• Gonda János: A polgári családban, ahová születtem, nem volt professzionális muzsikus, noha édesanyám klasszikus zongoraművésznek készült. Sajnos azonban fiatal korában egy izületi gyulladás miatt a bal karja megbénult, és egész életében béna is maradt, így a zongorázást abba kellett hagynia. A családban mindenki zongorázott, többé-kevésbé szórakozásból és amatőr alapon. Műfaj tekintetében nehéz meghatározni, hogy milyen zenét játszottak a rokonaink, a romantikus, klasszikus zenétől kezdve, a korai egyszerűbb Mozart- és Haydn-szonátákig sok mindent. Bartókot a két világháború közötti időszakban még nem játszott senki a családban, először én kezdtem foglalkozni Bartók zenéjével. Ketten voltunk testvérek, a bátyám – aki sajnos már nem él - szintén zongorázott, ám végül én választottam a zenész pályát. 4-5 éves lehettem, amikor édesanyám egyik kolléganője Pesti Ernőné - akivel együtt végezték az akadémiát – kezdett engem tanítani.

• Pallai-Kerekes: Mi volt az a zene, ami először megragadott, ami először megmozgatta a fantáziádat?
• Gonda János: Általában a modern dolgokat szerettem és volt valami érzékem a rögtönzéshez, de ennek még nem volt semmi köze a jazzhez. A modern muzsika mellett kedveltem a barokk zenét is, de kevésbé szerettem a romantikus műveket. Megfigyelhető, hogy a jazzhez a sokkal egzaktabb barokk, és korai klasszikus zene, valamint a modern zene áll a legközelebb.

• Pallai-Kerekes: Magántanárnál tanultál zenét?
• Gonda János: Igen, először az előbb említett Pesti Ernőnénél, aztán középiskolás koromban Solymos Péternél tanultam, aki egyébként zeneakadémiai tanár volt. Érettségi után, 1952-ben minden intézményesült zenetanulás nélkül egyenesen a Zeneakadémiára felvételiztem. Először elvégeztem a zenetudományi tanszakot, de ’56-ban, mielőtt lediplomáztam, jelentkeztem a művészképzőre. Nagy dolog volt, hogy bekerültem, mert vagy nyolcvanan jelentkeztünk és mindössze két-három hallgatót vettek fel. Összesen kilenc éves képzés után, 1961-ben kaptam meg a művésztanári diplomát, de addigra én már eléggé benne voltam a jazzben.

• Pallai-Kerekes: Mikor figyeltél föl először a jazzre?
• Gonda János: Egész pontosan nem tudom, de mint majdnem mindenki, aki ebben az úgynevezett tilalmi időszakban Magyarországon érdeklődött a jazz iránt, én is Willis Conover­­ emlőin nőttem föl. Főiskolai hallgatóként egy albérleti szobában laktam és volt egy pocsék rádióm. Ha erősen szólt, akkor a szomszéd szobában lakó ávóstól féltem, ha halkan, akkor én nem hallottam. Ez ma már romantikusnak és jó sztorinak tűnhet – azóta ötven év telt el – de akkor nem volt annyira vidám dolog. Az ötvenes években eljártunk a Gellért eszpresszóba Martinyékat hallgatni. Ott játszott a dobos Kovács Gyula, a gitáros Kovács Andor és több más remek zenész. A Martiny kvintett maga volt a csoda. Bebop hangzású zenét játszottak. Fura módon Rákosiékat nem zavarta, hogy a Belvárosban jazzes szórakoztató zenét lehetett hallgatni, olyan zenészektől, mint - Cseusz Bandi, Szabó Jóska vagy Beamter Bubi. Többnyire a Kedvesben, a Pilvaxban, aztán később az Intercontinentalban léptek föl.

• Pallai-Kerekes: Mikor próbáltál először Te magad jazzt játszani?
• Gonda János: Amint bekerültem a zenetudományi tanszakra. A kapcsolatom a jazzel akkor kezdődött, amikor azt vizsgáltam, miként alakult az európai zenekultúra különböző korszakaiban a kötött és kötetlen elemek, azaz, a notáció és az improvizáció kapcsolata. Ez a kapcsolat ugyanis a barokk zenében egészen más volt, mint később. A Bach-Vivaldi-Handel hármasság időszakában az improvizációnak organikus helye volt a zeneművészetben, mert a zeneszerzés, az improvizáció és az előadás nem vált el egymástól. Van is egy közhelyszámba menő vélemény, miszerint az improvizáció a barokk zene utáni korszakban kezdett satnyulni. Az előbb említett tanulmány kidolgozására nagyon alkalmas lettem volna, mert engem izgatott az improvizáció. Máig furdal a lelkiismeret, hogy nem vittem végig. Zenetudós kollégáim, akik százszor annyit tudnak a muzikológiáról mint én, abszolút nem tudtak mit kezdeni az improvizációval, mondván: hogyan lehet valamit analizálni, ami megfoghatatlan? Volt a Zeneakadémián egy Hammerschlag János nevű orgonaművész, aki egész életében ezt a kérdéskört kutatta. Ő kizárólag a barokk orgonaművekkel foglalkozott, de ő sem jutott a téma végére. Pedig nagyon izgalmas lett volna.

• Pallai-Kerekes: A jazz tiltott gyümölcs lévén, a Rákosi-korszak utolsó éveiben miből éltél?
• Gonda János: A Rákosi-korszakban a tanulmányi időszakban nekem az ösztöndíj biztosította a megélhetést, nyáron pedig szórakoztató zenét játszottam. De már akkor összekerültem egy-egy olyan muzsikussal, akinek volt fogalma a jazzről. Egyszer az akkori Sztálinvárosban egy nyáron keresztül játszottam egy dobossal, aki megismertetett Shorty Rogers zenéjével, méghozzá Shorty Rogersnek azzal a korszakával, amikor a legjobb hangszereléseket készítette. Akkor bolondultam bele a jazzbe, pedig ez még a Rákosi-korszakban volt, időközben Sztálinváros Dunaújváros lett.

• Pallai-Kerekes: Személy szerint érezted, hogy mivel a jazz tiltott műfaj, áthágsz egy felülről meghatározott normát?
• Gonda János: Én nem hágtam át a normát. Abban a Metró Klubban kezdtem játszani, ami a mostani Centrál Kávéház helyén volt. A klub földszintjén cigány- és tánczenét játszottak, mi pedig az alagsorban jazzt. Ott a Gyümölcstől Szabó Gáboron, a Manó nevezetű gitároson át, Tritz Egonig mindenki megfordult. Zongorázott Dobsa Sanyi, zongoráztam én, dobolt Ruttka Feri, megfordult Deseő Csaba. Többek között Komjáti Géza is szaxofonozott, aki ’56 után kikerült az emigránsok szimfonikus zenekarába. Az a klub akkor nagyon jó hely volt, nagyon jól éreztem ott magam. A Rákosi-időszakra jellemző a következő történet: egyszer jövünk ki az akadémiáról, és egy zeneakadémista jön velem szemben, kérdezi tőlem: - Mi van az akcsin (akadémia – a szerk.)? – Mi lenne, nyomor – válaszoltam, és abban a pillanatban belém karolt két ávós és vittek is be, hogy –„…mi is van ebben az országban?”
  A Zeneakadémián eszembe sem jutott, hogy elkezdjek jazzt játszani. Egyetlen kivétel volt, ez akkor történt, amikor ’56 után meghívtak a lengyelek. Részt vettünk egy lengyel körúton, amelynek kapcsán különböző zeneakadémiákon léptünk fel. ’57 januárjában a krakkói Konzervatóriumban nem tudom mi jött rám, de eljátszottam egy Count Basie számot. Ott, akkor hatalmas ovációban részesítettek azok az őrült lengyelek - akik abban az időben még nem voltak oda a jazzért - és attól kezdve imádtak engem. Ez elgondolkoztatott, mert addig még nem jutott eszembe, hogy a jazz egzisztenciává válhat.

• Pallai-Kerekes: Volt-e a kezdeti időkben olyan muzsikus, akit példaképnek tekintettél, aki mintának számított?
• Gonda János: Akiket a Music USA rádióadón hallgattunk, azoktól el voltunk ájulva: Mulligan, Brookmeyer és a többiek, Peterson és a west coast-osok: Russ Freeman, Shorty Rogers, Shelly Manne. Aztán jött Art Blakey egy másik vonulattal, később pedig Coltrane. Ez volt a biblia, olyan eset nem fordulhatott elő, hogy én éjfélkor aludjak, mert akkor lehetett őket hallgatni a rádióban.

• Pallai-Kerekes: Körülbelül 24 éves lehettél ’56-ban. Mi volt az érezhető változás Magyarországon ’56 után.
• Gonda János: Eleinte még semmi, mert akkor még azzal voltak elfoglalva, hogy kit ítéljenek halálra vagy kit börtönözzenek be. Az a bizonyos enyhülés a magyar kultúrában ’59-ben következett be, de akkor érezhetően. Igazán nagy dolognak számított, amikor a KISZ segítségével a Dália Jazzklub megalakult az Alkotmány utca és a Bajcsy Zsilinszky utca sarkán. A Dália nem olyan klub volt, mint a maiak, amelyben egy zongora is alig fér el. Ez egy hatalmas kávéház volt, ahová több száz ember befért. Az előadások óriási eseménynek számítottak. A klubot Kertész Kornél hozta létre, neki jó kapcsolata volt a Zeneművészek Szakszervezetével és az OSZK-ban (Országos Szórakoztatózenei Központ – a szerk.) ő volt a könnyűzenei tagozat vezetője. Nem sokkal a Dália megalakulását követően megszűnt a Metró, és átkerültünk - ekkor már szabályos trió voltunk - a Zrínyi utcába, a belügyminisztériumi tiszti palotába (a jelenlegi Duna Palota – szerk.). Az is a Metró klubhoz hasonlított, azaz, szombat-vasárnap játszottunk, odajártak a zenészek, és nagyon jó volt a hangulat. Mi voltunk az állandó zenekar: Búvári Tibor bőgőzött, Szabó Kálmán volt a dobos, de azért beülhetett játszani bárki bármikor. Az enyhülés időszakában ott játszottunk pár évig.
  Számomra a zenetudomány, a zongorázás, az improvizáció és az improvizációtól a jazz – egyenes út volt. Előbb-utóbb minden normális embernek rá kellett jönnie arra, hogy a 20. századnak ez a par excellence improvizációs művészete, annál is inkább, mert nekünk akkor még fogalmunk sem volt a kortárs zenében megjelenő - mondjuk nem kifejezetten – improvizációs-kompozíciós technikákról, de mindenképpen a strict notációt fellazító tendenciákról. Gondolok az aleatóriára vagy a repetitív zenére vagy a minimál artra, és a többiekre, nem is beszélve a performanszról. Ezeket ki a fene ismerte? Akkor még Nyugat-Európában sem nagyon ismerték. Nekünk akkor erről semmi fogalmunk nem volt. A Magyar Rádióban volt egy nagyon komoly zeneszerző garnitúra, egy nagyon normális társaság, aki felfedezte, hogy Bartók és Kodály után is volt egy generáció, amelyről teljesen megfeledkeztünk: Szervánszky Endre, Kadosa, Horusitzky, Vince Ottó és a többiek. Ők nagyon fontosak voltak. Épp a héten hangzott el egy Britten-mű és egy Horusitzky-zongoraverseny, amit ’38-ban írt. Én hiába jártam négy évig Horusitzkyhez zongorázni, mert leültem a döbbenettől, amikor rájöttem, mennyire bartókos. A Harmadik zongoraverseny középső tétele az a bizonyos religioso-tétel az, aminek a zenei világa ott van már ’38-ban. A lényeg, hogy ez a zene dominált Magyarországon, és akkor még aleatóriáról és ilyesmiről szó sem volt. Az improvizációtól vezetett az utam a dzsesszhez, és egyre inkább belemélyedtem. Akkoriban már – ha nehezen is - de hozzá lehetett jutni külföldi lemezekhez, egy-egy külföldi kottához, a Music USA mellett már más jazz-programokat is lehetett hallgatni. A Magyar Rádió is elkezdett egy-egy műsort, például Pál Sándornak volt egy jazz-sorozata. Aztán a rádióban dolgozott egy zeneigazgató, Kókai Dezső, aki nagyon liberális, felvilágosult ember volt, ő az 50-es évek végén elég jól kinyitotta az ablakokat a jazz felé. ’61-ben, amikor elvégeztem az akadémiát, bekerültem a hanglemezgyárba, ahol zenei rendező lettem. Ott, azáltal, hogy állandóan stúdióban dolgoztam rengeteg lehetőségem volt felvételek meghallgatására. Itthon akkoriban már felléptek külföldi jazzmuzsikusok, többek között megfordult Magyarországon Jan Hammer, de voltak szerb zenészek is, ugyanis Jugoszlávia nyitottabb volt, mint Magyarország. Például készítettem felvételt az egyetlen magyar hanglemezgyár a Qualiton - a Qualiton a Hungaroton elődje volt - számára egy jugoszláv kvartettel.

• Pallai-Kerekes: A zenei rendezői elfoglaltságod mellett mennyit tudtál zenélni?
• Gonda János: Sokat, mert a zenei rendezés nem jelentett nyolc órás elfoglaltságot. Én egészen ’64-ig játszottam a Zrínyi utcában minden hétvégén, majd sikerült a hanglemezgyárban kiverekednem egy modern jazzlemez sorozatot. Az első jazz-zenekarnak nevezhető formációm is abban az időben alakult az énekesnő Szirmai Mártával. Olyan felállás volt, amelyben többé-kevésbé benne volt az egész múltam, hiszen volt benne operaházi oboista, Javasits Péter, az ÁHZ-ből Szebeni János fuvolaművész, de ugyanakkor Káldor Péter vibrafonozott, Tomsits Rudi trombitált, játszott Bergendy Pista, aki nagyon jó jazz-szaxofonos volt, és nemsokára megjelent Kovács Gyula mint dobos, akivel két évtizeden keresztül együtt is maradtunk. Mint mondtam, a lemezgyárban elkészítettük az első Modern Jazz Antológiát. Kertész Kornéllal felvettük az Astoria Kvartettet és lemezre került a Garai Trió is. Egy mai jazztanszakos gyereknek kisebbségi érzése van, ha nincs egy CD-je, abban az időben nagy szó volt, ha évente összesen egy-két jazzlemezt el lehetett készíteni.

• Pallai-Kerekes: Hogyan lettél jazz-zenész?
• Gonda János: Miután elvégeztem az akadémiát, egyre több jazzt hallgattam, főképp a hanglemezgyárban. Fölcsaptam apostolnak. Ha valaki betette a lábát a hanglemezgyárba, felvételének befejezése után felcipeltem a stúdióba, hogy meghallgattassak vele néhányat a jazz lemezek közül, majd kifaggattam, hogy mi a véleménye a zenéről. Pontosan emlékszem, hogy Ferencsiket is felhívtam, hogy mutassak neki valamit. Föltettem neki a Mulligan-Brookmeyer zongora nélküli kvartett My Funny Valentine című számát, amelyben a két fúvós hangszer nagyszerű polifonikus improvizációt játszott és Ferencsik nem hitte el, hogy az a zene nincs leírva! Ahogy a téma alatt megszólal a csodálatosan kidolgozott és véglegesnek tűnő ellenszólam, egy klasszikus muzsikus még csak elképzelni sem tudja, hogy ez abban a pillanatban született. Akkor még fiatal voltam és lelkesen magyaráztam Ferencsiknek, hogy amikor a rögtönzés véglegesnek hat, az már az improvizáció művészete. Mint ahogy ’53-ban Szvjatoszlav Richter játszotta az Apassionáta-szonátát – ő, aki a század egyik legnagyobb zongoraművésze volt, azt a csodát vitte véghez, hogy a teljesen megkomponált, hangról hangra lerögzített művet úgy adta elő, mintha improvizált volna. Erről van szó - a zeneteremtés két lehetőségének valamiféle integrációjáról.

• Pallai-Kerekes: Amikor tudatosan kezdtél jazzt játszani, kik befolyásoltak?
• Gonda János: Nagyon szerettem Stan Kenton progresszív vonulatát, nagyon szerettem a hard bopot, a west coast jazzt. Érdekes módon mindenki elvárta tőlem, hogy szeressem a Modern Jazz Quartetet. És bár tényleg fantasztikusak voltak, mégis én az első perctől kezdve éreztem, sőt, nyilvánvaló volt számomra, hogy a jazz nem ebbe az irányba fog haladni. Túl sok hangot játszottak, pedig kevesebb többet mondott volna. Annyira levegősen muzsikáltak, hogy szinte minden hangot azonnal le lehetett volna jegyezni. Ez a zenélés azért volt számomra tanulságos lecke, mert – bár sejtettem, hogy a jazz fejlődésének más az útja - azon a bizonyos első lemezen én is ebbe az irányba indultam el, próbáltam összerakni klasszikus zenészeket jazzmuzsikusokkal. Elkezdtem a Midnight Sun-t úgy hangszerelni, hogy három hónapig tartott, amíg minden kottafejet kiagyaltam. Ez a bizonyos polifonikus kamara jazz - ami elsősorban lejegyzésen, nem pedig spontán improvizáción alapul - nem fejlődött tovább.

• Pallai-Kerekes: Rengeteg jazz-zenész említi, hogy – különösen a fogékony fiatal korukban - vannak példaképeik, akik egy idő után tehertétellé válnak, mert rájuk nehezednek és szabadulni akarnak tőlük. Kik voltak ezek a te esetedben, ha voltak ilyenek?
• Gonda János: A zongorista Horace Silver, a Blue Note lemezvállalat teljes gárdája, Miles Davis klasszikus együttesei és feltétlenül Bill Evans gyakorolták rám a legnagyobb hatást. Ugyanakkor az élet úgy hozta, hogy nem kizárólag jazzmuzsikus voltam, mert egy időszakban - főleg a 70-es években - rengeteg film- és színházi kísérőzenét és irodalmi megzenésítéseket írattak velem: Radnóti, József Attila, de különösen Szabó Lőrinc verseire. Volt olyan film, amit - a filmzenétől függetlenül - a mai napig szégyellek, maga a film is rossz volt. De például Szabó Istvánnal nagyon nagy élmény volt dolgozni, három filmjéhez írtam zenét. Szabó nagyon erősen hatott rám. Másik nagy élményem Köllő Miklós táncszínháza volt, amely félig pantomim, félig tánc, félig irodalom. Jópofa dolgokat csináltunk: Thomas Mann Elcserélt fejek című kisregényét vittük színpadra, a Szarvassá változott fiúkat Juhász Ferenc alapján, Bosch Gyönyörök kertjét triptichon formában, egész estét betöltő előadásként. A közönség nagyon szerette ezeket a darabokat. Az előadásokon részt vettek jazzmuzsikusok, de a zene nem volt tiszta jazz. Én soha nem akartam úgy elfordulni a klasszikus zenétől, hogy valamit meg ne tartsak belőle, nem akartam kizárólagosságra törekedni. A mai napig nagyon érdekel a festészet, a film, az irodalom. Én nem voltam Hobótól soha elájulva, de valamelyik este láttam a József Attila-műsorát, és annyira lenyűgözött, hogy azóta többször megnéztem. Próbáltam a növendékeimet is ebbe az irányba terelni. Azt mondtam nekik, hogy ha egy olyan műfaj felé köteleződsz el, olyan műfajban dolgozol, amely mindenfelé nyitott, akkor te magadnak is nyitottnak kell lenned. Hiszen ha a jazz érzékenyen reagál a kortárs-, az elektronikus zenére, a rockra, a fúzióra, mindenre – akkor a muzsikusnak is ilyennek kell lennie! A jazztanszakon rengetegen voltak, akiket nagyon szerettem: Oláh Kálmán, Gárdonyi, Binder, Regős Pista. De ha egy picit elkezdtél velük beszélgetni, például arról, hogy a kaposvári színháznak van egy nagyszerű korszaka, akkor azt sem tudták, hol van Kaposvár…

• Pallai-Kerekes: Térjünk vissza a hatvanas évek elejére, amikor a jazz elfogadottsága nyitottabbá vált itthon, többek között a Pernye-könyv megjelenése kapcsán is. Az, hogy ez a pezsgés elindult, az a Te nevedhez is köthető, hiszen ekkor indult a Dália is, amit Kertész Kornéllal együtt csináltatok.
• Gonda János: Igen, bár a Dália megalapításában – amint azt már előbb is említettem - Kornél játszotta a vezető szerepet. Ahhoz, hogy ezért a műfajért síkra tudjak szállni, a Muzsikában két éven keresztül írtam egy jazztörténeti sorozatot. Mindebben nagy része volt a szerencsének. A komolyzene, amely több évszázados hagyományával a hátam mögött állt, az én szerepemet is könnyebben elfogadhatóvá tette, hitelesként fogadtak el. Mindez különösen akkor vált fontossá, amikor – már jóval később – elkészítettem a populáris zene antológiáját. Ezt a könyvet azért írtam meg, mert módszertani és mindenféle más szempontból tanárként szükségem volt rá. Ebben az anyagban több száz zenei idézet szerepel: sanzon, Beatles, rockezene, jazz – persze a jazzből jóval több, mint másból. Minden idézethez van egy puska a tanároknak: egy féloldalas forrás a zenekarról, a stílusról. A Népszabadságban akkor az jelent meg, hogy Gonda János Bartók és Kodály országában a kultúrát megszégyenítő módon a könnyűzenét az iskolákba akarja vinni. Ez a nyolcvanas évek elején lehetett, valamikor a Zeneművészek Szövetsége idejében. Akkor dühbe gurultam. Nekem akkor már volt némi rangom a szövetségben, hiszen már húsz éve működött a jazz-szakosztály és egy árva fillér támogatás nélkül mutattuk be a fiatalokat. Én már szinte berekedtem, mert állandóan bizonygatnom kellett, hogy a jazz művészet. Azt javasoltam, hogy hívjuk meg az összes valamire való magyar zenészt, Petrovics Emiltől Szokolayn át Földesig, mindenkit. Ajánlottam, hogy tegyük fel a felvételeket az antológiából, és ha akkor bárki úgy gondolja, hogy én ezzel degradálom a zeneművészetet vagy rongálom a zenekultúrát, az szóljon hozzá. Lement a tíz felvétel a Fészekben, és méla csönd követte. Utána pár szót szóltam, aztán feloszlottunk. Mai napig emlékszem, hogy Szokolay Sanyi barátom a negyedik vagy ötödik felvétel után feltűnően kiment a teremből, de ez engem nem zavart. Ezzel együtt a zeneakadémiai társasággal és a Zeneművészek Szövetségével meg a komolyzenészekkel tulajdonképpen sokkal szorosabb kapcsolatban voltam, mint a könnyűzenészekkel. Így, egy idő után sikerült eljutni odáig, hogy egy valamire való magyar muzsikus – komolyzenészre gondolok – a hetvenes években már nem keverte össze a kommerciális zenét a jazzel. Aztán jött a rock- és fúziós hullám, és az megint megkavarta őket. Egyszerre csak azt látták - mivel nagyon nem értettek hozzá - hogy a jazz-zenészek ugyanolyan elektromos erősítéssel dolgoznak és ugyanolyan szakadt pólóban mennek föl a színpadra, mint a rock zenészek. És akkor megkérdezték, hogy ez magasrendű művészet lenne?

• Pallai-Kerekes: Azért furcsa, hogy ez a történet a nyolcvanas években zajlott, mert neked a hatvanas évek közepén jelent meg a Jazz című könyved, ami nagy siker volt.
• Gonda János: ’65-ben jelent meg az első kiadás, és az tényleg nagy siker volt. Akkor már a magyar értelmiség tudta, hogy a jazzt bigott módon kozmopolita, dekadens amerikai valaminek kiáltották ki. Mivel féltem, hogy nem mindenki tudja, miről van szó, - amikor megjelent ez a könyv húszezer példányban - a végére beletettem három kislemezt. Ezek jogdíj okokból másfél percesek voltak csak, de delikát módon voltak kiválogatva. A könyv mind egy szálig elkelt. Ellentétben azzal, hogy manapság háromezer példányban jelenik meg valami és még így sem fogy el. Annak könyvnek a második kiadása ’79-ben jelent meg. És 65-ben, amikor itthon már jelentősebb fesztiválok és koncertek voltak, megalakult a jazz tanszak, amit a közélet az én érdememnek tart. Azért a szerencse itt is a kezemre játszott. Mindez történt akkor, amikor az ISME, az International Society Music Education, - amely egy nagy világszervezet volt - díszelnökéül Kodályt választotta meg. Az egész ISME és a fél világ odavolt a Kodály-módszerért és a magyar zeneoktatásért. Akkor a kultuszminisztériumban azt mondtam, hogyha ekkora híre van a magyar zeneoktatásnak, és hogyha itt a szomszédban, Grazban az Academie für Music und Dateleine Kunstban egy komoly jazz-zenészképző működik, és amikor egy csomó zenetudós jazzkutató társaságot alapít, akkor itt, szerény keretek között a konzervatóriumban ezt az oktatást létre kell hozni, mert ezt a fél világ értékelni fogja. Így megalakult a jazz tanszak. Sok munka volt benne. Ám az, hogy a konzis jazz tanszakból egyetem legyen, húsz évembe került. Ez a változás több száz ember életét jelentette, hiszen egyetemi diploma nélkül nem lehet tanítani. Ha jól emlékszem a tanszak ’65-ben, egy év alatt megalakult.

• Pallai-Kerekes: Ki kellett gondolni, hogy mit oktattok, hiszen a jazz oktatásának itt semmi hagyománya nem volt. Ezt ki találta ki?
• Gonda János: Olyan tanárokat kértem föl, akik előzőleg magánúton már tanítottak. Külföldről sok kottát, főleg jazz-pedagógiai kottákat beszereztem. Kapcsolatba kerültem a Berklee-től kezdve a legkülönfélébb amerikai iskolákig, megírtam, hogy itt mit csinálunk, és kértem a segítségüket. Elmentem az amerikai kultúrattaséhoz és tőle is kértem anyagot, ő is segített, egy egész filmsorozatot nekünk adott.

• Pallai-Kerekes: Kik voltak azok a tanárok, akikkel indult az iskola?
• Gonda János: Berkes Balázs, Kovács Gyula, Vukán volt az énektanár, a zongoratanár Kertész Kornél és én voltunk, de Kornél egy-két év után elment. A trombitát az első években Deák Tamás tanította. Voltak melléktárgyak: Pernye jazztörténetet, én jazzelméletet tanítottam, akkor még pedagógiai tárgyak nem voltak. Elsírták magukat a klasszikus tanárok, amikor bevezettük, hogy a jazzelmélet mellett legyen klasszikus zeneelmélet, jazztörténet mellett klasszikus zenetörténet, szolfézs, zenei hallásfejlesztés és angol nyelv. Nagyobb volt az óraszámunk, mint a klasszikus tanszéknek. A régi Bartók teremben volt az első év végén a záróvizsgánk, ott ült az első sorban Fassang Árpádtól kezdve a konzervatórium egész vezetősége. Ez azért volt nagy dolog, mert mielőtt megalakult a tanszak, volt olyan tanár, aki nem volt hajlandó „prostituáltakkal és dorbézoló zenészekkel” egy épületben tanítani. Ballassa Györgyről van szó, arról a klarinétosról, aki egyébként képtelen volt a Kék Rapszódiában a bevezető glissandót eljátszani.
  Ez egy furcsa korszak volt, és biztos vagyok benne, hogy nem csak izzadságszagú harcot jelentett elfogadtatni a jazzt, mert abban a harcban sok öröm és szépség is volt. Jó volt látni azt, hogy begyöpösödött fejű minisztériumi hivatalnokok kezdik elfogadni a műfajt. Fantasztikus volt, hogy olyan klasszikus zenészek, akik egyáltalán nem voltak hajlandók még Steve Reichről sem, hát még a jazzről tudomást venni, hogy ilyen embereket meg lehetett győzni. Egyik zeneiskola a másik után kezdte el bevezetni a jazzt. Amikor kiderült, hogy a zeneiskolákban jazzoktatás folyik, a helyzetünk labilissá vált. Nem tudtuk, hogy felsőfokú vagy középfokú intézmény vagyunk-e? Ha középfokúak vagyunk, akkor miért kell felvételi követelményként az érettségi? Főiskolaként szokott felvételi követelmény lenni az érettségi. Középfokú intézményként viszont nem tudunk tanári diplomát adni. Egy szóval, volt egy csomó ellentmondás. Nem sznobizmusból kezdtünk el egyetemmé válni. Az egész bolognai struktúra – ha azt veszem alapul, hogy a magyar jazznek az egyik alapja a cigány jazz - valljuk be, abszolút nem konveniál. Próbálja valaki Kőszegit vagy Babost, vagy a többieket egyetemi diplomára szorítani. Egyszerűen vették volna a kalapjukat, és már ott sem lettek volna. Itt olyan dolgokról volt szó, ami a jazzmuzsikusoknak a létét érintette. Nehezen ment, mert azt már ugyan elfogadta a magyar zenésztársadalom, hogy a jazz művészet, de mindig egy fokkal lejjebb kellett lennünk, hogy legyen, akibe bele lehet rúgni. Ha baj van – akár anyagi, akár művészi kérdés - akkor ott van a jazz. Viszont, ha egyenrangú – mondjuk – a hegedű művészképzővel, akkor nincs kibe rúgni. Ez húsz évig például abban nyilvánult meg, hogy kitelepítettek bennünket az Újpesti Művelődési Házba. Ott volt olyan tanterem, ahol mosogatóvödrök álltak és nem nagyon csinos takarítónők öltözködtek. Most már a IX. kerületben, a zeneiskolában vagyunk, de semmiképp sem a milliárdokért majdan felújítandó Zeneakadémia épületében. Volt olyan korszak, amikor az Erkel Színházba meg lehetett hívni Duke Ellingtont, de a Zeneakadémiára nem engedték be a jazzt. Ugyanakkor volt olyan időszak, amikor szombat délutánonként diákoknak tarthattam jazztörténeti bemutatókat és zsúfolt volt a terem. Lassan, nehezen, mégis valami történt.

• Pallai-Kerekes: Úgy tűnik, az igazán nagy lépés akkor történt, amikor a Dália elfogadottá vált. Akkortól fogva egyre több muzsikus kezdett el játszani, és egyre inkább elfogadottá váltak a különböző stílusok is. Kezdve a Garai Attila-féle mainstreamtől egészen a Szabados-féle free-jellegű zenéig.
• Gonda János: Biztosan így van. Szabados csak később jött, igaz, ő már ott volt a Dáliában is, csak még nem volt annyira elkötelezett. A lényeg, - és itt most tényleg muszáj picit belemenni a politikába -. hogy Kádárnak fontosak voltak a nyugati kapcsolatok, és hogy az „átkos” kellős közepén a jazznek volt egy olyan korszaka, amikor szinte minden hónapban volt egy jazzfesztivál valamelyik vidéki városban. Fel tudom sorolni: Cegléd, Kecskemét, Nagykanizsa, Pécs, Fehérvár, Szeged, Debrecen… - ki tudja hány helyen! És hol van ez ma? Ezek nagyon ellentmondásos dolgok, és egy pillanatig sem mondom, hogy ma nem jobb. Hiszen elképzelhetetlen lett volna akkoriban, hogy annyi jazztanszakon végzett gyerek külföldön tanuljon, mint ma, hiszen ajtó-ablak nyitva. Én állandóan arról beszélek, hogy a dolgokat differenciáltabban kellene nézni, és nem beskatulyázni és klikkeket szervezni. Ez a szerencsétlen magyar jazz is csupa mezsgye és határvonal: vannak a budai úri fiúk, a VIII. kerületi roma gyerekek, itt vannak az ilyenek, az olyanok, a free, a „lila” jazzmuzsikusok és így tovább. És ez nem jó.

• Pallai-Kerekes: Szerinted milyen konkrét változást hozott a rendszerváltozás a magyar jazzéletben?
• Gonda János: Mindenekelőtt eltűnt a vasfüggöny: a szó fizikai, kulturális és társadalmi értelmében egyaránt. Az, hogy a határok megnyíltak, az egy olyan műfaj esetében, amely nem képes elviselni a határokat – hihetetlen jelentőségű. Jó, hogy e mögött üzleti megfontolás is van. Miközben a hetvenes években - ahogy említettem az imént – óriási társadalmi esemény volt, amikor eljött egy világhírű amerikai zenekar vagy szólista az országba, manapság a világhírű művészek már elmennek a nagyobb vidéki városokba is játszani. Az is hihetetlen különbséget jelent, hogy benne vagyunk az Európai Unióban. Például: nemrégiben részt vettem egy doktori vizsgán az egyetemen, ahol az egyik tanársegéd zongoraművész Keith Jarrettről írt egy olyan doktori disszertációt, amilyennel én még nem találkoztam a jazz tanszakon 35 év alatt. Egyszerűen csak azért, mert négy évet rászánt, és az összes létező Jarrett–felvételt analizálta, még ráadásul a „másik oldalról” is nézve, összehasonlító munkát végzett. Ez elképzelhetetlen volt a kilencvenes évek előtt. De az is, hogy a doktori iskola is hozzájárult, hogy Jarettből doktoráljon. Ebből a szempontból sokkal nyitottabb a helyzet. Nyaranta elég sokáig jártam európai országokba nyári kurzusokat tartani. Felejthetetlen hangulata volt az Északi Sarkhoz közel Trondheimnek, éjfélkor még sütött a nap, amikor bementem egy dzsesszklubba, de voltam dzsesszklubban, egészen délen, az ausztráliai Adelaidben is éjfélkor és jóformán nem éreztem különbséget. Húsz éves gyerekek játszottak többé-kevésbé ugyanolyan felfogásban, olyan improvizációs struktúrákban, olyan akkordsorokat használva, ugyanolyan motívumokat és idiómákat alkalmazva, ugyanúgy ezekkel a kromatikus félhangos eltolásokkal, amelyek annyira divatosak most. Ez egy teljesen nemzetközi nyelv, miközben annyi mindenre tagolódik maga a dzsessz, és az egész kultúra mégis internacionális. Először bon mot-nak tartottuk csak, amikor Menuhin azt mondta a dzsesszre, hogy az a nemzetközi népzene – de van benne valami.

• Pallai-Kerekes: Beszéljünk a jazz piacosodásáról. Említetted, hogy sok vidéki városban rendeztek jazzfesztivált. Ezek valószínűleg közpénzből szerveződtek. A rendszerváltás a jazzbe is piacosítást hozott. A közpénz kivonult és piacosodott a jazz is. Ez hogy érinti a zenét?
• Gonda János: A piacosodás mellé odatehetnénk a kommercializálódó jelzőt is, azt, amit a televízióban félpercenként mondanak: a nézettségi számot. Ezt, ha hallgatottságra fordítjuk a jazzben, akkor azt kell látnunk, hogy egy-egy zenésznek az esti munkáját három-négyezer forinttal honorálják, csak azért, mert egy olyan klubba megy, ahol nincsenek sokan. Ez nem öröm.

• Pallai-Kerekes: Rétegzenének tartják.
• Gonda János: Igen, rétegzene. Egyrészt nincs benne üzlet. Másrészt nincsenek olyan évszázados hagyományai, mint a komolyzenének. Említhetném azt a háromnapos mini fesztivált, amit a kortárs zenészek szoktak rendezni. A nézőtér többnyire kong az ürességtől, de az egész magyar zenésztársadalom finanszírozza – az NKA-tól a minisztériumig mindenki támogatja a komolyzenét. Amikor Kocsis arról beszél, hogy beköszöntött a szimfonikus zenekarok aranykorszaka, akkor azért csöndben megkérdezném, hogy mibe kerülnek ezek a zenekarok. És hogy a Magyar Filharmonikus Zenekar kórustagjai olyan fizetést kapnak, ami Magyarországon elképzelhetetlen. Tehát, az a lényeg, hogy a komolyzenének van egy olyan több évszázados tradícióháttere, amivel a jazz nem rendelkezik. Ha már mindkettőt rétegzenének tekintjük. Borzasztó nehéz kérdés, de azért itt is vigyázni kell arra, hogy az átfogó és a manapság mindent elöntő panaszáradat ne sodorjon el bennünket is és tartsuk nyitva a szemünket a pozitívumokra is.

• Pallai-Kerekes: Zeneileg milyennek látod a mai magyar jazzéletet?
• Gonda János: Telis-tele vagyunk tehetségekkel. De kérdem én, hogy melyik az a zenekar, amely igazi, homogén egységet alkot, ahol úgy van összefolyva a dob és a bőgő, illetve a bőgő és a gitár, mint a legjobb amerikai zenekarokban Az ilyen ritka, két-három ha van. A Trió Midnightot, Balázs Eleméréket említhetném. De, mint mondottam, elképesztően sok a tehetség. Mint ahogy az improvizatív elemek és a kötöttségek viszonyulása a különböző zenetörténeti korszakokhoz mindmáig feldolgozásra vár – ugyanígy adós a zenetörténet a cigány jazznek. Bár tudom, hogy jelent meg egy-egy könyvecske, de az, hogy itt él közöttünk egy társadalmi réteg, amelynek egészen hihetetlen érzéke és talentuma van a műfajhoz – ez nincs igazán értékelve. És az a bizonyos fordított ritmizálás, ami az autentikus cigány folklórból jön, és hogy ez mennyire összefüggésbe hozható az offbeat-tel és a jazznek a 2-4-es gondolkodásával, ez teljesen elhanyagolt téma. E mögött biztosan van faji, rasszista meggondolás is, bár én a jazztanszakon soha nem éreztem megkülönböztetést. Hiszen egy Balázs Elemért, egy Balázs Jóskát, egy Oláh Kálmánt muszáj respektálni.

• Pallai-Kerekes: Van olyan, ami a jazzéletet áthatja, és amin lehetne javítani?
• Gonda János: Fölsorolhatatlanul sok van. Például a klubok és a közösségi házak, művelődési házak programjai: jó volna, ha a közönség számától függetlenül rendeznék meg a koncertjeiket. Az előbb beszélgettünk a piacosodásról. Nemrégen (2008. – a szerk.) Berkes Balázzsal felléptünk Cegléden, és a koncerten a város polgármesterétől a Kossuth Gimnázium igazgatójáig mindenki ott volt. Fantasztikus hangulat volt, egy gombostűt nem lehetett leejteni. És miért? Mert jól volt megszervezve. Cegléden mesélték, hogy volt a Városi Színházban egy bemutató a koncerttel párhuzamosan, és a koncert miatt fél ház volt, mert mindenki idejött. Ennek egyszerűen semmi köze sem volt Balázshoz, vagy hozzám, de a szervezésen rengeteg múlik. És a hangszer nagyon fontos. A következő héten el kellett mennem Nagykanizsára, ahol egy ócska Petrov zongorán kellett játszanom, és minden sorban hárman ültek. Mintha egy másik országban lettem volna. Az biztos, hogy a koncertek sikere nagyrészt a menedzselésen, a PR-on, az előkészítésen, a plakátokon, a rádión múlik. Elképesztő, hogy ha ma valaki nem rendelkezik egy elektromos zongorával, akkor megsütheti magát, mert nincs akusztikus zongora, és az erősítőről már nem is beszélek. Más: itt vannak a nemzetközi versenyek. A versenyeket lehet szidni és szeretni, de az biztos, hogy mindenképp óriási kiugrási lehetőséget jelent, ugyanakkor a zenészek semmiféle segítséget nem kapnak a részvételhez. Aztán: a muzsikusok, a magyar zenészek honoráriuma. Elhiszem, hogy egy Jarrett Triónak százezer dollárt kell fizetni, de az azért botrány, hogy a Jazz Gardenben tíz éve már ötezer forintot fizetnek egy zenésznek. Ez a piacosítás legsötétebb árnyoldala.

• Pallai-Kerekes: Te, aki könyveket írtál, a tévében népszerűsítetted a jazzt, hogy látod a műfaj jövőjét?
• Gonda János: Visszamehetünk Miles Davisig, a swingig, a mainstreamnek mindig van közönsége, ugyanakkor, mint egy utcalány, a jazz nagyon szeret kokettálni más műfajokkal. Ezt nem szabad kiírtani: lehet az experimentális, populáris, vagy elektronikus jazz, nem lehet kiírtani. Mégis azt mondom, hogy egy fa akkor nem pusztul el, ha a törzséhez nem nyúlsz; számomra és sokak számára azért mégis csak a mainstream a törzs.

• Pallai-Kerekes: Ugyanakkor nagyon erős hatás érezhető a népzene és a komolyzene felől is.
• Gonda János: Hogyne, igen! Ezek egészséges hatások. Ez az interaktív kapcsolat a legszebb a műfajban. Ha nekem van ars poeticám, akkor az az, hogy ne zárkózzunk be, bár hozzám a mainstream áll a legközelebb, de bezárkózni nem vagyok hajlandó. Amit Szabados Gyuri vagy Dresch Miska csinál, az egyformán érdekel. A fúziós zenéért nem vagyok oda, de azt el tudom ismerni, hogy igényes zene. László Attiláék igazán nagyon jó jazzt játszanak. Miért lenne ez baj?

• Pallai-Kerekes: Épp a műfaj sokszínűsége és a befogadó képessége biztosítja a jazz jövőjét, ez az érdekessége.
• Gonda János: Ha valaki megnézi, hogy miket komponálnak az akadémiáról kikerült klasszikus zeneszerzők, azt láthatja, hogy egyre több olyan fiatal van, aki legalábbis valamennyire tisztában van a jazzel. És itt nemcsak a Keith Jarrett-es Réti Balázsra gondolok, hanem mondhatnám akár Vajdát is, akinek az operáiban lehet érezni bizonyos jazz-inspirációt. Ha ő csak úgy dolgozik, mint Ravel, hogy csak bizonyos helyeken, de egy-egy effektust elhelyez, akkor is ott van már a dzsessz a komolyzenében. Vajdát ismerem, és tudom, hogy rendszeresen dzsesszt hallgat, de Somfai László is, a világ zenetudományának egyik kiemelkedő alakja, a Nemzetközi Zenetudományi Társaság elnöke, aki óriási Bartók-kutató. Volt egy beszélgetés a rádióban, amikor megkérdezték, mivel fejezzék be, ő Erroll Garnert kérte. Ez azt mutatja, hogy ha lassan is, de azért őrölnek Isten malmai. Nagyon fontos, hogy mi ugyanilyen nyitottak legyünk feléjük, ahogy ők felénk nyitottak.

• Pallai-Kerekes: Neked, mint nagyon jó karban lévő 76 évesnek milyen ambícióid, megvalósítatlan terveid vannak még a jövőre nézve?
• Gonda János: Semmi, szeretném emberhez méltóan eltölteni azt az időt, ami még hátravan, és nem méltatlanul meghalni. Ez már egy cél. A zene hallatlanul fontos. Évtizedek óta szeretek Berkes Balázzsal játszani, főleg dob nélkül, mert akkor több lehetőség van polifonikus dolgokra. Abban a percben, amikor trióban játszunk és ott a dob, akkor funkcionálissá válik a bőgő: vagy kísér vagy szólózik. Ha egy-egy ilyen alkalom adódik, akkor nagyon hálás vagyok érte. Tudom, és tisztában vagyok azonban azzal, hogy az idő múlik és rengeteg a fiatal tehetség, de ez nem zavar. Boldogtalan inkább akkor vagyok, ha itthon nem tudok zenével foglalkozni.

• Pallai-Kerekes: Kompozíciókat írsz még?
• Gonda János: Egyszer-egyszer. A régihez képest természetesen csökkent. Most épp egy fiatal fuvolaművésznőnek komponáltam (2008. – szerk.) januárban. Ugyanakkor világosan látom, hogy az öregkorban - ami biztosan a legnehezebb periódusa az életnek - az a legnagyobb kihívás, hogy belemenekülsz-e a depresszióba, az elidegenedésbe vagy megpróbálod a lehetőségeidhez mérten tartalmasan tölteni az életedet, és nem kapcsolgatni a tévét. Azt kell észrevenni, ami van, ami most megadatik. Régen például időhiány miatt nem volt lehetőségem Messiaent, Boulezt vagy Stockhausent hallgatni. Most van. És olvasok, hiszen a könyvtáram egyharmadát még nem voltam képes elolvasni. Ebben biztos nem vagyok egyedül.

 Fotó: MJSZ

Kapcsolódó cikk: GONDA - Katona Klári gondolatai