Jól érzed magad Amerikában? Megtaláltad a számításaidat?

Alapvetően jól érzem magamat Amerikában, főleg szakmailag. Az általam meghatározott célokból a legtöbbet sikerült megvalósítanom, és ezért nagyon hálás vagyok. Kiváló amerikai zenészekkel játszom, rengeteg frenetikus zenei élményben volt és van részem, hangszerelőként és zeneszerzőként is elismert és egyre foglalkoztatottabb vagyok, illetve már nagyjátékfilmhez is írtam zenét. Úgy érzem, mind egyénileg, mind családilag sikerült beilleszkednünk a Los Angeles-i életbe. Ugyanakkor, soha nem szoktam titkolni: Európa és Magyarország mindig és sok szempontból hiányzik!

Merre tart új otthonodban, az Egyesült Államokban, a műfaj szülőföldjén a jazz?

“Új otthonomban”, - nos, inkább így fogalmaznék: jelenlegi otthonomban… nem örökre rendezkedtünk be ide, de Odüsszeusz által is inspiráltan, fontos volt számomra, hogy jó messzire “bolyongjak” és kipróbáljam, hogy mire vagyok képes a nyílt vizeken! Ez sokszor embert próbáló feladat, egyben gyümölcsöző kaland. A jazz haladására visszatérve: erre a kérdésre nehéz válaszolni… Ez egy hatalmas ország, óriási városokkal, mint New York, Los Angeles, San Francisco vagy Chicago. Nagy a vándorlás az országon belül; manapság például rengeteg jazz-zenész költözik át az egyre nehezebben élhető New Yorkból Los Angeles-be, de gyakorlatilag az USA minden nagyobb városa tele van világszínvonalú zenészekkel és kisebb-nagyobb jazz-közösségekkel, - ettől függetlenül New York továbbra is centrális szereppel bír. Ebből a beláthatatlan nagy térből és létszámból fakad, hogy nem lehet kiemelni pusztán egy vagy két tendenciát a műfajon belül; gyakorlatilag minden stílus nagyon szépen megfér egymás mellett! Az amerikai zenészek és a közönség is elfogadó és nyitott mind a tradícióra, mind az innovációra. Hogy konkrétabb legyek: amióta itt élek, rengeteg “straight ahead” jazzt játszottam különböző formációkkal, ugyanakkor, a saját és a fiatalabb generációbeli zenésztársaimmal bőven volt lehetőségem az experimentális irányzatok művelésére is! Sokszor ez a pozitív kettősség egy zenész egyéni életében is jelen van; most fogok például játszani a legendás Joe LaBarbera-val, akit a Bill Evans Trió-ból ismerünk, ahol gyönyörűen muzsikálta a jazz-standardeket és Evans-kompozíciókat, miközben számtalanszor hallottam élőben teljesen más, rendkívül modern és szabad zenéket is játszani. Most a saját zenekarába hívott muzsikálni, kíváncsian várom! Nemrég játszottam Dave Binney-vel Daniel Rosenboom zenekarában, - ez egy nagyon mai zenei “megnyilvánulás” és óriási élmény volt, miközben pár hete volt a saját lemezbemutató koncertem Peter Erskine-nel a “third stream” kategóriájában. Third stream ide vagy oda,  kvázi “pihenésképpen” eljátszottuk Bud Powell “Bouncing With Bud” című kompozícióját is ugyanezen az esten kvintettben két szaxofonnal, ezzel tisztelegve a jazz-történet, ezen belül a be-bop előtt is! Itt Amerikában csak akkor fogadják el tőled a saját zenét és az újításokat, ha tisztában vagy a hagyománnyal is! Az első egy évben szinte kizárólag mainstream jazzt játszottam itt LA-ben, és csak ezután kezdtem teret kapni a saját zeném bemutatására.

Nyilván még kapcsolatban vagy az itthoniakkal. Milyen különbségeket észlelsz - ha egyáltalán -  a két országban érvényesülő tendenciák és a zene minősége között?

Nem szeretnék hasonlítgatni… mindenhol bőven vannak értékek, és mint tudjuk, Magyarország is tele van tehetségekkel és fantasztikus zenészekkel! Az Egyesült Államokban, amely jóval nagyobb, nyilvánvalóan hemzsegnek a jobbnál jobb muzsikusok, ez így volt mindig és lesz is, és ebbe beleértem a külföldről idevándorolt zenészeket is. Nagyon élvezem, hogy rengeteg a választási lehetőségem, amikor össze akarok rakni egy projektet. Ebből a nagy merítésből kifolyólag

alap elvárás a magas szintű tudás, a profi hozzáállás, de mindez nem elég: az is megmérettetik, hogy milyen a személyiséged, mennyire tudsz alkalmazkodni, együttműködni vagy mennyire vagy megbízható stb.

Például elképzelhetetlen, hogy egy zenész leszólja a másikat a háta mögött, - az ilyen jellegű negatív hangulatkeltés nem tenne jót a zenének, és ezt mindenki tudja! Ha valakinek a játéka nem tetszik, legfeljebb nem hívod többet. Egyébként itt kulcsszó az alázat: amikor ennyien “állnak sorban” a lehetőségekért, akkor megtanulja az ember megbecsülni mindazt, amit kap és ami adódik. A maximális felkészültség és a tehetség még nem garancia arra, hogy be is indulnak a dolgok, rengeteg türelemre, kitartásra is szükség van, és persze egy kis szerencse, vagy inkább hit sem árt… Én személy szerint sokat tanultam ebből az egész folyamatból; amikor idejöttem, addigra már több nemzetközi verseny győztese voltam, lemezeim voltak olyan kaliberű művészekkel, mint pl. Chris Potter vagy Kurt Rosenwinkel. Mégis, itt szinte a nulláról kellett kezdenem mindent! Amikor az amerikai zenei életbe be akar valaki tagozódni, akkor nem számít, hogy Európában mit csinált és kikkel játszott együtt. Ez itt egy külön világ a maga törvényszerűségeivel együtt. Fel kell építeni a “váradat” újra, az itteni “katonákkal” együttműködve. Ez egy hosszú és nagy kihívásokat is magában rejtő folyamat, ami még most is tart nálam. Sosem érzi úgy az ember, hogy “na, megérkeztem…”, bár a művészek örök útkeresők, és ez földrajzi helytől független.

Az nagyon érdekes, hogy az amerikai jazz-zenészek mentalitását és humorát sokkal közelebbinek érzem a magyar zenészekéhez, mint az átlag-amerikaiét az átlag-magyaréhoz. A zenészek között valahogy mindig jobban otthon érzem magam. Hozzá kell tennem azt is, hogy a magyar zenészek, valószínűleg a kisebb létszámú közösség miatt is, erősebben kötődnek egymáshoz, többet mulatnak együtt és szorosabb barátságokat kötnek, mint az itteniek. Ez a része például hiányzik…

Ott mekkora és merre tart a közönség?  Igaza volt Jerry Bergonzinak, aki sommásan megállapította, hogy az amerikaiak nem szeretik a jazzt?

Itt is, mint mindenhol a világban, rétegzene a jazz. Jóllehet, az amerikai társadalom kis százaléka szereti csak, itt ez jóval több embert jelent, mint egy kis országban. Én akárhányszor játszottam itt vagy voltam része a közönségnek, szinte mindig teltház volt. A jazzklubok jól működnek és a zenészek is rengeteget tesznek bele a promózásba, ez ma már másképp nem megy.

Elképzelhető, hogy a kortárs jazz egyszerűen elszáll a közönség nagy részének a feje fölött?

Lehet, hogy a nagy többség feje fölött elszáll a kortárs jazz vagy az élő, értékes zene mint olyan, de mindig van egy réteg, amely hűséges marad a minőségi zenéhez. Az már egy másik kérdés, hogy ha valaki csak és kizárólag a kortárs jazzből akar élni ebben az országban, akkor komoly nehézségekbe fog ütközni, mert csak nagyon-nagyon keveseknek adatik meg, hogy a kizárólag a tiszta művészet gyakorlásából megéljenek. Ez itt sokkal nehezebb, mint Európában, pláne Nyugat-Európában! Nem mondom, hogy bárhol a világon könnyű művésznek lenni, Magyarországon sincs ez másképp, de az USA-ban ez még nagyobb egzisztenciális feladat. Több lábon áll mindenki, én is professzorként dolgozom a UCLA egyetemen és alkalmazott zenéket is írok.

És végül vissza az irányzatokhoz, merre tart művészetében Szabó Dani?

Ahogy említettem, sok-sok formációban muzsikálok, különféle stílusokban, mint session-zenész. Mint “Daniel Szabo”, jelenleg három fő irányban mozgok: trió, kvintett és egy 14-fős, “third stream” kamarazenekar. Mindhárom együttessel első sorban a saját zenémet játsszuk, de mindegyiknek van egy saját karaktere. Nehezen tudom kategorizálni ezeket a formációkat, úgy hogy csak néhány gyors asszociáció: a trió egyszerre meghitt, dinamikus és van egy nagyon személyes hangvétele; a kvintett közelebb áll a post-bop világhoz és nagyon energikus; a “third stream” zenekar pedig magában foglalja mindazt, ami vagyok és amit szeretek: a jazzt, a komolyzenét, a megírt és improvizált zenét, és a filmzenei nyelvezetet. A jövő évadra több megbízást is kaptam zeneszerzőként szimfonikus művek megírására, továbbra is a “third stream” kategóriában.

Emellett sokat kísérletezek zenei szoftverekkel és elektronikával is…

Köszönöm Dani.

Fotó: Facebook