fbpx

Női jazzmuzsikusok helyzete II. rész

2021. december 14.

A gender szó társadalmi/nyelvi értelemben jelent nemet, szemben a sexszel, amely biológiai fogalom. A modern egyetemeken oktatott Gender Studies a társadalomtudományok egyik legfiatalabbika, mely többek között azt vizsgálja, mennyiben adekvát az ember fogalmi rendszerének az az eleme, hogy a nemeket polaritásként, illetve természeti dichotómiaként kezelje. A feminista álláspont minden efféle megkülönböztetést tévedésnek minősít. Rámutat továbbá, hogy a nők társadalmi megítélését napjainkban is erősen meghatározzák a jellegzetesen a férfiuralmat tükröző intézményrendszerek által támogatott sztereotípiák, és a civilizációnkban tapasztalható nőimádat mögött szintén a női fétisek iránti maszkulin rajongás bújik meg. (Máté J. György: Készíts salátát (Jazz, történet, kritika) című könyvéből adunk közre részleteket. - a szerk.)

A zenével foglalkozó hagyományos diskurzus (az elvont zeneelméleti fejtegetés vagy az idealizáló életrajz és arcképvázlat) alkalmatlan (volt) genderkérdések taglalására: emez írások egyrészt különválasztották a zenét az azt létrehozó személytől, másrészt azzal a tradicionális zenetudományi beállítottsággal készültek, mely a muzsikát autonóm entitásként kezeli. McClary úgy véli Feminine Endings című könyvében, hogy a jazzkultúrába írt, s a zenei gyakorlatban tovább erősített férfidominancia rámutat arra is, hogy a tonalitás paradigmája nemi jelentőséggel bír, vagyis a zenei „másmilyent” (the Other) – például a disszonanciákat és a kromatikus dallamokat – feminin jelenségeknek tartják. Amennyiben McClary elmélete helytálló, eljátszhatunk azzal a gondolattal is, hogy a disszonáns hangzásokat, nem-temperált hangokat, rendhagyó ritmikákat és módosított akkordstruktúrákat előszeretettel alkalmazó jazz a női szereplők marginalizálása ellenére természetéből fakadóan feminin karakterű.

Egyes francia feminista filozófusok hasonló eredményre jutottak. Julia Kristeva szembeállította a szemiotikust, azaz a ritmus, hang és ösztön antireprezentációs jellegét a nyelv előírásos, paternális funkciójával. Előbbit femininként írja le, utóbbit pedig, melyet szimbolikusnak nevez, a férfiuralommal és -irányítással hozza összefüggésbe. Hélène Cixous ugyancsak az antireprezentációs stratégiákat üdvözli, amikor megalkotja az écriture féminine fogalmát. E kategória, tudjuk, nem a szerző nemére, hanem egy írói eljárásra vonatkozott, így hivatkozhatott a francia szerző például James Joyce-ra. Ugyanakkor más francia feministák, köztük Catherine Clément, az esszencialista értékelés veszélyeire és kontraproduktivitására hívták fel a figyelmet.

Hogy a zenei kifejezésben valóban szóhoz jutnak-e nemi jelleggel rendelkező elemek, az külön elemzés tárgya lehetne. A zene gender-karaktere (ha létezik ilyen) kulturálisan előírt feltevések, elvárások és szerepek, valamint az ideológiailag hozzá kapcsolódó intézményesített hatalom és legitimáció terméke.

Az esszencialista gender-fogalmakat talán leggyakrabban a hangszerekkel kapcsolatban vetették fel. Arthur Loesser könyvet írt a nemek és a zongora társadalomtörténetéről (Men, Women, and Pianos: A Social History), melyben azt állítja, a zongora és a nők társadalmi helyzetének története összehasonlítva vizsgálható. Elmélete szerint a zongora a polgári családi élet (domesticity) és a femininitás jelölőjévé vált, midőn a viktoriánus szalonokban általában a család hölgytagjai szólaltatták meg a hangszert. Tény, hogy a 19. századi angol regényben (ahogy más nyelvű egykorú regényekben is) a zongorázás jelentős metaforikus tartalmakkal dúsul, elég, ha a Büszkeség és balítélet, a David Copperfield vagy A vízimalom példáját említjük. A polgári szalonban zongorázó nő képe klisészerű tartozéka a korabeli enteriőrök irodalmi és képzőművészeti ábrázolásának. A különböző nyugati zenei műfajokban hagyományosan gátolták a nőket a férfiasnak tekintett hangszereken való játékban. Ez a jazzben se volt másképp. Konvencionálisan a zongora (ritkábban a hárfa és a gitár), valamint az ének fejezte ki a nőnek a családi életben betöltött szerepét. A „nem nőies” hangszerek egy részével kapcsolatban az volt a közfelfogás, hogy megszólaltatása túl nagy fizikai erőt kíván, míg más hangszerek, köztük a dob, olyan fizikai aktivitást (mozgásokat) igényelnek, amelyre a nők állítólag képtelenek.

****

 

Az alábbi hat körkérdés gender-problémákat érint (ebben a részben a második kérdést és az arra adott válaszokat olvashatják - a szerk.). Ma is aktív külföldi jazzénekesnőknek és hangszeres zenészeknek tettem fel őket, mert érdekelt, hogy a gender-kutatók véleménye mennyiben tükröződik gyakorló előadóművészek tapasztalataiban. A szükséges következtetéseket vonja le az olvasó. Annyit azonban hadd osszak meg az érdeklődőkkel, hogy a levélben megkeresett művészek nagy részének reakcióiból azt szűrtem le, hogy aktuálisnak és fontosnak tartják az efféle nyilvánossá tett kérdéseket, a véleménynyilvánítás minden lehetőségét. Úgy tűnik, a szaklapokban, könyvekben és más fórumokon még mindig túl kevés szó esik a nők helyzetéről a jazzben, vagy más előadóművészetekben.

 

2. A nőknek ugyanolyan lehetőségeik vannak a jazzben, mint a férfiaknak, vagy még mindig létezik „zenei előítélet”?


KATHY KOSINS (amerikai jazzénekes, festőművésznő): A muzsikusszakmában mindennapos a zenei előítélet… mindegy, hogy jazz, pop, vagy bármely más műfaj… Nehéz érvényesülni a férfiak által dominált zenei világban. Magam is naponta szembe kell, hogy nézzek ezzel a kihívással…, de azért igyekszem előbbre jutni.

 
CAT CONNER (amerikai jazzénekes): Mindig jelen lesz a mondás, hogy „lány létére egész ügyesen játszik”, de hála istennek ez is lassan változóban van.

 
ANNETTE GIESRIEGL (osztrák billentyűs és énekes): Azt hiszem, a nőknek kiemelkedőbb teljesítményt kell nyújtania, hogy ugyanolyan lehetőségeket kapjanak, mint a férfi jazz-zenészek.

 DEBORAH LATZ (amerikai jazzénekes, zeneszerző, műsorszerkesztő, színésznő, producer): Tapasztalataimat jazzkonferenciákon ülve, jazzmagazinokat olvasva, koncertekre járva, valamint jó néhány jazz-zenésszel beszélgetve szereztem New York-ban, illetve Párizsban. Mindez alapján azt mondhatom, a jazzvilág továbbra is főleg a férfi muzsikusoknak kedvez. Bár minden jazz-zenésznek, és most ide sorolom az énekeseket is, bizonyítania kell, úgy gondolom, a nőknek meredekebb utat kell megmászniuk.
Mindkét nem egészen más elvárások szerint szocializálódott. És túlnyomó többségben férfiak foglalták el a vezető szerepeket a kormányzatban, az üzleti életben, az egyházakban, a háztartásokban és a zenében. Nemcsak Amerikában, hanem szinte valamennyi országban. A hazámról azt mondják, az esélyegyenlőség érvényesítésére itt van talán a legtöbb remény, mégse volt képes a nép a női elnökjelöltet megválasztani, aki pedig kétségtelenül ezerszer alkalmasabb egy ország irányítására, mint a jelenlegi elnök.

ANNE WOLF (belga jazz-zongorista): Többé ne foglalkozzunk azzal, hogy vannak férfiak és nők a jazzben. Muzsikusok vannak, és csakis muzsikusok; hasonlóképp fajok sem léteznek. Érted? Úgyhogy véleményem szerint nem érdemes a könyvben külön fejezetet szánni a kérdésnek.

 
ANDREA WOLPER (amerikai énekesnő, író): Hiába emelkedik a női hangszeresek száma, még ma sem egyenlő a játékterünk a férfiakéval, és bizonyos előítéletek is tartják magukat, bár kötve hiszem, hogy ezek zenei természetűek. Időről időre történik valami, ami a jazzben előhozza a szexizmus kérdését. Észrevettem, hogy amikor ilyesmi történik, sok ember úgy reagál, hogy női jazz-zenészek nevét emlegeti. Egyesek történelmi személyekre szorítkoznak, de ritkán hallani olyan vitát, mely azzal foglalkozik, miért olyan véges a lista, vagy hogy miért gondoljuk annyira végesnek, hogy valamennyi szereplő nevét fel tudjuk sorolni. Az emberek azt mondják: „Mary Lou Williams fontos volt!”. És itt vége a történetnek. Arról már nem esik szó, miért nem volt több ilyen szintű női muzsikus, vagy hogy valójában voltak, csak nem hallottunk róluk. Mások az élő zenészekkel foglalkoznak, és gyakran valahogy így: van a Facebookon egy poszt a jazzben működő szexizmusról, és bizonyos férfiak kortárs női hangszeresek nevét emlegetik kommentárjaikban. Nem világos, mi a céljuk ezzel, vagy hogy miképp vezet az egyenlősülés felé az, ha valaki bebizonyítja, hogy meg tud nevezni egy női zenészt. Egy egész névsort állíthatunk össze az általunk ismert női hangszeresekből, mégse ér semmit, amíg nem látjuk viszont e neveket fesztiválok és klubok fellépői között, vagy a rádiók műsorlistáján. Magam énekesnő vagyok, és az énekesnőkkel kapcsolatban más a megítélés a jazzben. Ma ugyan a legtöbb jazzénekes mesterfokozatot kap, mégis

még mindig akadnak emberek, akik úgy vélik, egy énekes könnyűsúlyú, hamisan énekel, semmit se tud a zenéről, indokolatlan előnyöket élvez és így tovább.

Az efféle emberek tudatában az énekesek mindaddig bűnösek maradnak, amíg be nem bizonyítják az ellenkezőjét. Eltűnődhetünk rajta, hogy ez a szemlélet, legalábbis részben, nem abból a tényből fakad-e, hogy az énekesek többsége nő. Remélem, ez a gondolkozás kevésbé elterjedt a fiatalabb zenészek körében, hiszen most mindannyian együtt koptatják az iskolapadokat. És az általános helyzettel kapcsolatban is óvatos optimizmus van bennem, mivel a legutóbbi internetes vitában azt láttam, hogy férfiak a probléma valódi átlátásáról tanúbizonyságot téve beszélgettek a nemek közti egyenlőtlenségről és szexizmusról, majd más férfiakon kérték számon szexista kommentárjaikat és magatartásukat. Ebből sok reményt merítettem.

 
CARLA MARCIANO (olasz alt- és szopraninoszaxofonos): Azt gondolom, a férfiaknak és a nőknek egyforma esélyeik vannak a jazzben, illetve a zenében általában. Viszont úgy hiszem, mindkét nem esélyei aszerint változnak, milyen országban élnek vagy kívánnak letelepedni. Én Salernóban, egy kis dél-olasz városban lakom, és eddig még soha nem éltem külföldön. Természetesen elutaztam koncerteket adni, de mindig visszatértem a szülővárosomba. Nem zárom ki, hogy a jövőben esetleg másképp teszek majd, de eddig tudatosan nem ezt választottam, mivel szeretem a kihívásokat, és itt élni mindig is kihívást jelentett a számomra. Tetszett, hogy a saját utamat járom, nem befolyásol senki-semmi, és ehhez még a szülővárosomat se kell elhagynom. Inkább köteleztem el magam a változtatás mellett, mintsem, hogy elköltözzek valahová, ahol a dolgok részben már megváltoztak.
De azt hiszem, egy jazzmuzsikus élete mindenhol elég kemény, és a nehézségek, melyekkel egy nő szembe találja magát ugyanazok, mint amelyekkel a férfiaknak is meg kell küzdeniük. Aztán, ahogy az az életben történni szokott, egyeseknek jobban megy, másoknak rosszabbul, egyesek szerencsések, mások nem… Röviden: a zenészpálya sok szempontból nem könnyű, de a muzsika lélekperzselő szenvedély, legalábbis számomra az, és ha már így van, akkor bátran előre. Akkor senki és semmi nem állhat az ember útjába!
Visszatérve a „zenei előítélet”-hez: magam soha semmi ilyesmit nem tapasztaltam, se Olaszországban, se külföldön. Nem tagadom, természetesen gyakran váltott ki meglepetést vagy kíváncsiságot, amit játszottam, de mindig jó értelemben. A saját tapasztalatomtól függetlenül, ha néha még felmerül a nőkkel szembeni „előítélet”, az nem azzal a ténnyel magyarázható, amelyről korábban beszéltem, vagyis hogy sokkal több férfi hangszeres van a jazzben, mint nő. Hogy őszinte legyek, néha jobban aggaszt emez „előítélet” fordítottja, amikor egy zenész értékelése nem objektív, hanem inkább a nők kis száma befolyásolja, vagyis amikor a kétes tehetségű női muzsikusokat felértékelik, csak mert nők. Amikor ilyesmi előfordul, nem az érdemeket díjazzák, alkalmasint épp az ellenkezője zajlik, vagyis a férfiakat hozzák hátrányos helyzetbe. Szerintem nem a tehetséges női zenészek kis száma, hanem inkább a tehetségek valódi megléte miatt kellene nyugtalankodnunk.
A kérdést kibővítve egyben megragadom az alkalmat, hogy elítéljek számos egyéb, gyakran alábecsült jelenséget, melynek semmi köze a nőkhöz, inkább a zenéhez és más művészeti ágakhoz, röviden: általánosságban a kultúrához. Olaszországban például az életüket a művészetnek szentelők gyakran nem részesülnek kellő elbánásban, sem az elhelyezkedést tekintve, sem pedig gyakorlati szempontból. A művészeket nem védi megfelelő módon az állam, és sokszor nem kapják meg a nekik kijáró tiszteletet. És ha arra gondolunk, mennyi kiváló művészünk van…
Egyrészt a nemzeti tévé igen kevés teret biztosít a művészetnek. Tekintve, hogy nem vagyok lelkes TV-néző, nem gyakran követem a műsorokat, de elmondhatom, hogy Olaszországban nem gyakoriak a jazz-, festészeti, költészeti, színházi, és egyáltalán a művészeti tévés programok. Ritkán a klasszikus zene kap egy kis extra teret, de főként késő este, amikor csak az álmatlanságban szenvedők élvezhetik. Ismét mondom, bár magam nem rajongok érte, a televízió minden ember otthonában jelen lévő médium, azokéban is, akiknek nincs anyagi lehetőségük koncertre menni, megnézni egy előadást stb., így fontos szerepet játszhatna a kultúra terjesztésében.
Másrészt néha az a benyomásom, egyes művészeti vezetők megijednek, amikor egy kevésbé hagyományos vagy kísérletező jazzműsort kellene a műsortervükbe illeszteniük. Ezért aztán ritkák az effajta jazzt felvonultató események és fesztiválok, az emberek pedig mind kevesebbszer hallhatnak ilyen zenét. Ez valójában egy ördögi kör. Megítélésem szerint mindez súlyosan hátráltatja a zene fejlődését. Itt is úgy van, mint bárhol máshol: ha fejlődni akarsz, kockáztatnod és kísérletezned kell. A helyzet ettől nyilván nagyon eltérő a világ egyéb részein, az Egyesült Államokban vagy egyes európai országokban, ahol az emberek másképp gondolkoznak.

 

 

Folyt. köv. 

Kapcsolódó cikk:  Készíts salátát – Jazztörténeti esszék magas fokon

Gender-problémák I. rész // Körkérdések női jazzmuzsikusokhoz

 

  

Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
29