Amikor megkaptam az amerikai dobos új lemezét, abban biztos voltam, hogy találkoztam már ezzel a névvel, hiszen lehet-e elfelejteni egy ilyen különleges nevet? „Szegény” Ted. Aztán néhány kattintás (milyen jó az internet) és sok minden kiderült, többek között az is, hogy a vietnámi származású amerikai trombitás Cuong Vu triójának Pat Metheny-vel készült CD-jéről 2016-ban írtam a Gramofonba, és ki más is volt a trió dobosa, mint Ted Poor.  A meglehetősen csekély terjedelem nem tette lehetővé bővebb elemzését Poor dobjátékának, de így hangzik, amit akkor írtam: „… a dobokon viszont újabb amerikai, bizonyos Ted Poor játszik – igazán fenomenálisan.”

Jóllehet Rózsa Miklós munkásságát nehezen lehetne a jazz műfajjal szoros összefüggésbe hozni, de hasonlóan más amerikai zeneszerzőkhöz, az ő kompozícióiban is tetten érhető a jazz hatása. Tekintettel arra, hogy sok évtizedet töltött Hollywoodban óhatatlanul kapcsolatba került olyan nagy személyiségekkel, mint Ira Gershwin, Leonard Bernstein és mindenekelőtt André Previn.  A Down Beat hasábjain is lehetett találkozni nyilatkozataival különféle zenei kérdésekről. Mindezek indokolják, hogy halálának negyedszázados évfordulóján mi is megemlékezzünk a három Oscar-díjas nagy magyar zeneszerzőről.

Aligha vitatható, hogy a Hollán Ernő utcai „jazzszentélyben”az már eleve minősíti egy koncert iránti érdeklődés mértékét, hogy vannak-e asztalok a nézőtéren, vagy – a járvány ellenére – szorosan egymás mellé helyezett széksorok fogadják a gyanútlan nézősereget. Ez történt Myrtill fellépésén augusztus 25-én este kedvenc klubunkban. Nagykoncertnek azért nevezem, mert ez év januárjában egy teltházas hangversenyen Myrtill nagyjából ezzel a műsorral aratott óriási sikert a Müpa nagytermében, amiről mi is beszámoltunk honlapunkon.

A modern jazz születésének több ikonikus figurája megfogalmazta: „valamennyien Parker köpenyéből bújtunk elő”. A szaxofonos alig másfél évtizedes tényleges pályája ellenére grandiózus zenei örökséget hagyott maga után, nemcsak mint hangszeres művész és komponista, de az egész műfajra gyakorolt hatását tekintve is. Amikor  elhunyt, New York utcáin, a házfalakon hatalmas feliratok hirdették, hogy „Bird él”.

Közhely, hogy ez a három jazzművész is azok közé tartozik, akiket „nem kell bemutatni” a műfaj iránt kicsit is érdeklődő rajongók számára. Ők mindhárman külön-külön is fényes karriert mondhatnak magukénak, de ezzel a felállással már negyedszázaddal korábban (a 80-as évek közepén) is találkoztam. Elöljáróban csak annyit, hogy ez a kitűnő lemez nem csupán a „vájt fülűek” számára, de mindenkinek, aki szereti a jó zenét, igazán nagy élményt jelenthet.

Ha az ember elég hosszú ideig él, sok emlékezetes találkozásra tehet szert.  Jómagam igazán nem panaszkodhatom, és a nagy jazz zenészekkel kapcsolatos élményeim sorában is kiemelkedő Steve Grossmannal való egyórás beszélgetésem a Feneketlen tónál lévő Flamenco hotelben 2008. február 12-én, Müpa-béli fellépésének másnapján.
A kitűnő szaxofonos halála engem is megdöbbentett, csak Somogyvári Péter barátomnak lapunkban megjelent érdekfeszítő megemlékezése révén értesültem róla.  Azonnal feltolultak a Steve-vel kapcsolatos emlékeim, amelyekről itt szeretnék beszámolni olvasóinknak, részemről ily módon emlékezve egy – sajnos bizonyos mértékben „underrated” – nagy jazz muzsikusra.

Aki figyeli koncertbeszámolóinkat, az emlékezhet rá, hogy július első napján nyitott az Opus Jazz Club a vírusjárvány első rohama után. Magam is jelen voltam a Borbély Műhely emlékezetes fellépésén, és Somogyvári Péter remek beszámolója írásban és képekben elmeséli az ott történteket. Nos, a hónap utolsó napján, pénteken este pedig az új dobossal bemutatkozó Hajdu Klára Quartet zárta a forró hónapot nem kevésbé forró hangulatú koncerttel.

Sajnos a fiatalabb generáció hírét is alig hallotta. Ennek feltétlenül oka, hogy hangzó öröksége sajnálatosan kevés, különösen a modern jazz vonatkozásában. Mégis a műfaj számtalan hazai művelője és rajongója őrzi emlékét és tartozik hálával neki és kortársainak annak kimunkálásáért, hogy a magyar jazz ma már valóban világszínvonalat képviselhet. Az e sorok írójával csaknem naprakészen egyidős Vajda Sanyi már több mint húsz éve az égi jam sessionök résztvevője.

Kleb Attila kiállítás pont a vírus előtt egy héttel nyílt a GODOT Kortárs Művészeti Intézetben, majd a karantén időszak után június végén újra megnyílt, augusztus 7-ig látogatható a III. kerületben. Márton Attila kedvcsinálója alább olvasható (a szerk.).

Ahogyan a jazz az egész világon elterjedt, nem könnyű eligazodni a kibővült nemzetközi jazzvilágban. Valljuk be, hogy a hazai, az amerikai és az európai jazz valamilyen szintű ismeretén túl alig vagyunk tájékozottak a távolabbi régiók jazzéletéről. A korábbi évtizedekben magam is legfeljebb néhány dél-afrikai jazzművészről hallottam, talán Abdullah Ibrahim (eredetileg Dollar Brand néven futott) és Miriam Makeba énekesnő voltak azok, akik ismertek lettek szélesebb körben is. Az internetes világban természetesen már sokkal jobb a helyzet, ennek ellenére aligha van nagyobb rálátásunk arra, hogy mi történik jazzvonalon Fokvárosban vagy Johannesburgban, mint Jerevánban vagy Bakuban.