Jazz.hu / MagyarJazz szakmai jazzportál
2024. december 18.
- Pallai Péter, Kerekes György: Milyen családi háttérből jön Tabányi úr? Voltak zenészek a családban?
- Tabányi Mihály: A családban nem volt zenész, édesapám martinász volt a budapesti Ganz Mávag gyárban. Szüleim eredetileg Dánszentmiklósról költöztek át annak idején 1917-18 körül Pilisre. Én már Pilisen születtem 1921-ben Pilisen, de amikor édesapámnak már az is fárasztó volt, hogy Pilisről feljárjon dolgozni, akkor 1926-ban felköltöztünk Budapestre. Budapesten akkor egy Ötvös utcai négyemeletes háznak a gondnokságát vállalták el. Természetes, hogy abban az időben anyagilag elég gyengén állt mindenki, különösen olyan házaspárok három gyerekkel, mint mi. Három fiúgyerek volt a családban, nem volt egy könnyű feladat apámnak. Édesanyám a három fiú gyerekkel foglalkozott, én voltam a legkisebb, két bátyám van, az egyik gépészmérnök, a másik pedig építészmérnök lett. Én egyedül lettem zenész a családban.
Amikor 5 és fél éves voltam, édesanyám a fogorvosához készülődött és elvitt engem is magával. Anyám bement a rendelőbe, engem pedig kint hagyott a váróban. A kis várószobában volt egy pianínó. Ezt megelőzően én egy vagy két évvel előtte egyik karácsony alkalmából kaptam egy kis asztali, harangjátékszerű, egy oktávos kis játék zeneszerszámot, amin játszogattam gyerek dolgokat. A lényeg az, hogy mikor odakerültem a fogorvos bácsihoz az előszobájába, míg anyám bement a rendelőbe, addig én odamerészkedtem a pianínóhoz és elkezdtem a billentyűkön játszogatni. Állítólag nagyon tisztán játszottam a billentyűkön. Kijött a fogorvos bácsi, és kérdezte, hogy kinek a gyereke ez. Édesanyám mondta, hogy az én kisfiam. Igen, mondta, milyen kedvesen játszogat ezen a pianínón. Hát így kezdődött tulajdonképpen az egész.
- Pallai Péter, Kerekes György: Ezek után taníttatták?
- Tabányi Mihály: Igen, akkor a fogorvos bácsi azt mondta, hogy ezt a gyereket kellene taníttatni, valami hangszerrel kellene játszatni, legyen az zongora vagy hegedű. Egy zongora abban az időben nem egy olcsó játék volt, úgyhogy kaptam egy ¾-es hegedűt. Kis gyári hegedű volt, aránylag elfogadható áron. Édesanyám beíratott egy Hoffmann Gabriella nevű idősebb hegedűművészhez a Rottenbiller utcában, aki valami koncertzenekarban játszhatott anno, de abban a korban már tanítással foglalkozott. 6 éves koromtól 9 éves koromig hegedültem, oda jártam. Édesanyám állandóan érdeklődött, minden évben, hogy az én kisfiam hogy halad. Erre mondta Gabriella asszony, hogy Mária kedves – édesanyám Mária volt – ennek a gyereknek abszolút hallása van. Édesanyám nem tudta, hogy tulajdonképpen mi is ez. Leütött több hangot egymás mellett, és édesanyám hallgatta, és azt mondta neki, hogy hallgassa meg Mihálykát, el fogja mondani a hangokat sorjában. Hát így kezdődött. Viszont azt mondta Gabriella asszony, hogy nekem a hegedű, mint olyan – ami egyébként a világ legcsodálatosabb hangszere és a legnehezebb is, mert a hegedűnél képezni kell a hangokat, tehát nem egy fix billentyűt lenyomok, mint egy orgonánál, zongoránál, teljesen más karakterű hangszer. A hegedűn képezni kell a hangokat, tehát a vonós hangszerek a legnehezebbek a világon. Hangzásilag kevés, úgy vettem észre. Az egy húron való játszás és az egy hang engem nem elégített ki és azért vágytam mindig egy akkordot leüthető hangszer mellé. Akkor kikönyörögtem drága szüleimnél egy 100 vagy 120 éves fatőkés pianínót, amit nagyon olcsón meg tudtak abban az időben venni. Akkor én áttértem a zongorára, és akkor kezdtem zongorázni. Hegedülgettem is tovább, de már nem a Gabriellánál, hanem saját magamtól.
- Pallai Péter, Kerekes György: Mikor érezte azt először, hogy a zene lesz a jövője, a foglalkozása?
- Tabányi Mihály: Ez megint egy nagyon érdekes dolog, ugyanis mikor Pestre költöztünk, és én hegedülgettem otthon édesanyámhoz járt egy idősebb úr, aki 75 éves lehetett, és anno egy luxusétteremnek volt a főpincére. Akkor már mint egy idős úr, textildolgokkal foglalkozott, és házról házra járt, részletre adta el a családoknak a portékáját. Úgy hívták, hogy Schwarcz Mór. Ő mondta édesanyámnak, mikor hallott engem hegedülni, meg akkor már pianínón is hallott zongorázgatni, hogy ezt a gyereket mindenképpen zenére kell taníttatni. Olyan helyeken fog játszani – tudniillik ő olyan helyeken volt főpincér, mint a Moulin Rouge, a Bristol szálló, Hungária szálló, tehát a legelegánsabb és legdrágább helyeken volt -, ahová más be se nézhet, nemhogy bemehet, be se tud nézni. Ezzel azt akarta mondani, hogy olyan elegáns helyekre kerülhetek én, mint zenész, ami sajnos átlagembereknek nem adatott meg. Louis Bobula harmonikaművésznek nagy szerepe volt az én hangszerválasztásomban. Bobula magyar származású volt, de 20 éven át Londonban élt, és a világ akkori legjobb harmonikaművésze volt, de jazz-zongoristaként is fellépett. Őt reklámcélból átcsábította Londonból Berlinbe a Hohner harmonikagyár. A Hohner harmonikát, ami abban az időben a legnagyobb volt a világon, ő reklámozta. Jött Németországban a náci hatalomátvétel 1933-ban és Bobulának állítólag a felesége miatt el kellett hagynia Németországot. Magyarországra telepedtek vissza. Mikor én ezt megtudtam!!!! A harmonika akkor kezdett Magyarországon divatba jönni. Na most nekem a zongora mellett megtetszett ez a csillogó, villogó hangszer. Marnitz Frigyesnek volt a József körúton egy üzlete, ő volt ennek a hangszergyárnak a magyarországi képviselője. Ő aztán rendezett harmonika összejöveteleket, és engem állandóan meghívtak, mert akkor felvételt nyertem ehhez a Louis Bobulához, aki itt kezdett tanítani Magyarországon. De csak a nagyon tehetséges tanítványokkal foglalkozott. Ő materiálisan jól állt, Angliából, illetve Németországból sikerült a vagyonát átmenteni. Neki nem az volt a fő foglalkozása, hogy harmonikát tanítson, de a nagyon tehetségeseket magához vonzotta. Én 7 évig nála tanultam, közben zongoráztam is. Ő azt mondta szüleimnek, hogy a három, négy tanítványa közül én voltam a legjobb és javasolta, hogy el kell indítsanak egy versenyen. Marnitz Frigyes meg is rendezte ezt az országos harmonika versenyt 1940-ben. Én akkor már másfél éve a Zeneakadémiára felvételt nyertem gordonkára és orgonára. Akkor megnyertem az országos harmonika versenyt, óriási pontszámmal. Körülbelül 130-135 zenész nevezett be erre, nemcsak a Louis Bobula tanítványai, egyéb harmonika oktatók is, akik akkor kezdtek tanítani vagy már kicsit értettek hozzá. Rengeteg harmonikás volt. A versenynek persze volt egy materiális indoka is Marnitz Frigyes részéről, mert tőle vásárolták a harmonikákat. Magyarországon a harmonika sztár hangszer lett. Miután megnyertem a versenyt, még felkapottabb lett a hangszer. Persze 1940-ben, miután zeneakadémista lettem, akkor azt mondta az oktatóm, hogy neked fiam rám nincs szükséged. Ő egyébként nagyvonalú volt, óriási művész és roppant szerény. Ezt követte egy újabb harmonika verseny, egy olyan országos verseny, melynek során harmonikakirályt választott az ország. Nemcsak a zsűritagok, a zeneakadémiai és egyéb zenetanárok, de még az akkori Pester Lloyd-nak a hihetetlenül véresszájú zenei kritikusa is részt vett. Minden újságnak volt akkor zenei rovata, amelybe a kritikusuk írt. Kodály Zoltán vállalta verseny védnökségét. . Ezt is nagy pontaránnyal megnyertem, akkor kikiáltottak harmonika királlyá, amit Kodály Zoltán egy óriási oklevéllel igazolt.
- Pallai Péter, Kerekes György: Milyen zenét játszottak akkor a harmonikán? Csak klasszikus jellegűt vagy tánczenét is?
- Tabányi Mihály: Én miután klasszikuson nevelkedtem, Bobulánál is klasszikusokat játszottam, egyszerű kis Bach etűdöket meg ilyesmit. A klasszikus zenén nevelkedtem, de ez megadta az alapot, ezáltal megszereztem az a technikai felkészültséget és alap képzettséget, ami a továbbiakhoz kellett Utána én tovább mentem, meghívott az akkori Magyar Rádió, szólistaként. Aztán én kis triót, gitár, bőgő kíséretet vettem magam mellé, ami nagyon érdekes és nagyon szép színt adott a harmonika játékhoz. Mondanom se kell, hogy ez egy olyan sztár kisegyüttes lett, amelyet mindenki kezdett utánozni. Ez volt a kezdet tulajdonképpen. Akkor én 1939-től állandóan hallgattam a legnagyobb nyugati jazz zenészeket. Nekem mikor már megvolt az alaptudásom, akkor át tudtam tenni ezt a stílust a harmonikára.
- Pallai Péter, Kerekes György: A harmonikát nem nagyon használták a jazzben, legfeljebb szájharmonikát a blues-ban. Kik voltak a példaképei?
- Tabányi Mihály: Amerikában akkor már volt néhány olyan harmonikás, aki tulajdonképpen jazzt játszott. Az egyik Art Van Damme, holland származású volt, de amerikai, ő nagyszerű zongorista és harmonikaművész volt. Bármilyen anyagot, kottát, olyan felvételeket, amelyek nehezen kerültek át a tengerentúlról Európába, én ezeket minden körülmények között próbáltam megszerezni. Ez kellett a jazzhez. Magyarországon én dolgoztam ki a harmonikán a jazzt. Martiny Lajos, aki zongorista volt, szintén jazzt játszott, swinget az akkori idők szellemében. Martiny nagyszerűen játszott jazzt a zongorán már előttem 1-2 évvel is. Én már őt is figyeltem, az ő stílusát. Én azt áttettem harmonikára, még csiszoltam ezt a stílust, és így alakult ki minden hangszerre áttéve nálunk a jazz.
- Pallai Péter, Kerekes György: Hogyan tudott hozzájutni ezekhez a zenékhez? Lemezről, rádióból?
- Tabányi Mihály: Igen, rádióból. Akkor még itt tengerentúli adót nemigen lehetett fogni, csak akik átkerültek véletlenül vagy szándékosan Európába, és akkor amit lehetett fogni már 1939-től 1942-ig, én azt már gyűjtöttem, hallgattam úgy, hogy akkor mindenkinek csendbe kellett lenni, amikor egy valamire való jazz számot hallgattam, amiből én tanulni tudtam. Ezt mind átvettem és csiszoltam tovább. Ez nem jelentette azt, hogy nem játszottam harmonikán továbbra is például átiratokat. Sőt, magam is készítettem átiratokat, például Bizet-nek a Carmen című operájából a Habanérát. Játszottam a La Paloma-t és hasonló dél-amerikai darabokat is, mert az egyik kedvencem a dél-amerikai zene, nemcsak a jazz, a swing, és a modernebb jazz. A modern jazz megint egy külön fogalom. A harmonikán, amit lehetett, operarészleteket vagy Bachtól, Verditől, Mozarttól stb, én azt mind átírtam, és amikor koncerten kellett játszani, meg is kérdeztem a közönségtől, hogy mit játsszak, klasszikust, operettet, swinget vagy átiratokat. Sokan reagáltak úgy, hogy játsszak ebből is meg abból is. Így fejlődött ki a harmonika óriási népszerűsége, ami tartott egészen 1960-ig, amikor a gitár betört Angliából. Mondanom sem kell, hogy a gitár népszerűsödésének is megvoltak a maga anyagi indokai.
- Pallai Péter, Kerekes György: Ön klasszikus képzettségű zenész, klasszikus zenét is játszik előszeretettel. Mi volt az, ami megfogta a jazzben?
- Tabányi Mihály: Akiknek megvan a klasszikus képzettségük – és improvizatív képességgel is rendelkeznek, amire viszont születni kell, vagyis akik megadott témára, legyen az 8 taktus, 12, 24, 36, 64, vagy 120 taktus és erre improvizálni tudnak, akik egy harmónia sorra különböző melódiákat tudnak rögtönözni, azok játszanak jazzt. Az improvizatív tehetség adja meg azt, hogy valaki hogy tud swinget, a jó ritmus alatt egy olyan improvizatív melódiát még erre a harmóniára rátenni, ami nemcsak hogy elfogadható, hanem pontosan belefér abba a harmónia egységbe. Ez a döntő! Ez az, amihez óriási tehetség kell. Aki nem tud improvizálni, az nem tud jazzt se játszani. Aki nagyon jól megtanul hangszert, legyen az szaxofon, hegedű, oboa, vagy klarinét, mindegy, hogy milyen és megvan az a tehetsége, hogy improvizálni tud azokban a harmóniákban, ami le van írva, annak megvan az adottsága, hogy jazzt játsszon. Természetesen még ez se minden, mert a stílust is el kell sajátítani, amelyben rögtönöz.
- Pallai Péter, Kerekes György: Tabányi úr a jazzben autodidakta volt, ugye?
- Tabányi Mihály: Igen, ha vesszük a színesbőrűeket, ők is. Mindegy hogy milyen hangszeren. A fehérek aztán átvették akadémiai stílusban ezt a zenét úgy, hogy őket követően a feketék is tanultabbak lettek, kihaltak az autodidakták és ők is tanult zenészekké váltak. Ott van a sok színes zenekar, tele akadémiát végzett művészekkel.
- Pallai Péter, Kerekes György: Kit hallgatott szívesen a 40-es években, amikor jazzel kezdett foglalkozni?
- Tabányi Mihály: Mindenképpen azokat a művészeket, akik azt a stílust jól játszották. Például Art Van Damme volt az első olyan mintaképem, akivel később személyesen is volt alkalmam együtt lenni, nem is rövid ideig Chicagóban. Akkor beteljesült életem legnagyobb vágya. Életem legnagyobb élménye volt, hogy azzal a stílusformáló művésszel sikerült élőben találkoznom, aki a példaképem volt. Ma is nagyjából őt utánozom, amennyire tudom, de ez szerintem nem elitélendő! Én már részben hozzátettem a magaméból is, más stílusból is átvettem, de az alapot Art van Damme szolgáltatta, ő adta meg nekem az indítást.
- Pallai Péter, Kerekes György: Mikor készítette az első lemezét?
- Tabányi Mihály: 1939-ben már az első felvételem megvolt, akkor gitár, bőgő kísérettel. Az akkori jazz-stílusban, improvizatív módon kezdtem játszani. Ezt fejlesztettem aztán tovább.
- Pallai Péter, Kerekes György: Tabányi úr jóformán úttörő szerepet játszott a magyar jazzben. Biztos nehéz lehetett partnert találnia, mert eléggé az élen járt. Martiny Lajost említette, de mondta, hogy bőgő és gitár kísérettel is játszott. Kik kísérték?
- Tabányi Mihály: Meg kell mondanom, hogy a cigány zenészek között akik nemcsak magyar és népzenét játszanak, óriási tehetségek vannak, akik a modern zenében irányadók ma is. Abban az időben én kiképeztem magam mellett olyan gitárost és olyan bőgőst, aki engem tudott kísérni, innen aztán felfejlődtek a gitárosok és bőgősök között is olyan jazz- és swing zenészek, akik sorban tanultak egymástól, és ezt a stílust magukévá tudták tenni. Azok a cigányzenészek is, akik nem jártak Zeneakadémiára, egyből át tudták venni, ha megvolt az érzékük hozzá. A jazz nagybőgőn és gitáron is egészen más, mint a klasszikus. A klasszikust vonósok játsszák, a gitáron pedig olyanok, mint Segovia, aki az atyja a gitározásnak, ujjal játszottak. Na most a jazznél ott már pengetőt használtak, akkordokat játszottak. Eleinte gitáron engem Horváth Sándor kísért, aztán Bacsik Elek, Sárközi Miki, később Kovács Andor. Vele sokáig játszottam, ma pedig a legjobbal világviszonylatban is, Botos Tiborral. Bőgőn 17 évig az öreg Pege kísért, már a háború után kerültünk össze. Amikor én megalapítottam a 8 tagú zenekaromat, akkor 7 éven keresztül 1947-től 1954-ig az EMKE-nek voltunk a házi zenekara, ami akkor egy 500-600 személyes kávéház volt. Ott olyanok léptek fel, mint Sárdy János, Honthy Hanna, Németh Marika, Fényes Kató, Kapitány Anni, később pedig Zárai Márta és Vámosi János. Ők mind az én zenekarommal debütáltak, Korda Gyuri is. Az EMKE-ben óriási koncertek voltak pénteken, szombaton és vasárnap. A Zeneakadémián is az én zenekarom szerepelt legtöbbször. A rádió nagyon kényes dolog volt. Rádióban csak az tudott játszani tulajdonképpen, akinek nem volt gátlása. Tehát nemcsak hogy fölényes hangszertudás kellett ahhoz – legyen az bármilyen hangszer, hegedű, harmonika, zongora -, hanem az is, hogy ne legyen valakinek mikrofonláza. Például Herrer Pál, aki nem csak az ország egyik legjobb harmonika művésze volt, de klarinét művész is, még pedig Benny Goodman tanítványa, ugyanakkor hihetetlen gátlásoktól szenvedett. Amikor mikrofon előtt kellett játszania, megálltak az ujjai. Tragikus volt. Ugyanakkor, ha nem kellett mikrofonba játszania, a legcsodálatosabb harmonikás volt.
- Pallai Péter, Kerekes György: Hogy tudták elfogadtatni a jazz muzsikát a 40-es években, és különösképpen az 50-es években, amikor az Magyarországon a legjobb esetben sem volt támogatott?
- Tabányi Mihály: Nem volt nehéz. Mikor a háborúnak vége lett, 1945-ben, itt megkezdődött egy olyan periódus, amikor lehetett jazzt játszani, de nem sokáig. 2-3 évig még lehetett egy bizonyos stílust, utána nagyon megfordult az egész és akkor kezdődött egy olyan irányzat, amikor nem engedélyezték a nyugati zenét. Akkor inkább keletről kellett venni a mintát, a Szovjetunióból ugyebár.
- Pallai Péter, Kerekes György: Visszatérve egy pillanatra a háborús évekre, a német megszállás idejére, ismeretes, hogy Göbbels ellenezte a néger zenét, mint fajilag alacsonyrendű produktumot. Magyarországon gördítettek-e akadályt az elé, hogy jazzt vagy jazzes hangzású zenét játsszanak?
- Tabányi Mihály: Abban az időben még nem volt olyan bíráló bizottság, amely meghatározta volna, hogy melyik stílus elfogadható és melyik nem. De amikor az újabb rendszer jött, akkor viszont bejött egy rezsim, ahol szigorúan lefektették, hogy mi mehet és mi nem. Persze akkor is volt jó zene. 1957-58-ban kint voltam a Szovjetunióban. Az enyém volt az első úgynevezett „nyugati” zenekar, amelyik a Szovjetuniót teljesen körbejárta. Minden köztársaságban a fővárosban játszottunk. Mindenütt a legnagyobb színházban, vagy az operaházban önálló koncerteket adtunk. Előttünk 3-4 hónappal az Magyar Állami Népi Együttes koncertezett a Szovjetunióban. De mint nyugati együttes, mert mi akkor nyugati együttesnek számítottunk abban az időben, elképesztő közönséget vonzottunk. Szovjetunióban hallottak már latin zenét, de swinget, arról szó se volt! Azért nekik is volt egy nagyon jó zenekaruk Moszkvában, Leonyid Utyeszové. Az orosz zenészek csodálatosan jók, precízek, pontosak, óriási fegyelemmel rendelkeznek. Mai napig is óriási a fegyelem náluk a művészetben, gondoljunk csak a balettre vagy a koncertzenére. Világviszonylatban az oroszok ma is az élen vannak, mindenben. Nekem óriási élmény volt, hogy akkor a Szovjetunióban koncertezhettem.
- Pallai Péter, Kerekes György: Magyarországon kb. 1945 és 1949 között lehetett jazzt játszani. Akkor milyen volt itt a jazz világ? Élénk, nívós?
- Tabányi Mihály: Tulajdonképpen csak a háború után volt egy olyan periódus, amikor Martiny Lajos a Magyar Rádióban meg tudta alapítani a big bandet. Egy olyan zenekart tudott létrehozni, amelyben 4 trombita, 4 pozan, 5 szaxofon és annak megfelelő ritmus kíséret játszott, de hát az nem tartott sokáig. Őt követte már jóval később a Stúdió 11, ami már nem volt igazi swing zene. Hiányzott belőle az a szín, az a hangzás, ami a big bandet jellemezte. A Martiny féle rádiózenekar csodálatos alap volt, remek ritmussal, arról nem is szólva, hogy 14-15 fúvóssal rendelkezett. Ez meghatározó volt, a swingnek és a jazznek az alapja.
- Pallai Péter, Kerekes György: Hogy adták az emberek tudtára 1949 táján, hogy ezt a zenét ne játsszák tovább? Ki szólt és mit mondott?
- Tabányi Mihály: Engem is leállítottak abban a periódusban. Akkor én 1 évig nem játszhattam a rádióban. A stílusom miatt volt, én már akkor intenzíven játszottam a nyugati stílust, és akkor volt egy pár személy, aki értett is ehhez, és azt mondta, hogy egyelőre ez nem kell, nem játszhatjuk. Utána 1 évvel megint elkezdtem játszani, de akkor már nem játszhattam pontosan ezt a stílust, hanem áttértem a nagyon-nagyon széles, melodikus zenére, ami alá odatettem a swing ritmust, de széles melódiát játszottam fölötte és elhagytam azokat a bizonyos jazz improvizatív elemeket. Mindig beleloptam sok mindent, de már nem az volt akkor az irányadó, hanem a nagyon széles melódia, amit aztán elfogadtak, sőt ki is tüntettek érte, mondván „igen, ezt kell játszani”.
- Pallai Péter, Kerekes György: Történt olyasmi az 50-es évek Budapestjén, hogy az emberek magánkezdeményezésre vagy magánkörben tovább játszottak improvizált muzsikát? Volt egy föld alatti vonulata a jazznek, amikor be volt tiltva?
- Tabányi Mihály: Biztos, hogy volt, mert voltak akkor is ilyen nem megengedett klubok, és ilyen összejövetelek. ahol bizony összeverődtek kis együttesek kialakultak és egyik jobb volt, mint a másik. Magam is részt vettem sok ilyen informális jazz összejövetelen. Ezekre magánlakásokon került sor, többek között nálam is. Akkor már játszott Solymossy Lulu és Garay Attila is, nem beszélve az én zongoristámról, Körmendi Viliről, aki csúcs volt abban az időben. Ő volt mellettem a zenekarom hangszerelője is. Turán László,ról sem szabad megfeledkezni. Az én zenekaromban az ország legjobb művészei ültek, akik nagyon jól improvizáltak. Ugyanolyan nívón voltak, mint én, ha nem magasabban! Akkor briliáns zongorista volt Zorándi Zoli is, aki az EMKE-ben az én zenekaromban játszott, aztán sorolhatnék még remek improvizatőröket, a szaxofonos Felker Gyulát és Kulcsár Imrét, vagy a gitáros Sárközi Gábort, nomeg Csányi Mátyást, aki a világ egyik legjobb jazz hegedűse volt. Fel tudnék sorolni akár húszat is, akik abban az időben csúcsminőséget jelentettek. Pontosan tudták játszani a műveket, ugyan úgy, mint egy tengeren túli jazz zenész.
- Pallai Péter, Kerekes György: Az 50-es években, amikor lemezeket készítettek, inkább tánczenét játszottak vagy bújtatott jazzt?
- Tabányi Mihály: Modern tánczenét. De az ötvenes évek végétől rohamosan kezdett javulni a jazz helyzete Magyarországon. Attól kezdve, hogy mi Martiny Lajossal megindítottuk, aztán állandóan csak felfelé jött. Jobbnál jobbak jöttek. Ablakos Lakatos Dezső az egyik legjobb altszaxofonos volt, nagyszerű zenész volt Kulcsár Imre, az én tenorszaxofonosom is. A zenekarom tagjai világviszonylatban is majdnem az élvonalban voltak. Amit Európában lehetett játszani, azt ők játszották. De én irányítottam az egészet! Nálunk óriási fegyelem volt, például az EMKE-ben amikor játszottunk, minden délután 3 óra próba volt. Mikor elkezdtük az EMKE-ben a műsort, mindig nyitánnyal kezdtünk. Azt követék az operett betétek, felléptek a nagy sztárok és utána jött a tánczene. Amikor a műsor befejeződött, akkor 12-től 1-ig olyan szórakoztató zene jött, amit a közönség kért. A hegedűsünk még az asztalhoz is odament. Én mindig a pódiumon voltam, de akkor már megengedtem azt, hogy a közönségnek teljesen közelből játszhassanak. Azért volt olyan univerzális a zenekar, hogy a klasszikustól kezdve a tánczenéig mindent játszottunk. Úgy játszottuk Mozart Figaro házasságából a nyitányt, mintha tánczenét játszottunk volna. A jazz-zenészek által kedvelt szerzemények közül sokat játszottunk Cole Portertől és más amerikai komponistáktól, de európaiaktól, mint például Werner Müllertől is. Ez egyáltalán nem volt könnyű zene. Kodály is megmondta annak idején: van jó zene és kevésbé jó zene! Ezzel mindent elmondott. A jó zene lehet szórakoztató. Van az úgynevezett könnyűzenében is művészet. Persze voltak olyan zenekarok, amelyek nem jutottak el erre a szintre.
- Pallai Péter, Kerekes György: Az 50-es évek közepéig lezárult az EMKE korszak. Mi történt a zenekarral 56 után, és mi történt Önnel, mint szólistával?
- Tabányi Mihály: Az, hogy 1960-ban 1965-ig Németországban részben szólistaként, részben egy kisebb együttessel, egy hattagú zenekarral Nyugat-Berlinben játszottam, a Trojka nevű luxus bárban. Minden hónapban megfordult egy-egy világsztár a bárban, ahol az én zenekarom játszott. Közben a szabadnapokon felmentem Hamburgba, ott Werner Müllerrel csináltam felvételeket. A legmodernebb zenekar Max Gregeré és Kurt Edelhagené volt. Edelhagené tiszta amerikai zenekar volt, olyan, mint a Harry James Orchestra. Werner Müller több alkalommal vonósokkal egészült ki. Ő már koncertzenét is játszott.
Berlin után volt egy kis pauza. Egy családi változás történt, akkor pár éven keresztül nem játszottam. Utána kezdődött az, hogy szólistaként kezdtem utazni a világot. Akkor pár éven keresztül – 4-5 éven keresztül a Dél-budai Vendéglátónak, - ez egy mamutvállalat volt a Böszörményi úton – lettem a zenei vezetője. Az egyik rendezvényen én játszottam többek között a görög hajómágnás Onasszisznak.
- Pallai Péter, Kerekes György: Mennyire volt benne a magyar jazz világban a 60-as, 70-es évektől Tabányi úr?
- Tabányi Mihály: Akkor már nem csak jazzt kértek tőlem. Akkor már kezdődött az olyan fellépések sora, amelyek kivittek a vendéglátás világából. Értem ezen az egyéni meghívásokat, zeneakadémiai fellépéseket, amelyeken már mint szólista léptem fel. Kimentem és 4-5 számot játszottam. Most például 2 héttel ezelőtt a Budapest Klezmer Zenekarral játszottam. Az 5 számból 10 lett, a 20 percből 40 perc. Arról nem beszélve, hogy Amerikában felléptem a legnagyobbakkal többek között Luciano Pavarottival. Az ő műsorából mindjárt átvettem egy nápolyi szerenádot. Placido Domingoval is kontaktusom volt. A világ nagymenői közelébe tudtam férkőzni. Ez örök emlék marad. Kevés embernek adatott ez meg.
- Pallai Péter, Kerekes György: A második világháború óta eltelt korszakban merrefelé vitte még az útja a világban?
- Tabányi Mihály: 1945-ben kikerültem Svájcba, közvetlenül a háború után. Aztán jöttek az ötvenes évek és az EMKE korszak. Akkoriban nehéz volt az utazás, nem igen engedtek ki. A Szovjetunióban a Filharmónia és a Varieté vállalatnak a közreműködésével kerültem ki. Később egymás után kaptam a nyugati meghívásokat, akkor 1976-ben Amerikában a függetlenségi nyilatkozat 200. évfordulója alkalmából kaptam meghívást. Azóta többször voltam az Államokban, a volt Szovjetunióban is. Európa valamennyi városába Stockholmtól Rómáig mindenhol koncerteztem. Mindenütt, amikor megérkeztem és játszottam, kérték, hogy maradjak ott. Mondtam, hogy nem, csak ameddig a szerződésem tart, mert magyar vagyok. Vittek is engem, mint a győzelmi zászlót mindenhol, ahol felléptem. Ezért volt hitelem, minden alkalommal visszajöttem, így mindenhová ki is engedtek. Sajnos, amikor együttessel mentem, előfordult, hogy egy-két ember nem jött vissza. Az én személyemmel kapcsolatban ilyen fel se merült! Az én drága családom, szüleim, gyerekeim, barátaim mind ide kötöttek engem, a mai napig is ide kötnek. Szívesen vállalok fellépéseket, nemrég Svájcban koncerteztem, tavaly Amerikában már sokadszor. Játszottam Hollywoodban, Santa Monicában, Los Angelesben. A lányom egyébként kint él Los Angelesben, pontosabban Hollywoodban, ott is van egy hangszerem. Ha kimegyek, mehetek hangszer nélkül is nyugodtan, ott magamhoz vehetek egy jó hangszert a lányomnál.
- Pallai Péter, Kerekes György: Visszatérve a jazz műfajához, hogy viszonyult mindahhoz, ami a háború után jött?
- Tabányi Mihály: Ez megint fejlődés! Ez egy fokozat volt! 8 taktusonként változtattak a hangszeren egy-egy improvizációt, tehát nem 32 vagy 24 taktust játszott egy-egy hangszer, hanem csak 8 taktust. A bebop ebből alakult ki. 8-8 taktust kezdett mindig más hangszer játszani. A cool zene blues szerű valami, ami megint egy külön fach. Nagyon nehéz, minél lassúbb a zene, annál nehezebb. A zenészek hajlamosak arra, hogy elkezdenek egy tempót és a végén már nem ismernek rá, annyira felgyorsul. Mindig egy kicsit belelendülnek, pedig ez nem jó.
- Pallai Péter, Kerekes György: Ha visszatekint ezekre az évekre, hogy látja a mai magyar jazz világot?
- Tabányi Mihály: Megmondom őszintén, jónak látom. Olyan modern jazz zenészek vannak ma a fiatalok között, ami megüti a világszínvonalat. Olyan improvizatív tehetségek vannak! Megmondom őszintén, hogy annak idején el se tudtam képzelni, hogy idáig fejlődik a magyar jazz. Csoda! El kell ismerni! Itt van kb. 15-20 szédületes tehetség, kezdve trombitásoktól a szaxofonosokon, gitárosokon, bőgősökön keresztül egészen a harmonikás, Bódi Gyuláig, aki tanítványom egyébként. Minden évben, az utóbbi időben rendeznek amatőr versenyeket országosan, amelynek a döntőjét Keszthelyen tartják. Én elnökölök ott több tanár kíséretében. Például az idei versenyt szeptemberben az egyik tanítványom nyerte meg. Általában – nem akarok haza beszélni – az én tanítványaim azok, akik olyan nívón játszanak, ami elfogadható. Bódi Gyula jazzben toronymagasan elől van, merem állítani, azt játssza, amit én.
- Pallai Péter, Kerekes György: Milyen nehézségekkel kell egy harmonikásnak megbirkóznia, amikor jazzt játszik?
- Tabányi Mihály: Hogy jól tudjon valaki improvizálni, ahhoz egy fölényes hangszertudás kellett. Gátlás nélküli játékot kell tudni produkálni! Én nem az ujjaimból játszom, nem is tudom, hogy az ujjam mit csinál. Mindent fejből játszom! Ez egy nagyon érdekes dolog. A hangszertudás itt kezdődik, különösen harmonikán, mert az egy vak játék! Függőleges klaviatúra, azt nem nézi az ember, arról nem beszélve, hogy a basszus oldalon van 120 gomb. Azt a 120 gombot nem lehet nézni! Meg kell tudni tanulni játszani. Zongoránál oda tudok nézni, de egy művésznek nem kell a klaviatúrát néznie, de megvan a lehetősége, hogy akkor néz oda, amikor akar. Ezt tudom az orgonáról is, mert én templomban voltam orgonista. Tudom, hogy milyen, amikor kicsit odapillantok a klaviatúrára. Aki nem jól harmonikázik, az nézegeti a billentyűket. Egy jó harmonikás csak a közönséget nézi. Egy vakon játszható hangszeren, improvizálni embert próbáló dolog! De egy másik negatívuma is a harmonikának, az hogy mozog. Ez nem olyan, hogy leülök egy zongorához, ami stabil. Mindig van egy pici mozgás. Annyira fölényesen kell tudni a klaviatúrán játszani, hogy a legkisebb mozgást is ki kell tudni küszöbölni. A vakjátéknak egy olyan precizitást kell kölcsönözni, hogy ott hiba nélkül lehessen játszani. Egy harmonika súlya 15-16kg. Ezt tartani 2 és fél órán keresztül nem csekélység. Én állva játszom a zenekar előtt. Ha szimfonikusokkal játszom, szintén állva. Sajnos fizikailag nem egy könnyű dolog.
Vásári Tamással bemutattuk az első harmonika versenyművet 2000-ben a Zeneakadémián. Az több mint 40 perces mű, a Rádió 110 tagú zenekara kísért bennünket. Precíznek kellett lenni, nem lehetett mellényúlni. Meg kell tanulni a hangszer technikáját, úgy hogy az színpad- és koncertképes legyen. Én játszom ezen a hangszeren a világon egyedül nagyzenekarral, szimfonikusokkal.
- Pallai Péter, Kerekes György: Ez hatalmas erőnlétet kíván. Ehhez nem kell sportolni, edzeni?
- Tabányi Mihály: Főiskolás koromban élsportoló voltam, úszó, a 4x200-as egyetemi váltónak voltam a tagja, Európa bajnokok lettünk. Én sprinter voltam. Ebből megmaradt a kondícióm. Sárosi Imre volt az edzőnk, aki az olimpiai bajnokokat is felkészítette. Ott nem létezett szünet, inni, dohányozni nem lehetett. Ma is úszom, noha 2 évvel ezelőtt lett lebontva, volt a fedett uszoda a kertünkben. A gyerekek miután kirepültek, lebontottuk. Télen-nyáron 36-38 fokos vízben úszkáltunk.
- Pallai Péter, Kerekes György: Mennyiségileg mi az az életmű, amit Tabányi úr eddig maga mögött tud?
- Tabányi Mihály: A repertoár érdekes dolog. Merem állítani, sőt erre bizonyítékok is vannak, hogy a legtöbb számot én rögzítettem 1939-től napjainkig. 4-500 szám körül lehet az össztermék. Ebbe beletartoznak a koncertfelvételek, ami 200-nál, talán 300-nál is több, nem számoltam. Aztán számításba kell venni a rádió archív felvételeit, megnézni, hogy mi készült velem a Hungarotontól kezdve az Odeon, a Siemens, vagy a Telefunken lemezgyárban. Amerikában, az Ohio állambeli, Cleveland-ben egy magyar származású ottani hanglemezgyáros is felvette a muzsikámat. Nem beszélve arról, hogy a Karády felvételek háromnegyed részét én készítettem Polgár Tiborral. Karády Katalinnal egyébként Amerikában is együtt voltam. Csináltam vele ott is felvételt.
- Pallai Péter, Kerekes György: Ha jól érzékelhető, akkor most főleg tanítványokból, néhány fellépésből és pihenésből áll az élete.
- Tabányi Mihály: Én gyönyörű családi életet élek. A fiam autótechnikus, akinek Pátyon van egy Old Timer múzeuma, neki ez a foglalkozása. Egyébként az Old Timer egyesület elnöke. Ott kb. 80-100 autó van, amit ők restauráltak. Én magam is szeretem az autókat, hozzá kell tennem, mikor külföldre kimentem, anno mindig az volt az álmom, hogy egy szép autót hazahozzak. Ez sikerült is, nem akarom felsorolni, miket hoztam haza annak idején, de sokat. Visszatérve a családi életre, az otthonom a mindenem, egy kis kertes családi házban lakom, boldog vagyok, imádok tanítani, imádom az ifjúságot. A jövőt építeni, a fiatalokat tanítani, átadni azt a kevés tudást, amit én tudok.
- Pallai Péter, Kerekes György: Ez nem kevés. Sok sikert kívánunk hozzá.