A legutóbbi magyar “export”, a gyönyörű hangú, fiatal énekesnő, Karosi Juli volt, kinek koncertjére 2016. december 1-jén, csütörtökön került sor. Nem hiába nevezik a jazzt a “meglepetés művészetének”, mert ez alkalommal is történtek szokatlan dolgok. Pedig minden olyan normálisan indult. A londoni forgalom hozta szokásos formáját: dugó dugó hátán, ráadásul a buszt, amelyen Juli utazott a klubba, egy elmebeteg motorkerékpáros megállította oly módon, hogy a jármű elé kanyarodott és ott leállt, majd felszállt a buszra és onnan egy hölgyet, aki a jelek szerint előle menekült fel oda, üvöltve próbált leszállásra bírni, mire a busz sofőr kihívta a rendőrséget, de a rendőrség érkezte előtt az illető, a hölgy nélkül, elviharzott. Hát ez még belefér a nagyvárosi életbe. Amit viszont a 606-os kirándulások, vagyis az elmúlt nyolc év során először tapasztaltam: mindegyik zenész hajszál pontosan délután 5-kor megérkezett a próbára.

A zenészek mind Juli korosztályából verbuválódtak és talán fiatal koruknak és ártatlanságuknak volt betudható, hogy – miután először játszottak így együtt – kifejezetten szerettek volna minél többet próbálni. A zongorista, a nagyon jó svádájú Gabriel Latchin Jean Toussaint és Alex Garnett zenekaraiban jeleskedik (a tenorszaxofonos Garnett majd márciusban teszi tiszteletét a BJC-ben), a bájos női bőgős, Flo Moore a zongorista Jason Rebellot kíséri, de amikor megláttam a dobost, nem hittem a szememnek. Nem tudtam, hogy a trombitás Steve Fishwick, aki már Szakcsival és Bolla Gabival is aratott babérokat, dobosként is funkcionál. Egyébként jól tettem, hogy nem hittem a szememnek, mert Steve helyett egypetéjű ikertestvére, Matt Fishwick ült a doboknál.

A próba igen gördülékenyen ment, és már akkor lehetett látni, hogy Gabriel Latchin mennyire kreatív zenész, Juli pedig igen hatékonyan kommunikált az angol partnerekkel.

A koncert nagyon jó ház előtt zajlott, ami csütörtökön komoly eredmény. Hozzá kell tennem, ebből a tetemes közönségből, magamat és egy fényképészt, valamint a londoni Magyar Kulturális Központot képviselő, bájos Végh Gyöngyit is beleszámítva, mindössze nyolcan voltunk szittyák. 

Juli csodálatos Gershwin repertoárral jelentkezett, amit esetenként nagyszerűen megválasztott különlegességekkel fűszerezett. A nyitószám az “Our Love Is Here To Stay” volt. Juli a starttól kezdve nagy formában énekelt, és ami már mindjárt az elején feltűnt, Gabriel Latchin elképesztően jó kísérőzenész. Amit Juli mögött előadott, az kifejezetten Oscar Petersonra emlékeztetett. Tudni kell a néhai nagy virtuózról, hogy kísérőzenészként ő volt a szakmai alázat maximuma és minden egyes hangot zseniális díszítő elemként alárendelt a szólistának. Gabriel ugyanezt tette nagyon magas színvonalon. Hozzá kell tenni, szólói rövidek voltak, talán számomra túl rövidek is, de annál velősebbek. A nyitószámot követő “’S Wonderful”-t Juli, igen eredeti elképzeléssel latinosra fogta, ami így szerintem sokkal izgalmasabb is volt a szokásosnál. A harmadik Gershwin számot, a “Who Cares”-t egy szívfacsaróan szép magyar népdalfeldolgozás, az “Édesanyám Rózsafája” követte. Juli maníroktól mentesen, óriási és igazi átérzéssel énekel. Drámai tud lenni anélkül, hogy melodrámába csúszna át. Amikor befejezte, nagyon nagy tapsot kapott, pedig ez egyáltalán nem az a groovos, rázós fajta dal volt, amire gerjed egy klub közönség. A Genesis egykori gitárosa, - aki napjainkban gyakran játszik a Djabe-val, - a mögöttem ülő Steve Hackett odahajolt hozzám és mondta, hogy ez a dal egymagában megérte, hogy eljöjjön Julit meghallgatni. De Juli Gershwint még ezután is szüneteltette, mert a következő szám a “Whatever Lola Wants” c. musical betét teljes és roppant egyéni átértelmezése volt, amelyen csak a bőgő és a dob kísérte módfelett hatásosan Julit. Itt kell említenem Flo Mooret, aki mint női bőgős egyesek számára kuriózumnak számít, noha az amerikai Esmeralda Spalding ugyanezen a hangszeren már sokat tett a női emancipáció érdekében. Flo roppant pontos, nem virtuózkodó, de gyönyörűen és visszafogottan melodikus bőgős és nagyon jó összhangban volt Matt Fishwickkel, aki hatalmas formát mutatott ezen a számon. Gershwinhez csak Wes Montgomery “West Coast Blues”-a után tért vissza Juli, mégpedig a “Fascinatin’ Rhythm” elbűvölően lelassított változatával, melynek során Juli még magát a témát is menetközben átköltötte. Rögtönző képessége figyelemreméltó.

A második szettet Juli nélkül nyitotta a trió, amely egy teljesen összeszokott csapatnak hangzott ahhoz képest, hogy most játszottak először így együtt. Juli egy újabb Gershwin átdolgozással tért vissza. Ez a nagy amerikai komponista egyik legritkábban hallható szerzeménye, a “Slap That Bass” volt. Ezt én eddig egyedül Fred Astaire 1937-ben felvett lemezéről ismertem, amit – megint csak lelassítva – igen érdekesen ’karosiasított’ változatban élvezhettünk. Nagy élvezetet nyújtott még Charlie Parker “Yardbird Suite”-je is, ahol Juli lazán tanúsította, hogy egyáltalán nem lett volna elveszve a bebop fénykorában, és ugyanezt üzente, amikor a Lionel Hampton zenekar egykori leleményének, a “Red Top”-nak a vokalizált változatát adta elő. A “Szól a kakas már” és egy másik magyar népdal egyvelege ugyanazt a drámai hatást produkálta, mint az első szettben az “Édesanyám Rózsafája”. De Juliban amellett, hogy gyönyörű hangja van, sokoldalú és nem riad vissza a kockázatoktól, azt is megérezte a közönség, hogy egyszerű közvetlensége és kedvessége nem tanult, hanem a lényéből fakad. Ez az, amit se tanulni, sem pedig tanítani nem lehet. Nagyon nagy este volt.

Fotó: Tóth Norbert