörténeti jelentőségű felvételt készített. Peterson nagy művész, rengeteg kiváló muzsika nagyszerű tolmácsolója és talán kockázatos is életművében rangsorolni, én mégis azt gondolom, hogy az említett trió volt művészetének csúcspontja. Mindhárman erőteljes, dallamos muzsikát játszottak, mindhárman elkötelezett hívei voltak a bebopnak, mindhárman bluesos ihletésű zenészek. Nehéz közös alkotásaikból válogatni, hiszen szinte mindegyik nagyszerű. Ha mégis választanom kell, én a „Take the A Train” című darabot választom, mert azt gondolom, ez a felvétel fejezi ki legjobban hármójuk közös munkájának lényegét.

Peterson bármennyire is egyéni stílust képvisel, mégsem előzmény nélküli muzsikus. Garnerhez hasonlóan annak a zongorista vonulatnak az egyik tagja, amelynek a harlem stride-ot játszó James P. Johnson, a kedves „hústömeg” Fats Waller, a döbbenetes művészi erejű Art Tatum voltak a legjelesebb képviselői. Tatum egyébként nemcsak Garner és Peterson játékára volt hatással, hanem más zongoristákéra, beleértve a bebop neves forradalmárait is.

Ugyanakkor Peterson nem mondható Tatum közvetlen követőjének. Bár feltétlenül érezhető kapcsolat kettejük játékában, ez a kapcsolat nem direkt jellegű. Amiben Peterson talán hasonlít nagy elődjére, az a dallam feltétlen tisztelete, a díszítésekhez való vonzódás, a technikai képzettség. Ugyanakkor Peterson alapvetően támaszkodott a bebop vívmányaira. Dallamvilága egyszerűbb, ritmusa feszesebb, különösen a balkéz játékával hoz eredeti fordulatokat a jazz-zongorázásba. Ahogy néhány szakértő megjegyzi, Peterson swingesebben játszik, mint Tatum. A swinges kifejezés ebben az esetben nem a swing stílushoz való hasonlóságra utal, hanem egyfajta kemény, feszes ritmizálásra, amely valóban Peterson egyik nagy erénye.
A nagy hármas 1966-ban szétvált. Nem konfliktusok miatt, hanem azért, mert a zenészek úgy érezték, a továbbiakban külön-külön szeretnének alkotó munkát végezni. Peterson ezután sok nagyszerű zenésszel muzsikált együtt. Hosszú időre remek társat talált a dán Niels-Henning Ørsted Pedersen bőgősben, és hozzájuk mindig csatlakoztak kiváló szólisták. Ilyen volt a következő felvételen szereplő remek gitáros Joe Pass.
A darab, amit most lejátszunk Peterson egyik legjobb lemezéről való, melynek címe The Trio. A virtuóz szám címe: „Blues Etude”.

A hetvenes években Peterson játéka sokat finomodott. Erről tanúskodik a következő kiváló felvétel, melyen Dizzy Gillespie-vel duóban játszák a trombitás improvizációra épülő szerzeményét, melynek címe: „Con Alma”.

Peterson nagyon sokat adott a jazz történetéhez. Káprázatos technikája, swinges játéka, mindig magas színvonalú előadásai és minden dalban felismerhető egyénisége a legnagyobbak közé emeli őt a jazzműsikusok között. Játékát és zenei világát sokan csodálják, ennek ellenére érdekes, hogy követője nem akadt. Ma úgy tűnik, hogy Petersonnal lezárul a nagy jazz-zongorista egyéniségek sora.

Befejezésül egy 1998-ban készült koncertfelvételt hallgassanak meg. Közreműködik vibrafonon Milt Jackson, bőgőn Ray Brown, dobon Karriem Riggins. A darab címe: „Sometimes I’m Happy”.

Fotó: AI