Mindig megvan a maga el nem hanyagolható kockázata annak, ha egy jazzgitáros szólólemezt akar készíteni. Óriási ugyanis a csábítás, hogy ez a lemez kellően lírai hangvételű, már-már behízelgően lágy és persze kifejezetten melodikus jellegű legyen. Az a helyzet, hogy ezt a csapdát csak kevesen tudták elkerülni, amiről persze nem tehet senki, hiszen a gitár, mint hangszer - itt most persze nem a rockban használt elektromos gitárokról van szó - történetileg is szorosan kötődött a lírához, kiváltképp az európai kultúrában. Még Joe Pass szólólemezein is érzékelni itt-ott némi ellágyulást, hogy Pat Metheny-ről már ne is beszéljünk, igaz, ő nemcsak szólóban, de trióban, kvartettben, kvintettben is gyakran vált lírába, sőt – leszámítva extrém produkcióit – ő maga is afféle lírai alkat.

Az utóbbi idők egyik legérdekesebb CD-je az a kiadvány, amelyet Harcsa Veronika, Anastasia Razvalyaeva és Fenyvesi Márton jegyez. Nem jazz lemezről van szó, ezt előre kell bocsátani. Még akkor sem, ha Harcsa Veronikát jazz énekesként, Fenyvesi Mártont pedig jazz gitárosként ismerjük, és az is igaz, hogy a Debussy NOW! című CD-jük darabjaiban fel-feltűnnek jazzes elemek és fordulatok, pár hangból álló mikro-improvizációk. 

Erős lemez a Butcher Brown nevű formáció nyolcadik CD-je, a #KingButch. Olyan, mintha az amerikai együttes zenei evolúciójának kivirágzását jelentené ez az album.

Már ez a lemezcím is milyen fájdalmasan szép! Elveszett hajók. Hol vannak? Elnyelték őket a hullámok? Vagy kóborolnak magányosan az óceánok vizein? Hogy aztán egy ponton, a mértani egyenes mentén lassan, méltóságteljesen kivitorlázzanak a világűrbe…

Tiszta, karakteres, erős hang, ha nem is a legerősebb. És tiszta és erős tud maradni a felső regiszterekben is. Sértődés ne essék, de korunk számos slágerénekese már kiabálna ezzel a hanggal, hogy minél inkább kihasználhassa a benne rejlő dinamikai lehetőségeket. Hajdu Klára altja viszont végig mértéktartó, és elegánsan visszafogott kvartettjének friss CD-jén, a Journey-n. Persze, megtévesztő lehet ez a „visszafogott” jelző. Nem a skandináv jazz egyik fővonalának jellemzően szelíd csendessége ez, a zongorista Cseke Gábor, a bőgős Soós Márton és a dobos Richter Ambrus játéka annál sokkal színesebb és temperamentumosabb. Inkább a nagyon jól eltalált arányokról lehetne itt beszélni.

A New Bone nevű lengyel kvintett 1996-ban alakult, méghozzá olyan fiatal zenészekből, akiket épp akkoriban ismert meg a szélesebb értelemben vett jazz közönség, ilyen-olyan díjaik, fesztivál győzelmeik okán. Egy kis bensőséges családi történet is bújik ebben a sztoriban. A New Bone vezetője ugyanis a trombitás Tomasz Kudyk. Édesapja, Jan Kudyk, ugyancsak trombitán játszott, és a Jazz Band Ball Orchestra nevű híres, nemzetközileg is elismert tradicionális krakkói formáció atyamestere volt.

Egy igencsak hosszú évtized telt el úgy, hogy a lengyel jazzben alig-alig játszott szerepet a gitár, mint hangszer. Sok oka lehet annak, hogy ez így történt, de tény, hogy az 1960-as években – és joggal mondhatjuk, hogy ez a korszak volt a lengyel jazz evolúciójának legfontosabb korszaka – a zongoristák és a fúvósok vitték a prímet.

A lengyel jazzélet kétségtelen erőssége a kísérletező kedv. Mindig így volt ez a hatvanas évektől kezdve, vagyis akkortól, amikor a lengyel jazz igyekezett eltávolodni az amerikai fősodortól. Eltávolodni, de nem szakítani azzal, ám kialakítani azt a nyelvezetet, gondolkodásmódot és zenei logikát, amelynek egyik főbb jellemzője például a lengyel népzenei elemek használata. De fontosak lettek a klasszikus zenei hagyományok és a kortárs zenei hatások is. Kis túlzással azt lehet mondani, hogy Lengyelországban nem számít komoly jazz-zongoristának az, akinek nincsenek Chopin feldolgozásai, nincs Chopin lemeze.