– Baritonszaxofonosok II.
1) DIZZY GILLESPIE: Ow! (1947)
A 40-es évek elejére már sok zenekarban jelen volt a baritonszaxofon, noha szóló szerephez baritonos ritkán jutott. Az első modern jazz stílus, a bebop hozta meg az áttörést ezen a téren, amikor a modern jazz egyik óriása, a trombitás Dizzy Gillespie zenekarában helyett kapott Cecil Payne, kinek szólója a zenekarvezetőjét követi ezen a felvételen.
2) CECIL PAYNE: This time the dream’s on me (1956) (az első szám)
Gillespie big bandjének feloszlását követően Payne szólóművészként is szerepelt, itt például saját együttese élén, melynek többi tagja Charlie Parker kedvenc zongoristája, Duke Jordan, ugyancsak Parker egykori bőgőse, Tommy Potter és a dobon Art Taylor. Payne sikeresen magáévá tette a bebop harmóniáit, de tónusa kissé tompa volt és a szólói valamelyest darabosak.
3) WOODY HERMAN: Four brothers (1947)
Az első modernista, aki legalább olyan könnyedén és gördülékenyen fújt, mint a nagy alapító atya, Harry Carney, az orosz emigráns leszármazott, Serge Chaloff volt, aki Woody Herman 1947-es zenekarában tűnt fel. Ennek a csapatnak volt az a legendás szaxofon szekciója, amely a „Four brothers” (Négy Testvér) c. Jimmy Giuffre szerzeménnyel írta be magát a jazztörténelembe, ahol a három tenoros mellett ő volt a negyedik testvér. Szólója a második Zoot Simsé után. (Őt Herbie Steward, majd Stan Getz követi.)
4) SERGE CHALOFF & BOOTS MUSSULI: Zoot (1954). nincs a Spotifyon
Serge Chaloff, zeneszerző és zongorista apa és zongoratanárnő édesanya gyermeke, 6 éves korában zongorázni, majd klarinétozni is tanult, de a szaxofonon autodidakta volt. A Herman zenekart otthagyta, talán nem is szabad akaratából, mert Woodynak is elege volt folyamatos botrányaiból, miután Serge kábítószerszenvedélye alkoholizmussal párosult és teljesen kiszámíthatatlanul viselkedett. Ezekután egy ideig Count Basie All Star Octetjében játszott, ami nem igazán az ő zenéje volt, majd szólistaként folytatta a pályafutását. Kolosszális tehetségéhez mérten meglehetősen kevés anyag maradt fenn tőle. Egyik feledésbe merült albumán a Kenton zenekar egykori altszaxofonosával, Boots Mussulival közösen vezetett egy kvintettet. Itt már hallható az a könnyed gördülékenység és a gyönyörű tónus, amely időnként tenorszaxofonnak is elmehetett volna.
5) SERGE CHALOFF: The fable of Mabel (1954)
Chaloff volt szerintem a negyvenes-ötvenes évek legjobb modern baritonosa. Koncepció szempontjából pedig gyakran túlmutatott saját korán, például amikor a ma már szintén kevesek által ismert zongoristával, Richard Twardzikkal játszott ebben a nonettben, melynek az altszaxofonosa a fiatal Charlie Mariano volt.
6) SERGE CHALOFF: Stairway to the stars (1956)
A modernitás, a hibátlan technika mellett Chaloff hihetetlen érzést tudott belevinni a játékába, kiváltkép a balladákon, amelyekből sajnos nagyon kevés maradt fenn lemezen.
7) MILES DAVIS: Jeru (1949)
Chaloff 34 éves korában, 1957-ben esett áldozatul saját életmódjának, amikor még nem figyelt fel rá a nagyközönség, amely akkor már egy másik baritonos előtt hódolt, aki először mint hangszerelő és komponista szerzett magának hírnevet a szakmában. Gerry Mulliganről van szó, aki szakmai ismertsége révén került be abba a gárdába, amelyik Miles Davis köré csoportosulva felvette a később "The Birth of The Cool" címen legendás albummá vált lemezsorozatot. A következő felvétel onnan Mulligan szerzeménye és hangszerelése. Bariton szólója a szám második felében hallható. Miles Davis volt természetesen a trombitás, de altszaxofonon Lee Konitz, a zongorán Al Haig és a dobon Max Roach is játszik.
8) GERRY MULLIGAN: I may be wrong (1950-52)
Mulligan, aki korábban a Claude Thornhill és a Gene Krupa big bandnek is komponált, sikertelenül próbálkozott nagyzenekarvezetőként, de mint baritonos csodálatos volt.
9) GERRY MULLIGAN: Bernie’s tune (1952)
Mulligan majdnem éhen halt New Yorkban, noha megélhetési költségeit meglehetősen emelte a rajta is elhatalmasodó kábítószer szenvedély. Kiment szerencsét próbálni Kaliforniába. Először Stan Kentonnál próbálkozott, aki megvette néhány kompozícióját, de szaxofonosként nem tartott rá igényt. Így aztán Mulligan kvartettben kezdett gondolkodni, rátalált az ugyancsak fiatal trombitás Chet Bakerre, akivel kidolgozták azt a zakatoló, ellenpontozásos stílust, ami a védjegyük lett és zongora nélkül játszottak, ami szintén szenzációszámba ment az ötvenes évek elején. A Gerry Mulligan Quartet hihetetlen népszerűségnek örvendett az 50-es évek első felében.
10) GERRY MULLIGAN & BEN WEBSTER: Chelsea Bridge (1959)
A bőgős Billy Whitlock volt, a dobos pedig Chico Hamilton, Szabó Gábor későbbi felfedezője. Hogy őszinte legyek, engem idegenített ez a stílus. Isten bocsássa meg, monotonnak tartottam, de ezzel erős kisebbségben találtam magam. De amikor más zenészekkel lépett fel, korántsem volt egyhangú. Nagyon jól besimult, amikor a swing korszak óriásaival játszott, nem is ritkán. Az egyik leggyönyörűbb albumát a nagy tenoros alapító atyával, Ben Websterrel vette fel. Mind játéka, mind pedig szakmai alázata első osztályú volt.
Folyt. köv.
Fotó: youtube, Wikipédia, William P. Gottlieb, Ed Gerber
>> További cikk A nagy elődök című sorozatból <<