– TENORSZAXOFONOSOK IV. - (Bebop tenorosok 1.)
A tenorszaxofon klasszikus alapító atyái közül Coleman Hawkins volt az első és talán az egyetlen, aki azonnal otthon érezte magát a bebopot meghonosító fiatal modernistákkal, sőt befogadta őket együttesébe is anélkül, hogy ő maga stílust váltott volna. A fiatal bebop tenorosok még a swing emlőin nevelkedtek, de a többségük inkább Lester Young stílusát tekintette a kiinduló pontnak. A bebop zenei kifejezéstárát az altszaxofonos Charlie Parker és a trombitás Dizzy Gillespie alakította ki. Az altos Charlie Parkerre is fiatal korában a legnagyobb hatást a tenoros Lester Young gyakorolta.
1) BILLY ECKSTINE ORCHESTRA with GENE AMMONS & DEXTER GORDON: Blowin’ the blues away (1944)
A fiatal chicagói tenorszaxofonos, Gene Ammons is ebből az iskolából származott. 1944-ben bekerült az énekes Billy Eckstine zenekarába, amely a modern jazz egyik inkubátorának bizonyult. Ott alkalma volt együtt játszani még Charlie Parkerrel és Dizzy Gillespievel, de felvétel sajnos nem készült abban a felállásban. Amikor a modern jazz két fiatal óriása már a maga útját járta, akkor került a zenekarba egy Ammonshoz hasonló zenei habitussal rendelkező másik tenoros, a Kaliforniából keletre vándorolt Dexter Gordon. Ammons és Gordon itt hallható rövid szaxofonpárbaja már tükrözi mind Young mind pedig Parker hatását, de inkább az előbbiét. Ammons szólózik a két tenor közül elsőként.
2) BILLY ECKSTINE ORCHESTRA with GENE AMMONS: Love me or leave me (1945)
Gene Ammons egy év alatt az Eckstine zenekar egyik sztár szólistájává nőtte ki magát. Nagyzenekari mércével mérve és tekintetbe véve a 78-as fordulatszámú lemezek 3-4 perces időtartamát, szokatlanul hosszú szólórészeket kapott ő és a túl fiatalon elhunyt zseniális bebop trombitás, Fats Navarro is. Az érdekesség kedvéért, az együttes dobosa akkor Art Blakey volt.
3) BILLY ECKSTINE with GENE AMMONS: Oo Bop Sh’Bam (1946)
Még egy példája Ammons vaskos tónusú, korához képest modern játékának ebből a periódusból a Dizzy Gillespie szerzemény következő feldolgozásán hallható.
4) DEXTER GORDON QUARTET: Blow Mr. Dexter(1945)
Ammons váltótársa, Dexter Gordon már korábban megvált az Eckstine zenekartól és szólistaként folytatta pályafutását. Ezen az 1945-ös felvételén még talán erősebb Young hatása, mint Parkeré, noha öblös tónusa miatt sokan tévesen sorolták Hawkins követői közé
5) DEXTER GORDON: Chromatic aberration (1947)
Két évvel később Gordon már kétséget kizáróan nem csak felzárkózott a modernisták közé, de érdekes harmóniái és frazírja kora egyik legbefolyásosabb tenorszaxofonosává emelte.
6) WARDELL GRAY: Blue Lou (1947)
A negyvenes években a jazz-zenészek vigyázó szemeiket mindig New Yorkra vetették. A nagy tévhit szerint minden a keleti parton történt. Kaliforniára zenei sivatagként tekintettek. A New York-i közönség sokáig nem volt hajlandó tudomásul venni az olyan hatalmas tehetséggel megáldott zenészek létezését, mint a Los Angeles-i színen feltűnt tenoros, Wardell Gray. Gray, gördülékeny, roppant szvingelő stílusával is tagadhatatlan Lester Young ivadék volt. Akár csak a trombitás Clifford Brown, ő is minden bizonnyal a nagy újítók egyikének nőtte volna ki magát, ha 1955-ben nem vet véget pályafutásának mindmáig tisztázatlan halála. Korai szárnyalását a most következő felvétel tanúsítja, amelyen a másik csemege a fiatal Erroll Garner zongorajátéka.
7) WARDELL GRAY: Twisted (1949)
Két évre rá Gray megemésztette Parker zenei újításait is. Legismertebb szerzeménye és szólója ebből a korszakból a skót születésű énekesnő, Annie Rossnak köszönhette hírnevét, aki hangról hangra szöveget írt Wardell Gray improvizációjára és azt akrobatikusan leénekelte. Sokan csak az Annie Ross változatot ismerik, de az eredeti igazán zseniális.
8) DEXTER GORDON & WARDELL GRAY: The hunt (1947)
Még egy végszó erejéig visszatérnék a tévhithez miszerint Kalifornia még a negyvenes években is zenei sivatag volt. Dexter Gordon még mindig gyakran hazalátogatott, hogy Los Angelesben epikus jam sessionök keretében összemérje erejét a helyi kiválóságokkal. Érdemes végighallgatni egy ilyet. Ez nem az a tervezett jam session volt, mint amit a híres 1938-as Benny Goodman Carnegie Hall koncertfelvételén, vagy Norman Granz Jazz at the Philharmonic rendezvényein hallhatott az ember. 1947-ben teljesen spontán őrjöngésre került sor Los Angelesben a Central Avenuen található Elk táncteremben. A Central Avenue töltötte be a nyugati parton azt a szerepet, amit New Yorkban az 52-ik utca. Fantasztikus zenészek próbálták itt túllicitálni egymást. Altszaxofonon Sonny Criss, trombitán Howard McGhee, bőgőn Harry Babasin, dobon Connie Kay, gitáron a fantasztikus Barney Kessel, a zongoránál Hampton Hawes, harsonán Trummy Young, de az igazi ütközet a végére maradt: a két tenor, Wardell Gray (ő szólózik elsőként) és Dexter Gordon párviadala. A korszak ikonikus regénye, az “Úton” írója, Jack Kerouac lemezről hallotta ezt és az élményt könyvében is megörökítette.
(Folyt. köv.)