Misi, te fested ezeket az ősz szálakat a hajadba és a szakálladba, vagy tényleg 65 éves vagy? 

Borbély Mihály: Kikérem magamnak a gyanúsítást - ezek igazi ősz hajszálak, a már régóta őszbe fordult szakállamról nem is beszélve :)

Akkor, mindenekelőtt, Isten éltessen! Egyébként azért kérdeztem, mert habitusod, modorod, nyitottságod fiatalabb emberre vall. Viszont ennyi év megér egy interjút. Pályád kezdeti szakaszában, de első virágkorodban is igazoltan hiányoztam ebből az országból. Ezért is szeretnék visszamenni az elejére. Zenész családból származol? 

Borbély Mihály: Felmenőim között nem volt muzsikus, csak daloskedvű családtagok, én lettem az első hivatásos zenész. Édesanyám szövőnő volt, apám pedig a Vízműveknél gépkezelő.

Szerették volna, hogy zenét tanuljál, vagy az teljesen belőled fakadt? 

Borbély Mihály: Elsős tanítónőm javasolta nekik, hogy írassanak be a zeneiskolába - ha ő nem figyel fel énekórai aktivitásomra, akkor talán másként alakul az életem, mert különösebb zenei ambícióim akkor még nem voltak. Sokkal később született meg bennem az elhatározás, s váltam éretté a felismerésre: a tehetség rám bízott tálentumaival felelősen kell sáfárkodnom.

Milyen zenék hatottak rád süldő korodban?

Borbély Mihály: Elsősorban természetesen a hatvanas-hetvenes évek hazai és külföldi beat és rock zenéi, aztán egyre inkább a progresszív irányzatok és a fúvósokkal fűszerezett zenekarok, így jöttek tehát a blues, funk és R&B bandák. Érdekes, hogy ilyen előzmények után sem a jazzrock volt a “kapudrog” a jazzhez, de erről majd később…

Tudom, hogy szűkebb pátriád, Pomáz többnemzetiségű település, ez zeneileg is érezhető volt?

Borbély Mihály: A hatvanas-hetvenes évek pomázi hangulata és kulturális élete - így, visszatekintve - idillinek volt mondható: egyik nap sváb fúvószene vagy tót dallamok, máskor szerb tamburamuzsika bizsergette a füleimet, de ez olyan természetes volt, hogy csak jóval később jöttem rá: valójában ez volt a zenei anyanyelvem.

Fúvós hangszer volt az első választásod? Egyáltalán milyen hangszereken tanultál játszani szisztematikusan?

Borbély Mihály: Akkor még nem volt zenei előképző vagy előkészítő, így rögtön klarinétozni kezdtem, de nem a normál, hanem a kisméretű Esz-klarinét volt az első hangszerem, hogy elérjem a billentyűket. Soha nem felejtem el annak a borús őszi délutánnak a hangulatát, és az izgalmat, amelyet az ütött-kopott, rongyba csavart kis hangszer jelentett számomra. Amikor hazaértem, rögtön faggatóra fogtam, s valamennyire engedelmeskedett is, ám első tanárom pár nap múlva felvont szemöldökkel nézte-hallgatta tevékenységemet, hisz a lehető legtöbb szabálytalanságot elkövettem a megszólaltatás érdekében…

Mikor, milyen korban született benned az elhatározás, hogy zenész leszel?

Borbély Mihály: Ez úgy 16-17 éves korom tájékán érlelődött meg bennem, amikor egyszer csak rádöbbentem, hogy az összes zenész barátommal tudok focizni, de igen kevés focista barátommal tudok muzsikálni. Addig ugyanis igen fontos volt a foci is az életemben, jó ideig a helyi “úttörő” igazolt, olykor igen gólerős játékosa voltam. A barátaim többsége zenei pályára készült, s ekkor már én is elég érett voltam, hogy felismerjem: ha úgy szeretnék zenélni, ahogy a példaképeim, akkor ezt nem lehet hobbiként kezelni, tanulni, dolgozni, gyakorolni kell - ez hivatást, “elhívást” jelent, amelynek elfogadása életre szóló feladatot és felelősséget ró rám. Döntésemet soha nem bántam meg.

Abban a korban már tudtad, hogy milyen műfajt választasz?

Borbély Mihály: Érdekes időszak volt, hisz a zeneiskolai, majd konzis képzés a klasszikus zenét jelentette, amit egyre jobban megszerettem, tulajdonképpen ugyanakkor, amikor a népzene és a jazz is szíven ütött - valahogy összeértek a szálak, s nem igazán akartam dönteni,

csak azt szerettem volna, hogy minden percemet zenével tölthessem.

Mikor fordultál a jazz felé, - minek vagy kinek a hatására?

Borbély Mihály: Ahogy korábban mondtam, hiába hallgattam éjjel-nappal a korszak “könnyű”-zenéjét, számomra nem a jazzrockon keresztül vezetett az út a jazzhez. Pomázi  barátom (később a Vujicsics együttesben kollégám), Eredics Kálmán adott egy Charlie Parker lemezt, ami annyira megigézett, hogy onnantól már csak Bird és Trane, aztán Miles és Jarrett kellett nekem, a Weather Report, a Headhunters és a Return to Forever akkor még túl könnyűnek találtatott… azóta persze sokat változott a zenei világlátásom.

Mi fogott meg benne, ki hatott rád akkoriban?

Borbély Mihály: Bird virtuozitása és érzelmi töltése, Coltrane szenvedélyes őszintesége és szellemi magaslatai valamikor azidőtájt ütöttek szíven, amikor Bach muzsikájának tökéletességében meghallottam az igaz istenhitet, és Bartók zenéjének delejező hatását is megértettem az épp induló táncházmozgalom által élővé varázsolt Kárpát-medencei zenei örökséget hallván. A magyar zenészek közül Lakatos “Ablakos” Dezső és Ráduly Misi, illetve a Syrius és Szabados hatott rám leginkább.

Melyik zenekarban játszottál először pénzért és mit?

Borbély Mihály: A későbbi Vujicsics zenekar magját is jelentő baráti-zenei társasággal sokat játszottunk bálokon, lakodalmakban - ezekből a bevételekből nemcsak zsebpénz jutott a diákévekhez, de hangszereket is tudtunk vásárolni. Jó kiképzés volt, sok műfajt (a környék nemzetiségeinek muzsikáját, nép- és műzenei darabokat, nótákat, és persze örökzöld slágereket is játszottunk) tartottunk repertoáron. A javát “fül után” tanultuk meg, s persze ha asztalhoz hívtak, soha nem volt ismeretlen nóta: amit nem tudtunk, ott rögtön lefüleltük, s már kísértük is.

A Vujicsics volt az első neves zenekar, amelyikben játszottál?

Borbély Mihály: Talán úgy helyes a válaszom, hogy a Vujicsics lett az első neves zenekar, amelyben játszottam, hisz alapító tag vagyok, tizenhét esztendős múltam az alapításkor, s immár negyvennyolcadik éve(!) játszunk együtt. Vujicsics nevét halála után, 1976-ban vettük fel, s a következő évben már ezzel a névvel nyertük meg a Magyar Televízió “Ki mit tud?” elnevezésű tehetségkutató versenyének népzenei kategóriáját. Ennek a rendkívüli nézettségű műsornak a során ismertem meg a jazz kategóriában induló Kaszakő és Kis Rákfogó tagjait, Horváth Kornélt, László Attilát, Lakatos Tónit, “Füsti” Balogh Gábort és a többieket, akikkel pár év múltán kollégák lettünk. 

Vujicsicsék meghatározó élményt jelenthettek számodra. Mi volt a következő lépés?

Borbély Mihály: Mindezek közben a Konziban tanultam, klasszikus klarinét szakon, majd a Zeneművészeti Főiskolán szereztem klarinét- és szolfézstanári diplomát.
Nagyon szerettem a klasszikus zenét, amely a mai napig “mindennapi kenyerem”, vagyis sokat hallgatom, gyakorlom és olykor művelem is, de akkor úgy éreztem, hogy hivatásként nem elégítene ki. Hogy miért? Akkor már jó ideje nemcsak a népzene szabad levegőjéből szippantottam éltető erőt, de olykor-olykor belekóstoltam, s le is nyűgözött a jazz gyönyörű terhekkel párosuló teremtő szabadsága. Ez vonzott, ebben szerettem volna elmélyülni.

Formálisan mikor, mennyit és kitől tanultál jazzt játszani?

Borbély Mihály: A Jazzkonziba ’82-ben vettek fel, itt először Siliga Miklós, majd rövid ideig Csepregi Gyula, az utolsó évben pedig Lakatos Antal voltak a mestereim, s persze Gonda János elméleti órái, Regős István zenekari gyakorlaton adott tanácsai is sokat jelentettek számomra.

Melyik volt az első saját zenekarod?

Borbély Mihály: Sokáig nem éreztem zenekarvezetői ambíciókat, ami talán annak is betudható, hogy a Vujicsicsban szólistaként és a zenekar egyik szervezőjeként is elég sok teendőm volt, emellett tanítottam, családos ember lettem, ami szintén gyönyörű feladatokat adott. Így tehát sidemanként tevékenykedtem, s ez egy ideig ki is elégített, míg el nem jött az idő, amikor éreztem, hogy a bennem lüktető ritmusok, dallamok, kompozíciós ötletek számára hasonló gondolkodású muzsikustársakat kell keresnem.  Ez aztán pár éven belül oda vezetett, hogy több zenekarom is lett, kicsit más-más arculattal, s persze az adott zenéhez az általam leginkább alkalmasnak tartott kollégákkal.

Nem csak roppant sokoldalú vagy, sok zenekarod volt, illetve van. Kapásból: a Borbély Műhely, a Borbély-Dresch Quartet – ami ugye inkább társbérlet, - a másik Misivel duóban is játszol, akkor ott van a Polygon és persze a Borbély Balkán Jazz Project és legrégebbi duó formációd Binder Károllyal. Ezek nagyjából felölelik mindazt, amit és ahogy zeneileg szeretsz elmondani. Te nem vagy terrorista alkat, s ezért azt szeretném tudni, miként érvényesíted saját elképzeléseidet ennyi emberrel, miben merül ki zenekarvezetői tevékenységed?

Borbély Mihály: Általában határozott elképzeléssel látok munkához, de ehhez a koncepcióhoz a kísérletezés, a számok közös alakítása, egyfajta műhelymunka is hozzátartozik. Bizonyos dolgokban olykor ragaszkodom a terveimhez, ugyanakkor keresem azokat a “közös felhangokat”, amelyek a muzsikustársak és közöttem jól rezonálnak, vagyis lehetőleg úgy írom meg és úgy találom ki a repertoárt, hogy abban mindenki megtalálja a saját egyéniségét. Ha ez nem sikerül, be tudom látni a tévedésem, s átalakítom az adott számot, vagy - ilyen is volt már - lemondok róla, lehet hogy a fiókban hever egy darabig, de az is lehet, hogy egy másik formációmmal életre kel és kivirágzik…

Munkásságod és művészeted számos díjat eredményezett. eMeRTon díjat, Artisjus díjat, a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét, Liszt-díjat, Szabó Gábor-díjat, sőt – a Vujicsics együttes tagjaként – Kossuth-díjat is. 
Anélkül, hogy bármelyiket lebecsülnéd, melyik jelentette számodra a legtöbbet?

Borbély Mihály: Őszintén mondhatom: mindegyik megtisztelő, fontos, és alázatra, további munkára sarkalló volt számomra. Az egyik legkomolyabb szakmai elismerés, hogy a Magyar Jazz Szövetség titkos szavazásán 2014-ben az előadóművészi (Szabó Gábor), 2019-ben pedig a jazzpedagógiai (Gonda János) “életműdíjat” nekem ítélték.

Már nem is tudom mióta tanítasz a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz Tanszékén – és nem is tudom, hány hazai szaxofonos került ki a kezed alól, de azt tanúsíthatom, hogy nagy szeretetnek örvendesz és mindig is örvendtél a tanítványaid körében. Mondd, miként lehet embereket megtanítani egy improvizatív művészet gyakorlására? Tudom, hogy lehet és teszed, de első hallásra a feladat önellentmondásosnak hangzik.

Borbély Mihály: Hát ez valóban nehéz kérdés, olykor magam sem értem, hisz a tanítási anyagot mindenki másképp dekódolja, ráadásul én is minden nap, minden órán, minden percben másként közelítem meg a tanítandó zenei feladatokat, de amellett, hogy vannak bizonyos módszereim, állandóan keresem az új megoldásokat és figyelem, hogy melyik növendéknél mi működik a legjobb hatásfokkal. Még ma is gyermekként csodálkozom rá a Zenére, s azt szeretném, ha a tanítványaim és a zenekaraim is ugyanezzel a csodálkozással tudnának nekiállni a legkeményebb munkának is, amely nélkül nem születik meg az a csoda, amit csak ők hozhatnak létre.

Milyen fontos része az életednek a tanítás?

Borbély Mihály: Az egyik legfontosabb küldetésemnek tartom, s ma is érzem a felelősséget, ami egyébként a művészi munkára is vonatkozik: az “adatik” tálentumaival egyszer el kell számolnom. Ha csak a saját céljaimra használtam fel, mi értelme volt az életemnek?

Még ezer dolgot tudnék kérdezni tőled weblapzártáig, de egy szokásos, sablonos riporteri kérdés lesz az utolsó: Hogyan tovább, milyen még megvalósulásra váró terveid vannak?

Borbély Mihály: Kicsi a terjedelem ahhoz, hogy mindet felsoroljam… Na jó, a legközelebbi két új lemez- és koncertprogram a Polygon trió és a Borbély Műhely számára készül, az utóbbi anyag különleges hangvétele és megszólalása az elképzeléseim szerint LP-n, vagyis hagyományos lemezen (bakelit) érvényesülne igazán, de ehhez még jó néhány (főleg költségvetésbeli) részletnek tisztázódnia kell, szponzor nélkül ez ma már csak veszteségesen valósítható meg.

Köszönöm az interjút Misi. Isten éltessen és tartson meg jó egészségben, legyen a következő 35 éved a legsikeresebb!

Köszönöm az érdeklődést és a jókívánságokat!

Fotó: Somogyvári Péter, Lázár Miklós, Irk Réka