első TV közvetítés Cegléden (Fotó: Ceglédi Panoráma)

- Még nincs! És akkor, most, mi van? - Az ifjú szerkesztőnő inkább tanácstalanul csattant fel, mintsem bántó éllel, ám a szálloda igazgatója csupán érdeklődött, van-e már valami tájékoztató egyáltalán nem volt türelmetlen és nem vette zokon.

- Tessék, kérem - folytatta az amazon -, ebben a kiadványban a térség összes kulturális eseménye megtalálható. Még a főszerkesztő urat is megkértem, mit ajánlana személyesen, de ő csak annyit mondott, nevetve, hogy a Mészárosból a pacal, Ceglédről a jazz, ennél jobbat nem tud. Tudtam én, hogy humoros főnököm van, de hol van itt a Mészáros, meg, pláne, hogy a jazz...!

Még mondott valamit, csakhogy ekkorra az igazgató már mosolyogva elköszönt. Ahogy mackósan ballagott kifelé, magában megölelte a főszerkesztő urat. Hát, hogyne, öreg barátom, a pacal és a jazz, semmit nem változtál. Emberek, hangszerek, zene, lányok, ételek, na, és a kettős rangadók! Most is hallotta, finoman, sejtelmesen, ott érezte a hangokat, az ízeket a szájában, az orrában, a fülében, az emlékeiben, meg a leküzdhetetlen izgalmat, ahogy a Népstadion felé robogtak négyen a Trabanttal.

Ebben a városban ne lenne helye? Hogy is volt az a néhány nap, közel ötven éve...

Különös nap volt. Péntek. Teljesen mindegy. Ilyenkor a nap nem tud elég későn kelni, most meg már tizenegykor olyan fényesen és orvul támadt, a szemei jajdultak belé. Mint mindig. Mindig olyankor, amikor későn, vagy alig került ágyba, akárcsak ma. Már az utcán találta ez a ragyogó idő, noha hajnalban még áhítattal csüngött a zenén. Ott ücsörgött az étteremben a parányi dobogó sarkán, a zenekarok előtt. Nem is tudja, hogy került haza, noha egy kortyot nem ivott, csak valami mámor... Sokan voltak így. És most ő itt van, hogy vakító napfényben rója tovább szokásos útját, mert mint említettem, ez különös nap volt. Addig járt körbe-körbe, míg a napi sajtót be nem gyűjtötte. A friss, még ropogós ÉS-t, az egyetlen példányt, ami a sarki trafikba kifejezetten az ő nevére érkezik, már menet közben olvasni kezdte.

Mr.Dob-Kovács Gyula (Fotó: Ceglédi Panoráma)

Egy torzonborz alak bukkant elő a semmiből, hirtelen. Összemosolyogtak. Most már biztos volt benne, hogy néhány hete a szegedi halászcsárdában, a Kiskőrösiben, Ő ott ült egy társasággal és a zenéről vitatkoztak. Most meg alig pár órája, ahogy ott kuksolt a falatnyi pódium szélén, mennyire csodálta Őt, ahogy az ujjai könnyedén vibráltak, futkároztak a húrokon. Ebben a városban ne lenne helye a jazznek, ahol olyan emberek mászkáltak fényes nappal az utcán, mint az Orszáczky Jackie (Dzseki), meg a Pege?

A következő sarkon Réz Tántiba botlott. Tánti, nyolcvanon túl, ott mosolygott a hőségtől fonnyadt virágjai között. Csak egy pillanatra hőkölt hátra, amikor elhúzott mellette egy fekete malaclopóba öltözött hajas baba - ahogyan ő ezeket a legényeket nevezte - akkora lavórnyi fejfedővel a fején, mint egy pofon csapott tótkalap. Szélsebesen, ahogy kell. Vadnyugati mozihősök is megirigyelhették volna Török Ádám hosszan lebegő kabátszárnyait. A negyven fokos áhítatban húsz méterenként állt meg ez a fekete lovag, egyik lábát térdig húzta, s mint gólya, megpihent. Ahogy tanulta. Nem, nem a gólyától, Anderson papától. Itt ne lenne, itt, ahol tizenéves kölykök tudták, mi az a jam session.

Ebben a városban ne lenne helye, ahol hajnali négykor szórakozóhelyek nyitott ablakain finom futamok szöktek ki a térre. A friss levegő, az elfoszló sötétben hűvösen, harmatosan ébredező tér, a feltápászkodó, addig szerény virágok egyre súlyosbodó illatai és a mai napig a fülében csengő finom improvizációk, mind egyre élesebben keltek életre benne, ahogyan visszapörgette az időt. Amikor is ő ott a Kossuth szobor melletti csatakos padon ülve látta, ahogyan elhagyta a földet az éjszakai sötétség lába, és egy enyhe fuvallat a fülébe sodorta a Sunsine day dallamfoszlányit. Evribádi szésöngiccs. Woodstock közelében időben és elég messze térben. Ott a Hendrix nyomta rendesen, itt meg a Friedrich, meg a Ráduly, a Dzseki, a Török Ádám, a Benkó dixieland, no, és a Lakatosok, a Szakcsi, a Pecek, a Bögöly, az Ablakos, a Tóni, a Roby, a Soso, a Pali. Ez jó, ismételgette magában, hogy el ne felejtse: Woodstockban a Hendrix, Cegléden a Friedrix.

Ebben a városban ne lenne helye? Itt, ahol már ötven évvel ezelőtt összegyűlt Európa színe, java, ifjúsága, mert hívta őket a Róna! A Róna Jazz, meg a Hajdú Bandi bácsi. És azóta is, ahol egy “őrült doberdő”-ből (Antal Imre) már vagy a huszadik hajnal küldi haza a népeket? Itt nem egy cifra kurjantás a csíkfogarasijávorikovács, a Kőszegi meg kvázi hazajárt. Itt, ahol az András Tamás, a Bori Jazz, a Berki, itt, ahol tudják ki az a Bontovics Kati, most meg itt a dobos Szili, na meg a Peti. A mi Petink, a Sárik, aki valósággal belenőtt ebbe a muzsikába, és most ő hozza az új és új hajtásokat, újításokat, díjakat, mindannyiunk örömére, és mára az ország legnevesebb jazzmuzsikusává nőtte ki magát! A nevekre is hálásan emlékezett, Lénárd doktor vagy Kármán Sanyi, akik még az ínségesebb időkben is szervezték az esteket, találkozókat, a dobfesztivált, csinálták a dobmúzeumot, a világot hozták el ide.

Ebben a városban ne lenne a muzsikának helye, ahol a jazz és minden más műfaj életre kelt, otthonra lelt és tömegeknek okozott örömet, mikor, ki, mit csinált vagy kit hozott? Emlékezz csak barátom, mert nem csak én vagyok az a szerencsés ember, aki amíg itt éltem, olyan emberekkel barátkozhattam, mint Béres Karcsi bácsi vagy Lédeczy Jutka? A kórusmuzsika eredményeire legyünk büszkék, csak kicsit szerények vagyunk, igen. Mert miért nem mondjuk ki jó hangosan, hogy 2000-ben a Linzben megrendezett első kórusolimpián a felnőtt női karban aranyérmet nyert és olimpiai bajnok lett a Kossuth Gimnázium Leánykara, vezényelt Lédeczy Judit. Micsoda műfajok és micsoda zeneiskola!

Aztán jött Dinnyés Jóska, daltulajdonos a megzenésített versei által már ismert ember, ő is itt volt azon a jazzfesztiválon, személyesen akkor ismerkedtünk össze, legközelebb aztán ‘74-ben, amikor a Kalárissal először lépett fel. Ő és a Kaláka mint a vendégük. Újabb ág hajtott ki, ami a népzenével, énekelt versekkel, vagy ahogy akkor hívták, mai dallal, NIP-Napokkal színesítette az ifjúság, a klubok mindennapjait. Három éven keresztül minden ősszel ezen műfajok magyarországi nagyjai, akkori sztárjai koncertnaptárjába volt beírva Cegléd neve. Gépfolklór, a villogó szemű Szabó András felejthetetlen vonószaggató, gyantaporos szólóival, az elnyűhetetlen Jorgosz tüzes dobolása, aki a Balkán Fanatikban aktívan nyomjam ma is, Budai Ilonka és a TÉKA, Vitay Ildikó és leánya, Réka, Szabó-Varga Laci, Dévai Nagy Kamilla, Muszty-Dobay, Kaláka, Gúnya, Tihanyi Laci, Kátai Zoli, Dévényi Ádám, Vas Zoltán, Boros, Dinnyés, 100 folk Celsius, Rodeó, Mosonyi Feri, hogy csak a legnagyobbakat említsem, és a házigazda főszervezőket, a Kalárist.

Csak abbahagyni lehet, befejezni soha. Nem lesz ennek a történetnek vége. Nem lehet. Vannak holtidők, szünetek, akkor meg emlékeztünk, emlékezünk. Egyszer majd, mint anno Kajabusz, azaz Forgách Endre, aki a Kaszinók korából rajzolt fel képeket az akkori városról, közéletéről és szereplőiről csodás írásaiban, egyszer majd ezek a zenei foltok is megjelennek Cegléd város kulturális palettáján. A muzsika, a jazz és társai... meg az összefogás, az tartozik ide, ha valami egyáltalán. Addig meg emlékezzünk!

Cegléd, 2010. január 2.
Lakatos László

Fotó: Ceglédi Panoráma