Ahogy bajsza alatt mosolyogva többször is mondta, jobban szereti a zenét annál, minthogy játssza. A dobbal ő is próbálkozott még az elején, de amikor egy bandába beültették a dobos megbetegedése miatt három napra, rájött, hogy ez nem neki való. Így viszont a legjobbakkal dolgozhatott együtt. A zene szeretete a kor szellemének megfelelően, a mindenféle beat, rock dolgok hallgatgatásával indult. Aztán szép lassan szelektálódott, mi is az, ami a sok zene közül jobban érdekli. Még Fonyódon laktak, a bátyjának volt egy zenekara, a Ki mit tud pesti döntőjére készültek, a régi Egyetemi Színpadhoz vitte a cuccot. Nem lehetett felpakolni a színpadra, mert valamilyen zenekar még próbált. Hátul leült, várta, amíg befejezik, de megütötte a dolog, mert ilyen zenét még nem hallott. Ilyen irányba kéne menni, gondolta. Mint kiderült a színpadon próbáló zenekar a Syrius volt... Így kezdte felkutatni és hallgatni ezt a vonalat, a Chicago, Chase, Colosseum és Blood, Sweat & Tears lemezeket. Innen aztán egyenes út vezetett a jazzhez.

A hetvenes években a zenének nagy keletje volt, a szabadság enyhe szellője egy kis légmozgást okozott a vasfüggöny mögött, országszerte beindultak a koncertek mindenfele, a legeldugottabb helyekre is eljutottak a zenekarok. Pontosan emlékezett, 1970-ben kezdett segédkezni a zenekarok mellett. Amatőr zenekaroknál mezítlábas road-ként kezdte, ami azt jelenti, hogy autó nélkül, kétkezi munkájával segítette a zenekarok cuccainak fel- és lepakolását a koncerthelyszíneken. Öreg, összefoltozott járgányokkal szállították a zenészeket és a felszerelést. A fűtés nem mindig működött, így a hideg téli utakon kötött sapkát húzott fejére, amiből szinte csak bajusza látszott ki. Ezzel a sapkával, az akkor roppant népszerű szovjet rajzfilm hősére, Hagymácskára emlékeztetett. A becézgetést mellőzve, így kapta a sokkal komolyabbnak hangzó Hagyma becenevet. 

Adódott egy lehetőség, elment Líbiába dolgozni. Az volt a terv, hogy egy év alatt egy használt nyugati autóra összerakja a pénzt. Három év lett belőle, és az övé lett az első 0 kilométeres autó a szakmában, egy Ford Transit. Amikor hazajött, és éppen a rendszámot szerelte fel, hívta Vasvári Pali, aki Babos Gyuszival játszott együtt, hogy el kéne vinni őket vidékre. Ebben a zenekarban dobolt Balázs Elemér, szinte még rövidnadrágosként. A BEG bölcsőjénél is ott volt, vitte őket az országban mindenfelé, és többször külföldre is. Később Elemér is megerősítette, Hagyma volt az első szállítója, és a BEG nyolcadik tagjaként beszélt róla.

1974-ben, egy szerdai napon vette át a Hungária körúton friss jogosítványát, hétvégén már ment is bérbusszal vidékre egy zenekarral. Nagyon ronda tél volt, hiába sózták, egy hete nem tudták takarítani az utakat. Egy barátjától kapott szöges gumikat, negyvennel repesztettek a jeges havon, az út két oldalán az árkok megteltek autóval. Azóta állandóan úton volt. Nem egy olyan zenésszel találkozott, akiről nem is merte gondolni, hogy valaha élőben láthatja a színpadon. Aztán az ő buszába ült be. Ilyen volt például, amikor a Kongresszusi Központban egy „gyenge” kis trió állt össze, Pat Metheny, John Patitucci, Jack DeJohnette…és ő hozta-vitte őket.

Hagyma tagja volt a Magyar Jazz Szövetség elnökségének, ahol mindig örömmel fogadták több évtized alatt gyűjtött tapasztalataiból eredő tanácsait. A szervezésből is kivette részét, számos koncert, turné mellett többek között 15 évig csinálta Kapolcson a jazz színpadot.  

Mielőtt kiszálltam buszából, még búcsúzóul hozzátette:

„Ebben a szakmában legalább annyira őrültnek kell lenni, mint egy zenésznek. Én ezzel úgy vagyok, hogy ez egy életforma. Mikor a végén tapsolnak, úgy érzem, az nekem is szól. Senki más nem tudja, de én tudom, rendesen bepakoltam a hangszereket, jó hangulatban leszállítottam őket. A siker részesének érzem magam. Egy jól sikerült koncert után, még a nehéz ládák is sokkal könnyebbek.”

 Fotó: Somogyvári Péter, Pecze Balázs (2022.09.10.)