Merre tart a jazz, mint műfaj?

Ezt a kérdést valószínűleg minden jazzmuzsikus másképp látja, s ez talán így is van rendjén. Az utóbbi évtizedekben alaposan átértékelődött ennek az egyébként is igen életképes, minden gyökerével ezerfelé kapaszkodó műfajnak a meghatározása és megítélése is. A jazzt az afroamerikai népzenei gyökerek mellett már kialakulásakor erősen meghatározták az európai zene bizonyos elemei, ezért

én sokszor inkább „afroeurópai” zenének hívom,

s úgy látom, hogy kontinensünk zenei-kulturális hatásai, illetve kiemelkedő muzsikusai nagyban hozzájárulnak annak mai sokszínűségéhez. Ha ugyanakkor a stílusok egymás mellett élésére is gondolok, akkor még inkább állíthatom: a jazz a hagyományokat tiszteletben tartó, azokra építő és napjaink aktuális zenéit is magába olvasztó, igen színes, egyszerre intellektuálisan és elementáris érzelmi erővel is ható zene. A klasszikus zenei repertoár ma már sokkal inkább múltba tekintő, szemben a régi időkkel, amikor alapvetően a kortárs szerzők darabjait játszották. Mára a koncertrepertoárnak egészen kis részét képezi az aktuális kortárs zene, míg a jazz ilyen szempontból sokkal nyitottabb, demokratikusabb, és talán emiatt érzem úgy, hogy – noha sokszor sokan temették már – továbbra is nagy jövő előtt áll.

Merre tart Magyarországon a jazz?

A fentiekben említettek a hazai viszonyokra is érvényesek, kiegészítve azzal a csodálatos kelet-közép-európai, kárpát-medencei kulturális örökséggel, melynek talaján állva a közönség és a muzsikusok is különleges helyzetben vannak. A jazz fősodrától való korábbi lemaradás, amelynek persze érthető okai voltak, ma már nem jellemző. A legtöbb amerikai és néhány meghatározó nyugat-európai muzsikus lemezeit, koncertvideóit egyre inkább napra készen ismerjük, és szerencsére lassan jellemzővé válik az a nyitottság is, amelybe ezek mellett még igen sok érdekes, kísérletező vagy épp a jazz tradícióit újraértelmező produkció iránt is megnő az érdeklődés, szülessen az a világ bármely táján is. Ez az oktatásra, a muzsikusokra és a közönségre is értendő, meggyőződésem tehát, hogy a hazai jazzélet igen gazdag. Sok klubkoncert után jönnek oda hozzánk külföldi vendégek, akik el vannak ragadtatva a budapesti jazzélet sokszínűségétől, s nemegyszer kiderül: tájékozódnak, készülnek egy-egy magyar muzsikus koncertjére, s igen nagy becsben tartják ezeket az élményeket. Az persze más kérdés, hogy – mint annyi mindenben – ebben is „vízfejű“ az ország, a vidéki jazzélet sokkal több érdeklődést és támogatást érdemelne.

Merre tart a magyar közönség?

Azzal együtt, hogy a jazz rétegzenének számít, úgy gondolom, hogy szép számú és elkötelezett hallgatósága van. Ezt nekünk, muzsikusoknak nagyon meg kell becsülnünk, s noha én magam sem gondolom azt, hogy mindenáron „ki kell szolgálni a nagyérdeműt“, tisztességes, becsületes produkciókkal, ideális esetben pedig katartikus zenei élményekkel tartozunk közönségünknek, hisz azért az mégiscsak nagy dolog, hogy figyelemmel kísérik tevékenységünket. Véleményem szerint a hazai közönség nagyrésze tájékozott és igényes, persze ízlésük szerint nagyon sokfélék az emberek, arról nem beszélve, hogy van egyfajta sznobizmus a jazz körül is, és ennek vannak pozitív és negatív oldalai egyaránt.

Misi, miután sokoldalú zenész vagy, sokféle stílusban otthonosan mozogsz, mit gondolsz, melyek azok az irányzatok, amelyekre a leginkább fogékony a hazai közönség?

Azt gondolom, hogy minden irányzatnak megvan a rajongótábora, de emellett vannak olyanok is, akik sokmindenre nyitottak és elsősorban minőségi szempontok alapján vesznek koncertjegyet vagy lemezt. Őszintén szólva nagyon sajnálom azokat, akik stílus preferencia alapján fogalmaznak meg értékítéletet, s ezzel hatalmas élményektől fosztják meg önmagukat. Egyesek a szabad zene híveiként lenézik a mainstrem vagy a fúziós zenét játszó muzsikusok teljesítményét, s persze ez fordítva sem jó – számomra szinte érthetetlen, hogy valaki, akit szíven üt egy jazz standard ballada mai interpretációja, hogy nem tudja azt ugyanúgy megélni egy paraszténekes dala nyomán született etno-jazz opus hallatán, vagy egy hömpölygő free jazz meditációban. Szerencsére egyre többen vannak, akik nem a felszín alapján ítélnek, hanem a dolgok mélyére néznek, 

az igazi értékeket, az őszinte zenéket keresik és értékelik.

Nagy szükségünk van erre a nyitott közönségrétegre, mert ők értik meg a politikai, gazdasági, kulturális és szellemi megosztással, megosztottsággal szembenálló, örök értékeket hirdető művészeti megnyilvánlások üzeneteit, melyek nem a politikai propaganda, a szappanoperák vagy a reklámok szintjén támadnak, hanem megélt-átélt katarzisokkal visznek közelebb a magasabbrendű igazságokhoz.

És ez, tanári tapasztalataid szerint megegyezik azzal, amire fiatal zenészeink leginkább törekszenek?

Kevés fiatal érkezik a Zeneakadémiára igazán átgondolt, tudatos jövőképpel, s ezek által motivált törekvésekkel. Az persze egyértelmű, hogy muzsikusok szeretnének lenni, és meg akarják mutatni magukat és belső értékeiket a világnak, de az ehhez vezető úton sok segítségre és felelősen gondolkodó mesterekre van szükségük, akik nem elriasztják őket az előttük álló úttól, hanem ráébresztik és felkészítik annak nehézségeire. Tanárként tehát ugyanaz a feladatom, mint muzsikusként, vagyis hogy a szorosan vett szakmai, pedagógiai célok elérése mellett

egyetemes emberi és szellemi értékekre hívjam fel tanítványaim figyelmét.

És merre tart Borbély Mihály?

Legfontosabb zenekarom, a Borbély Műhely (a lemezeken és külföldön Mihály Borbély Quartet néven szerepelünk) legújabb, immár ötödik albuma május 18-án jelenik meg a BMC gondozásában, s nagy öröm, hogy a megjelenés napján az Opus Jazz Clubban lesz a lemezbemuttó koncertünk. Az album érdekessége, hogy főleg fafúvós hangszereken játszom, mivel ezekkel kísérletezem mostanában a legtöbbet: a tárogató mellett a klarinét, basszusklarinét és furulyafélék kapnak főszerepet. További érdekesség, hogy korábbi zongoristánk, a lassan már hét esztendeje Los Angelesben élő Szabó Dániel is közreműködik, két csodálatos duófelvételt – teljesen spontán muzsikát – készítettünk vele. Az ezt követő album egy hosszú ideje érlelődő tervem, egy szólólemez megvalósítása lesz, amelyen – kihasználva a technikai lehetőségeket – több sávban mindent én játszom fel, kizárólag fúvós hangszerekkel. Azt gondolom, hogy különleges, izgalmas zenei anyag születik majd, s úgy tűnik, kiadót is találtam rá.

      Ahogy visszanézek az elmúlt évtizedekre, s onnan meghúzom életpályám vonalát, magam is meglepődöm, hogy a jelen pontból ezt még előre milyen hosszan szeretném megrajzolni, vagyis annyi és oly sokféle terv foglalkoztat, hogy ez bizony koncentrált munkára ösztönöz. A gyakorlás, komponálás mellett próbálok mindig nyitott lenni, s minden téren fejlődni, jobbá válni;

a zenei mellett keresem a további művészeti, szellemi impulzusokat,

s ezek nemcsak az olvasást, kiállításokat vagy színházi élményeket jelentik, de azt is, amikor kirándulás közben vagy otthon, a kertben ülve a madarak énekét, a természet rezzenéseit, a Teremtő létezésének megannyi bizonyítékát szemlélem. Igazán hálás lehetek, hogy negyven éve megtaláltam életem párját, akivel mindig mindenben segítettük egymást, s fiaink ma is bizalommal jöhetnek vissza a családi fészek melegéből erőt meríteni. Pályám során én is családomtól kaptam a legtöbb segítséget, erőt és bíztatást, valamint abból a bibliai felismerésből, amely vezérlőelvemmé vált, s amelynek mentén próbálom minden feladatomat lelkiismeretesen végezni: a tálentumokkal, melyeket felülről kaptam – és fantasztikus tanáraim, mestereim által a velük való gazdálkodás felelősségét is megtanultam – egykor majd el kell számolnom. A végső kérdés tehát nem az, hogy tanárként, muzsikusként milyen elimerést nyertem, mit kaptam a világtól, hanem az, hogy mit sikerült adnom.