Könnyen megjósolható, hogy e lemez soha nem lesz a jazzrádió-hallgatók kedvence; nem kerül fel a lemezboltok eladási listáinak élére; de az is valószínűsíthető, hogy a kiadó-producer Manfred Eicher (ECM) nem azzal a szándékkal hozta tető alá e projektet, hogy legyen mivel elhomályosítania a müncheni lemeztársaság olyan „slágerkiadványainak” népszerűségét, mint a The Köln Concert, a My Song vagy a Song For Everyone. Egyszerűbben úgy is kifejezhetjük, hogy ami ezen a lemezen felhangzik, csupán egy törpe kisebbséget érdekelhet. Amennyiben törpe kisebbségnek nevezzük a bőgő-elektronika duók tömör (maximum négyperces) zenei kísérletei iránt érdeklődő közönséget.

Nehezen tagadható, hogy a 45-55 évvel ezelőtt keletkezett progresszív rocklemezek némelyike valódi zenei csemegékkel örvendeztette meg a hallgatót. Igaz, ez még akkor is, ha hozzátesszük: e különlegességek szinte soha nem értek el nagy népszerűséget, megmaradtak egy viszonylag szűk hallgatói kör kedvenceinek. A világhírű Led Zeppelin, Uriah Heep, Pink Floyd, Yes és Deep Purple mellett olyan páratlan jelenségeket is kitermelt magából a műfaj, mint az indiai zenéből táplálkozó Quintessence egyes albumai, az Electric Prunes f-moll rockmiséje, a The Nice Five Bridges című szvitje, vagy a holland Focus Moving Waves című lemezének B oldalán hallható, több mint húszperces kompozíció (Eruption), melyet egy 1600-ban bemutatott olasz opera, Caccini és Peri Eurüdikéje inspirált. A Jacob’s Ladder világa többé-kevésbé e fél évszázaddal ezelőtti rockbirodalomba kalauzolja vissza hallgatóit, persze a zene a zongorista zenekarvezető egyedi kreatív eszméin jócskán átszűrve szólal meg az új albumon.

Egyetlen jazzrajongót se emésszen a szégyen, amiért nem hallotta még a londoni jazztronica duó nevét. Holnap reggel is bátran a tükörbe nézhetnek mindazok, akik nem tudnak mit kezdeni a jazztronica fogalmával, mi több, az afrobeat szó hallatán is enyhébb görcsbe rándul a gyomruk, mivel csak halvány sejtéseik vannak a kifejezés jelentéstartományával kapcsolatban. Már csak azért se nagy hiányosság nem ismerni e fiatal angol együttest, mert Namali Kwaten (NK-OK), a Blue Lab Beats egyik tagja nem is tekinti önmagukat a londoni neo-jazz szcéna képviselőjének.

Film és jazz összefüggései mára olyan adatbőséggel szolgáló témává terebélyesedtek, hogy méretes szakkönyvet lehetne írni róluk. Egy rövid recenzióban azonban csupán néhány történeti csomópontot érinthetünk e százéves történetben. Ezen, főleg amerikai előzmények említése nélkül az a jelenség se lenne érthető, amely a tárgyalandó lemezünk apropóját adta: hogy a jazz hogyan vált rendszeres zenei illusztrációvá az olasz film nagy évtizedében (1959-1969).

A jelek szerint jazzszvitek korát éljük: egyre-másra kerülnek elénk fiatal vagy már érettebb korú művészek friss lemezei, melyek tudatosan vetik el a „dalgyűjtemény” hagyományos eszméjét, jelentsen bármit is e fogalom, és helyette konceptalbumokkal jelentkeznek, melyek egészét általában egy nagyobb szvitforma foglalja el. Efféle megoldással élt az elmúlt hónapokban többek között Hiromi és Immanuel Wilkins.

Ma kevesekről beszélnek annyit londoni jazzkörökben, mint erről a harmincegy éves rasztahajú, guyanai anyától és angol-trinidadi apától származó szaxofonos-fuvolista lányról, aki korosztályának sok jazzistájához hasonlóan újrafogalmazza a műfaj jelentését. Fél évszázaddal ezelőtt sokan még vadul tiltakoztak volna zenéjének jazz-besorolása ellen. Márpedig napjainkban Nubya Garciát (teljes nevén Nubya Nyasha Garciát) tekintik Binker Golding és Shabaka Hutchings mellett a fiatal brit jazzszaxofonos triumvirátus harmadik tagjának.

A fiatal középkorú (1981-ben született) olasz gitáros, Fabrizio Savino semmi kétséget sem hagy afelől, hogy legújabb lemezét egy mitológiai alapjelképnek, a kelő napnak szentelte, s mint maga a zenész nyilatkozza, a kelő nap gazdag metafizikai tartalmából is kiváltképp az újjászületés motívuma ragadta meg a fantáziáját, ahogy ezt az album második felvételének címe is jelzi.

Holnap, ugyanúgy, mint jó egy évtizede minden esztendőben, megünnepeljük az UNESCO Nemzetközi Jazznapját. Így tesznek az egész világon. Ingyenes koncertek csalogatnak a legkülönbözőbb helyszíneken. Herbie Hancock az UNESCO jószolgálati nagyköveteként 2011-ben indította útjára az International Jazz Day nevű kezdeményezést, mely rövid idő alatt sikeres lett világszerte.

Úgy sejtem, az ortodox lemezgyűjtők egyikét-másikát idegesítik a formára osztályozhatatlan-besorolhatatlan különlegességek: nem lehet az ilyeneket a rend megbontása nélkül a többi LP/CD közé tenni, az oldalukon nem virít előadónév és lemezcím, tehát valami megfelelő helyet kell találni nekik, lehetőleg nem túl messze a lemezpolc(ok)tól, s ez nem mindig könnyű. Marad a bosszúság, a szokatlan alakú szerzemény kerülgetése, ide-oda pakolása. Más zenehallgatók (magamat is közéjük sorolom) inkább szórakoztatónak tartják a formai idioszinkráziákat: eredeti és szellemes ötletnek találtam például, amikor 2006-ban a Grencsó Istvánnal megerősített Noiz Orchestra egy cipzárral ellátott játékmaci hasába rejtette el Film Development című kiadványát.

A második lemezénél tartó huszonnégy esztendős, Philadelphiában élő altszaxofonos nemcsak virtuóz stílusművész, hanem miközben kortárs jazzt játszik, szokásos kvartettjével sok szállal kötődik a jazz régi hagyományaihoz is.