Azért pontosítás szükséges, mivel 1974-ben csak a nyári koncert két terjedelmes száma jelent meg a korabeli vinil-lemezek terjedelmi korlátja miatt: Ellington C Jam Blues c. kompozíciója (24 és fél perc), a másik oldalon pedig Juan Tizol szerzeménye (amit szinte mindenki Ellingtonnak tulajdonít) a Perdido 22 perces változata. (E sorok írója is szinte ereklyeként tiszteli az LP változat eredeti amerikai kiadását.) Mingus együtteseiben mindig a jazzelit képviselői játszottak, ezúttal is az „alapformáció” ez volt: Mingus méretében is igazi nagybőgőn, Jon Faddis trombitán, George Adams, tenorszaxofonon, Hamiet Bluiett baritonszaxofonon, Don Pullen a zongoránál, valamint az évtizedeken át hűséges dobos: Dannie Richmond. A dupla CD első korongján három Mingus kompozíció hangzik el a januári koncertről: a Peggy’s Blue Skylight, a Celia és a Fables of Faubus. (Ahogyan az egy élő koncerthez illik 12, 23 és 21 perces játékidőkkel.) A második korong első száma a zongorista Don Pullen Big Alice c. szerzeménye (18 perc), még ugyancsak a januári koncertről való, majd ezt követi a már korábban említett két szám a júniusi koncertről.

Mingus szerette a „kis big band” formációkat, így az említett alap-szextett júniusban még három vendégszólistával bővült nonetté: John Handy és Charles McPherson altszaxofonon, Rahsaan Roland Kirk pedig tenor szaxofonon és a strich nevű különleges fúvós hangszeren játszott.

 Ami a legnagyobb jazzművészekről elmondható, gondoljunk csak Davisre vagy Coltrane-re, Mingus lemezei és koncertjei is egyfajta megbízható stabilitást jelentettek a jazzrajongók tábora számára. Mindez annál is érdekesebb az ő esetében, mert zenei élményanyaga hihetetlenül összetett volt.  A fekete amerikai háttér hozta a gospel és a blues hatást, talán arizonai szülőföldje okán a mexikói népzene is megérintette, a modern klasszikusok közül Debussy és Ravel voltak az ihletői, a nagy ideál Duke Ellington volt, de a New Orleans-i  jazz éppúgy hatással volt sajátos zenei világának kialakítására, mint a swing, a bebop és a hard-bop, de még az avantgárd és free elemek is felfedezhetőek nála.

Mingus specialitása volt az is, hogy kedvenc kompozícióit a legkülönfélébb formációkkal akár több évtizeden át is repertoáron tartotta. Ezért mondható el, hogy a már korábban felsorolt, a két CD-n is megtalálható számok közül négy szám korábbi albumain is elhangzik, ráadásul ezek Mingus évtizedekkel korábbi, de igen jól fogadott szerzeményei. A két utolsó track pedig egy Ellington kompozíció (C Jam Blues), ill. az Ellington repertoár veretes darabja, a Perdido Juan Tizoltól.

Az e két koncerten játszott zene és a közreműködő művészek felvonultatják a Mingus-i életmű minden jellemző vonását. A zseniális muzsikus elvárta társaitól, hogy a megkomponált részeket olyan spontaneitással és lélekkel játsszák, mintha saját szólóik lennének. Ugyanakkor semmit sem írt le, mindössze elmagyarázta partnereinek a darab alapkoncepcióját, és frázisról frázisra eljátszotta nekik zongorán. Tipikus példa a Fables of Faubus, aminek politikai üzenete is volt, de a zene maga is az „állatorvosi ló” szerepét töltheti be. Ez a mű a faji diszkrimináció egyik botrányos momentumára utal, amikor Orval Faubus arkansasi kormányzó inkább bezáratta az állam középiskoláit, hogy megakadályozza fekete amerikai gyerekek beiratkozását fehérek által látogatott iskolákba.  (Mingus néhány további „politikai” címeket viselő szerzeményei, amelyek ugyancsak sűrűn szerepeltek koncertjein és lemezein is: a Prayer for Passive Resistance, az Oh Lord Don’t Let Them Drop That Atomic Bomb on Me, vagy a Freedom.)

Ez a nagyformátumú művész még Budapestre is eljutott, ami életem egyik legnagyobb jazzélménye volt, pedig az évtizedek során nemcsak sok jazzkoncerten volt szerencsém részt venni, de a ma már igazán ikonikus figuráknak számító jazztörténeti fontosságú személyiségeket is láthattam-hallhattam. A Mingus Quintet 1975. október 27-én lépett fel az Erkel színházban.  Mingus mellett Jack Walrath trombitált, George Adams tenorozott, Hugh Lawson zongorázott (a súlyos beteg Don Pullen helyett) és Dannie Richmond dobolt. Elmondom azt az érdekes információt olvasóinknak, amit az ismert jazz szakember, Szigeti Péter osztott meg velünk. A Mingus ötös Németországból nem ez eredeti megállapodás szerint repülőgéppel érkezett meg, hanem vonattal jött. Kiszédülve a Keletiből, mindjárt beszállásoltak a legközelebbi Szabadság hotelbe. Szerencsére értesítették Pétert, hogy Mingus, mint egy Buddha ül, és lábainál a nyája. További érdekesség, de ez már bosszantó, hogy – ellentétben az alighanem összes legendás Erkel-béli koncerttel, ennek a felvételei a rádió archívumából sosem kerültek elő. Persze az ezekben az években készült lemezek többé-kevésbé pontos képet adnak arról, hogy mi is hangozhatott el akkor Budapesten…

Atlantic, 2021

Mingus at Carnegie Hall

1. Introduction
2. Peggy’s Blue Skylight
3. Celia
4. Fables of Faubus
5. Big Alice
6. Perdido
7. C Jam Blues

Charles Mingus,  bőgő
Jon Faddis,   trombita
Charles McPherson,  altszaxofon
John Handy,  alt- és tenorszaxofon
George Adams,  tenorszaxofon
Rahsaan Roland Kirk,  tenorszaxofon,  strich
Hamiet Bluiett,   baritonszaxofon
Don Pullen,  zongora
Dannie Richmond,  dobok