Történt ugyanis, hogy a New York-i művésznegyed, a Greenwich Village két világhírű jazzklubjának (Village Vanguard és Village Gate) egyikében, a kevésbé „felkapott” Gate-ben 1961 augusztusában a hangosító berendezés korszerűsítésének eredményességéről a munkát végző szakemberek úgy kívántak meggyőződni, hogy a klubban fellépő együttesek játékát rögzítették több estén keresztül. Nos, így maradtak fenn ezek a felvételek, amelyek a rangos New York-i közkönyvtár raktárában kallódtak (olyannyira, hogy volt, amikor azt sem tudták, hogy merre találhatóak) egészen mostanáig. A jazztörténeti fontosságú „leleteket” az Impulse! kiadó tette közkinccsé, amelynek illetékessége vitathatatlan, hiszen Coltrane rövid pályájának utolsó éveiben ők adták ki a Mester legendás lemezeit.  Az öt zenei darab nem csak azért szenzáció, mert ekkoriban a Coltrane együttes integráns tagja volt Eric Dolphy (aki annakidején modernség tekintetében még a Mestert is megelőzte), de a 10-15-20 perces élő felvételek közreadása a mikrobarázdás hanglemezek korában technikailag nem is lett volna egykönnyen megoldható.  

Coltrane számára az 50-es évek vége és a 60-as évek eleje pályájának csúcsát jelentette. Gyors egymásutánban készültek el (és jelentek meg) Miles Davis-szel készített – még a hagyományos bebop előadásmód legmagasabb fokát képviselő játékkal (Round Midnight, Milestones, Someday My Prince Will Come). De már ezekben is, majd saját együttesével készített Atlantic lemezein (Giant Steps, Coltrane Jazz, Coltrane Plays the Blues, Coltrane’s Sound) olyan innovációkkal állt elő, mint a hagyományos jazzdarabok újszerű harmonizálása, és a szopránszaxofon újra felfedezése (My Favorite Things), a modális játékmód alkalmazása (Kind of Blue), érdeklődése az indiai (Impressions Eric Dolphyval) és a flamenco zene (Olé Coltrane) iránt, de az avantgárd (The Avant-Garde Don Cherry-vel) hatása is. Így aztán nem csoda, hogy a már számára 1954-től ismert Eric Dolphy (aki 59-ben New Yorkban telepedett le) 1961-ben bekerült Trane csapatába és egy éven át (61 tavaszától 62 tavaszáig) velük volt, mi több még európai turnén is részt vehetett velük. Dolphy méginkább nyitott volt minden újításra, hangszerarzenálja pedig altszaxofonból, fuvolából és basszusklarinétból állt. Kölcsönösen nagy hatással voltak egymásra. Dolphy otthon volt a hard boptól az avangárdig mindenféle stílusban, free jellegű, olykor bizarr játéka egyes kritikusokat és – hatásukra – a közönség egyrészét is oly mértékben irritálta, hogy Trane – bizonyára jobb meggyőződése ellenére – kénytelen volt megválni tőle. Jellemző, hogy az Impulse kiadó alapítója, az érdemdús Bob Thiele sürgősen olyan „könnyen emészthető” lemezeket készíttetett Coltrane-nel mint a Ballads, a Duke Ellington-John Coltrane vagy az énekes(!) Johnny Hartmannal rögzített LP. (Csak a rend kedvéért: nekem is kedvenceim ezek a „könnyebb” muzsikák, de ezek azért stilisztikailag visszalépést jelentettek.) A két nagy jazzmuzsikus együttműködésével kapcsolatban el kell mondani még azt is, hogy Dolphy azért az akkoriban publikált Atlantic és Impulse lemezeken is megjelent, konkrétan az Olé Coltrane c. albumon és két Impulse korongon is (Impressions és Live at the Village Vanguard). Sajnos lehetséges, hogy ezek is hozzájárultak az említett negatív vélemények kialakulásához, hiszen a koncertekre sokkal kevesebben jutottak el, mint a lemezeket megvásároló jazzbarátok.

De beszéljünk arról a 80 percről, ami ezen a jazztörténeti fontosságú lemezen hallható. Hogy mennyire nagyra értékelte Dolphy muzikalitását a Mester, azt jól mutatja, hogy Dolphy hosszú fuvolajátékával indul a lemez, a My Favorite Things bevezetőjét, majd a téma bemutatását is Dolphy-ra bizta a „leader”. Egyébként még fuvolajátéka volt legközelebb a konvencionális előadásmódhoz, altszaxofon- és különösen basszusklarinét szólói messze megelőzve korát a későbbi szabad játékmód felé mutattak.  Az akkori időkben a legnagyobbak sem idegenkedtek a patinás standardek repertoárra tűzésétől, ezt mutatja Benny Carter The Lights are Low c. szerzeménye, amely másodikként csendül fel a lemezen. Természetesen a leghosszabb szólókat minden számban Coltrane játssza, mégpedig többnyire szopránszaxofonon. Trane lendületes saját kompozíciójában, a harmadikként szereplő Impressions-ban Coltrane szopránszólója után Dolphy basszusklarinétja bűvöli el a hallgatót. A negyedik darab, a tradicionális Greenleeves, amit Trane sokszor tűzött műsorára. Ebben a számban is mind a basszusklarinét, mind pedig a szopránszaxofon briliáns improvizációkat játszik. Ha szabad ezzel a kifejezéssel élni: a „legmeredekebb” darab a 22 perces Africa, a lemez utolsó száma. Leginkább itt bontakozik ki a két fúvós jövőbemutató játéka, amiről már korábban is szóltunk.

 McCoy Tyner és társai a jazztörténet egyik legkiválóbb ritmusszekciójának lehengerlően dinamikus játékával ajándékozták meg a hallgatókat. A mindössze 22 éves zongorista csodás játéka már akkor összetéveszthetetlen volt. Igazi kétkezes pianista, bal kezének súlyos tömbakkordjai ellenpontozzák a bőgő játékát, miközben jobb keze alól monumentális dallamvonalak hömpölyögnek elő. Elvin Jones kísérete fantáziadús, teljes értékű hangszeres művészet, amelyre a teljes játékidő alatt oda kell figyelni. Egyáltalán nem a korábban dívó rutinos kíséret!  

Felmerülhet a kérdés, hogy miért olyan felkavaróak ezek a felvételek?  Azért, mert annakidején Coltrane koncertjein szinte időutazásban részesülhettek a jelenlévők, mivel művészete már fényévnyi távolságban járt az éppen aktuális lemezeitől. És ezt csak fokozta egy másik zseniális fúvós, Eric Dolphy közreműködése. Nos, ezek a felvételek lehetővé teszik, hogy a mai hallgató is részese lehessen ezeknek a történelmi időknek, ami még varázslatosabb a mai tudásunkkal, a későbbiek ismeretében.

A lemez 22(!) oldalas kísérőfüzetében hallatlanul érdekes információ-dömping található, a felvételek történetéről, a helyszínről (a Village Gate klubról), az előadott számokról, továbbá két jelenlévő szem- és fültanú – Reggie Workman bőgős és Rich Alderson hangmérnök – visszaemlékezései, valamint két mai szaxofonos – Branford Marsalis és Lakecia Benjamin – értékelése a felfedezett zenei anyagról.     

EVENINGS AT THE VILLAGE GATE  –  JOHN COLTRANE WITH ERIC DOLPHY    Impulse!      Universal

1. My Favorite Things (Richard Rodgers–Oscar Hammerstein II.)
2. When Light Are Low (Benny Carter–Spencer Williams)
3. Impressions (John Coltrane)
4. Greensleeves (Traditional)
5. Africa (John Coltrane)

Közreműködnek:

John Coltrane    tenor- és szopránszaxofon
Eric Dolphy   fuvola, basszusklarinét, altszaxofon
McCoy Tyner   zongora
Reggie Workman és Art Davis   nagybőgő
Elvin Jones    dobok

A felvételek a New York-i  Village Gate klubban készültek  1961 augusztusában .