Kétségtelen, hogy szinte észrevétlenül a világ legnagyobb jazzmuzsikusait (is) láthatjuk hazai színpadokon. Azért használom az „észrevétlenül” kifejezést, mert nemcsak az igazán „sztárolt” hírességek tűnnek fel a fővárosban, de sokszor olyan „márkás” előadók is, akikről a még mindig meglehetősen mostoha sorsú hazai jazzsajtó nem tud hírt adni. Nos ilyen volt a tavaly januárban az Opusban fellépett amerikai gitáros hölgy, Mary Halvorson Amaryllis nevű szextett formációja, akik Cloudward c. albumukat mutatták be.

A kortárs amerikai jazz egyik leginkább emblematikus szereplőjéről joggal hihetnénk, hogy egy másik igazi jazzikon, Dewey Redman fiaként egyenes út vezetett a világhírhez, de ez nem így van. Mindent saját maga ért el, mivel híres apja egyáltalán nem pártfogolta. Hihetetlen akaraterővel valósította meg álmait a zenei pályán, miközben summa cum laude minősítéssel végezte a Harvardot, majd a Yale egyetemen jogász diplomát szerzett.

Megszokhattuk már, hogy az ECM kiadó élen jár az olyan felvételek megjelentetésében, amelyek nem feltétlenül a műfajban megszokott formációkat képviselik. De vonatkozik ez a hangszer-összeállításokra is, mi több még a különleges, ritkán felbukkanó instrumentumokra (pl. az arab lant, az oud) is. Ezúttal is egy különleges formáció szereplésével és az argentin bandoneón használatával nem mindennapi zenei csemegét kapunk Dino Saluzzi és két társa jóvoltából.

Keith Jarrett a zene világának olyan képviselője, aki az egész emberiség legnagyobb szellemi alkotóinak sorába tartozik. Nem hiszem, hogy ennek az éppen most kiadott szólólemezének kapcsán kellene hosszabb tanulmányban foglalkozni érdemeivel és örökségével, pedig tevékenysége már csaknem tíz éve lezárult. Az ECM kiadó érdeme, hogy – miközben évtizedeken keresztül mindenki számára lehetővé tette a Jarrett művészetéhez való hozzáférést – archívált kincsek sokaságát őrizte meg a zenebarátok számára oly módon, hogy a zseniális komponista és előadóművész minden megnyilvánulását rögzítette.