– ZONGORISTÁK III. (A bebop zongoristák)
1) CHARLIE CHRISTIAN Swing to Bop (1941)
Az 1940-es évek elejére a leleményesebb fiatal jazz zenészek kezdték szűkösnek érezni a főként nagyzenekarok által játszott szving muzsika korlátait. Egyre inkább a sokszor versenyszerű örömzenék, az ún. jam sessionök alkalmával próbálták kialakítani vagy tökéletesíteni egyéni hangzásukat. Akinek éppen nem volt munkája, vagy már végzett aznapra a táncoló, evő-ivó közönség kiszolgálásával, magától értetődően olyan klubok felé vette az útját, amelyekben zenészek verődtek össze, ahol a késői órákig, akár másnap reggelig is nyitva tartottak, ráadásul alkalom nyílott az örömzenére is. A 30-as évek végén és a 40-es évek elején Harlemben két helyen jammeltek rendszeresen a fekete zenészek: a Minton’s Playhouse-ban és a Clark Monroe’s Uptown House-ban. Most egy hosszabb felvételben gyönyörködhetünk, amely 1941-ben, az egyik ilyen jam sessionön készült a Minton’s-ban. A gitárszóló ritmikájában forradalmian újszerű volt, Charlie Christian játszotta, de róla még bőven hallunk majd a gitárosokkal foglalkozó részben. A trombitás, Joe Guy még eléggé hagyományosan játszik, a dobos Kenny Clarke – a korszakhoz képest – már váratlan leütésekkel bombázza a ritmust, de sajnos a zongorista, Thelonious Monk minden kortárs által megerősített korszakalkotó harmóniai újításaiból ezen a ponton még jóformán semmi sem hallható, vannak részek, ahol inkább Teddy Wilsonra emlékeztet, másutt pedig nyilvánvaló a New York-i stride iskola öröksége. Érdemes legalább az ő szóló részét meghallgatni, hogy felmérjük azt az utat, amit néhány röpke év alatt megtett.
(Monk szólója 5’50”-től 6’55”-ig)
2) THELONIOUS MONK Well, You Needn’t (1947)
Az előző részben említettem azt a több mint két évig tartó bojkottot, amellyel a zenészek tiltakoztak a lemezcégek mohósága ellen. Így aztán az égvilágon semmi hangkép nem maradt fenn arról, hogy Thelonious Monk milyen fázisokon esett át, míg nem ő vált a negyvenes évek derekán beköszöntött jazzforradalom egyik legbefolyásosabb figurájává. Ezzel együtt, a kezdetben ő a zenészek zenésze maradt, mert a lemezipar idegenkedett az újításaitól. Először 1947-ben készült lemez vele, amelyen már a kiforrott, szokatlan harmóniákkal jelentkező zongoristát halljuk, kinek játéka köszönő viszonyban sem volt az előbbi felvétellel.
3) THELONIOUS MONK Ruby, My Dear (1947)
Monk zenéje annyira szokatlan volt, hogy sokan úgy vélték, egyszerűen nem tud zongorázni. Egyszer Count Basie élőben hallgatva modernista pályatársát, odaszólt neki: “Monk, ez hamis”. Monk így válaszolt: “A hamis helyes.” A mai fül már rég hozzáidomult az akkor még rendbontónak hangzó harmóniákhoz, és azt is felfedezhettük azóta, hogy Monk csodálatos balladákat is írt, a jazztörténet egyik legeredetibb komponistája volt. Balladajátékát nem is a jóformán mindenki által ismert “Round Midnight”-tal, inkáb a “Ruby, My Dear”-rel illusztrálnám ugyancsak 1947-ből.
4) CHARLIE PARKER Relaxing with Lee (1950)
1944 vége felé, de még inkább a rákövetkező évben a New York-i 52-ik utca apró jazz klubjaiban és néhány úttörő szellemű kis lemezvállalat korongjain teljesen újszerű muzsika volt hallható. Nehezen táncolható, nehezen fütyülhető (ha egyáltalán), első hallásra disszonáns, sokszor nyaktörő tempóban játszott, virtuóz technikát igénylő, szenvedélyes, zaklatott zene volt, melynek ritmusa sem hangzott mindig egyenletesnek. Az új iskola két fiatal vezéregyénisége az altszaxofonos Charlie Parker és a trombitás Dizzy Gillespie volt. Az új muzsika illusztrálásra kicsit későbbi felvételt választottam, amelyen a két jazz óriás Thelonious Monkkal játszik.
5) BUD POWELL Bud's Bubble (1947)
Bizonyos szempontból félrevezető volt a bebop zongoristák soraiban ennyi időt szentelni Thelonious Monknak, akit nem is nevezhetünk vérbeli bebop zenésznek, hiszen az a szédületes sebesség és virtuozitás, ami Parkert és Gillespie-t jellemezte, belőle hiányzott. Ugyanakkor az ő merész, szokatlan harmóniai újításai döntő befolyást gyakoroltak a forradalmi, új muzsika kialakulására. Az ideális bebop zongorista Bud Powell volt, aki Monk harmóniai elgondolásait Art Tatumra visszavezethető, szédületes technikával párosította.
6) BUD POWELL Off Minor (1947)
Ezen és a következő felvételen is Bud Powellt a bőgős Curley Russell mellett a bebop korszak Kenny Clarke-ot követő meghatározó dobosa, Max Roach kísérte. Mielőtt rátérnénk a negyvenes évek jazzforradalmának többi nagy zongoristájára, a mai részben Bud Powell olyan felvételével búcsúzunk, amely nem csak Thelonious Monk hatását tükrözi, hanem egyenesen Monk szerzemény.
(folyt. köv.)