A BMC új lemezére is hajlamosak vagyunk - és leszünk is nyilván - azt mondani: ez szabad zene. Fabrice Martinez, Laurent Bardainne és Thomas De Pourquery jegyzi a Droles De Dames című CD-t, mindannyian kipróbált és felkészült jazz muzsikusok, akik számtalan formációban tűnnek fel amúgy, spontaneitás ügyében tehát nem lehet őket zavarba hozni. Ám miféle spontaneitásról is beszélünk tulajdonképpen?
A lemez első számú meglepetése, hogy a rajta szerepelő muzsikusok játékuk során a harmóniák és a melódiák mélységes tiszteletéről tesznek bizonyságot. Csak az érzelmileg különösebben felfokozott és dinamikusabb részeknél térnek ki ebből a keretből, méghozzá úgy, hogy azért nem sértik fel a lemez eredeti zenei szövetét, nem tagadják meg eredeti logikáját, ezek a részek teljesen természetes módon nőnek ki a melodikusabb passzusokból, majd térnek vissza – kellő fokozatossággal – ugyanoda.
Úgy tűnik egyébként, hogy a lemezen nincsenek számok –bár a hátsó borító szerint kilenc külön kompozícióról kellene beszélnünk – összefüggő zenei folyamnak tűnik az egész lemez, ha valami mégis fragmentálja az elhangzó anyagot, akkor az ötletek sokasága. Voltaképpen a felkapott ötlet a valódi rendezőelve itt mindennek, az ötlet, amelyhez nemcsak igazodnak a társak, de ki is egészítik, sőt, tovább is gondolják, merészen új fordulatot adva a játéknak. Érdekesek és izgalmasak azok a tónusok, amelyek alapvetően a szaxofon, az énekhang és trombita viszonyrendszerében születnek, és amelyeket elektromos effektusok fűszereznek. Izgalmas lemezről beszélünk, bár agyunk vagy tudatunk más részével kell hallgatni ezt a produkciót, mint amivel „hagyományos” jazz felvételeket hallgatunk.
A teljes, illetve abszolút értelemben vett spontaneitás azért dől meg az efféle előadások esetében, mert a zenészek memóriája köztudottan nagyon jó. Azaz kizárt, hogy ne emlékeznének, és ne vennének elő – már csak önkéntelenül is – néhány olyan megoldást és fordulatot, apró zenei töredéket, amely korábbi előadásaik vagy éppen gyakorlásaik során elraktároztak. Mint nekik tetsző elemet. A másik, hogy a zenészek – nyilván az itt szerepelő három muzsikus is – rendszeresen játszanak, ismerik egymás zenei habitusát, gondolatait, logikáját, vissza-visszatérő ötleteit, kezdeményezéseit, és ez óhatatlanul is megmutatkozik a trió előadásában. Nincs ezzel probléma, ettől még lehet állandóan változó, merészen formálódó, sőt, újraformálódó jellege minden egyes előadásuknak, mint ahogy van a hagyományos jazz produkcióknak is, még ha közel sem ilyen meghatározó mértékben.
A kérdés persze mindig az ilyen és ehhez hasonló esetekben, hogy milyen irányban fejlődhet tovább – esetünkben a trió -, és egyáltalán: mit jelent számukra fejlődés? Illetve beszélhetünk ilyen esetekben szükségszerű fejlődésről, vagy a fejlődést eleve magában hordozza az előadásról előadásra újraformálódó, azaz mindig változó produkció?
Nyilván az utóbbiról lehet szó, mert a trió által megrajzolt kereteket már nem lehet hová tágítani. Sőt, ha jobban belegondolunk, itt már valóban nincsenek is keretek, csak bemérhetetlen tágasság van.
BMC, 2021
- Dancing in the Dark (Awaking of the White Night)
- Time
- The Sign part 1
- The Sign part 2
- The Sign part 3
- Mr. Galaxy
- Night of the Strangler
- Magic Fire
- Antique Angels
Fabrice Martinez – trombita, szárnykürt
Laurent Bardainne – analóg szintetizátor, tenorszaxofon
Thomas de Pourquery – ének, altszaxofon