Ám szerencsénkre vannak olyan nagy egyéniségek, alkotó emberek, akik nemcsak a munkájuk, műveik, teljesítményeik alapján jelentősek, hanem az emberi jellemük is kiemelkedő. Pallai Péter ilyen ember volt, akinek az életműve, illetve az egész élete példaként áll előttem.

Péterrel 2005. június hatodikán ismerkedtük össze a Nyitott Műhelyben. A László Attila Quartet (Oláh Kálmán, Lattmann Béla, Kőszegi Imre) játszott. A szünetben a zenészekkel sztorizgattunk, ekkor csatlakozott a társasághoz a látásból már korábban ismert, napbarnított, sportos megjelenésű ember, aki a koncert elején igazán kedves szavakkal felkonferálta a zenekart. Beszélgetni kezdtünk, aztán rögtön úgy is maradtunk.

Az évek során számtalan koncerten találkoztunk, az elmúlt évben pedig rendszeresen együtt mentünk hármasban Irk Rékával és Péterrel a pénteki Harmónia Jazzműhely koncertekre. Mint az általában lenni szokott, ezúttal is működött a „lakva ismerjük meg az embert” mondás, először csak a jazzről beszélgettünk végestelen végig, aztán, ahogy telt-múlt az idő és kezdtük jobban megismerni egymást, előjöttek személyesebb dolgok, élettörténetek, nagy kalandok, tengernyi lélegzetelállító vagy humoros történet.

Mindig vonzódtam az olyan emberekhez, akikre felnézhetek, akiktől tanulhatok valamit. Péterről az első találkozástól kezdve azonnal nyilvánvaló volt, hogy ő ilyen valaki. Az elmúlt húsz évben rengeteg olyan zenésszel beszélgettem, akik, ha Péter neve felmerült valamilyen szövegkörnyezetben, akkor – elvégre nem véletlenül jazzisták – a magyar nyelv cirkalmas jelzős szerkezetét maximálisan kihasználva hozták a tudomásomra, hogy ez a borostás, szikár, hózentrógeres illető bizony rendes ember. A „rendes” szó előtt pedig mindig kacifántos, az elismertségre utaló jelzők sorakoztak. Így visszagondolva, alig akadt olyan valaki, aki rosszat mondott volna róla, de a belterjes viszonyok közepette általában rögtön tudni lehetett, hogy csak tájékozatlanságból, avagy pitiáner rosszindulatból mondják a vadabbnál vadabb dolgokat. A belterjesség általában előnyökkel is bír, hamar rövidre lehetett zárni, ki miért mondta azt, amit.

Amint említettem, beszélgetéseink a jazz témájával kezdődtek és ha lehet mondani, ez volt a mainstream kurzus mindvégig. Sokat tudott a műfajról, lenyűgöző ismeretanyaggal bírt a jazz történetéről, ennek a tudásnak jó részét szerencsére most is el lehet olvasni a könyvéből és a Jazz.hu portálon. Amikor beszabadultam a nagy német autógyártók múzeumaiba, mindig lenyűgözött az, hogy a kiállított autócsodák nem csak úgy néztek ki, mint az egykor híressé vált modellek, hanem konkrétan azok, amelyekkel megnyerték a versenyt, vagy valami más miatt érdemeltek kiemelt figyelmet. Péter esetében is hasonló érzéseim voltak, ha ő beszélt mondjuk Stan Getz-ről, akkor azon túl, hogy okos és érdekes dolgokat mondott, kiderült, miket beszélgetett vele, hogyan nyílt meg előtte a közönségtől és a médiától meglehetősen távolságtartó nagy szaxis, amikor személyesen is találkoztak. A tengernyi koncert, mindenkit látott, hallott. Miles Davis első nagy bandája Coltrane-nel és Adderley-vel, aztán a második, Hancock-kal és Shorterrel. Nem pont mainstream jazz, de még Jimi Hendrixet is látta, hallotta koncerten.

Mindig emlegette, hogy ifjoncként, amint még az ötvenes években beszippantotta a jazz, rendszeresen jazzre táncoltak a londoni klubokban. Időnként nosztalgiával merengett ezen, ugyanis szeretett táncolni. Valamikor 2025 tavaszán Irk Réka szólt, hogy a Jazz.hu portált megkereste egy budapesti swing táncklub. Időhiány miatt én mentem el az egyik rendezvényre, pedig nem vagyok az a kiköpött Fred Astaire. Tetszett, amit láttam, és a következő élőzenés táncest előtt szóltam Péternek, hogy itt a soha vissza nem térő alkalom, most megmutathatja, tényleg olyan „rongylábkirály”, mint aminek beállította magát. Péter első szóra csatlakozott, hármasban látogattunk el az áprilisi táncestre Rékával, ahol a Seriously Swinging Six zenekar nyomta a talp alá valót. A Muzikumban (az egykori Budapest Jazz Clubban) nagyüzem, sok komoly táncos, mind adekvát ruhában és főleg cipőben, fülledt bulihangulat, levegő alig. Erre mit tesz Péter? Megfelelő cipő hiányában szemrebbenés nélkül ledobta az utcai cipőjét, és beállt a táncolók közé csak úgy zokniban, 86 évesen. A tömeg és a kevés fény miatt nem készítettem fényképet erről, így utólag már sajnálom, hogy nem próbáltam lesifotósként odanyomulni és elkapni ezen pillanatok egyikét.

Ha nem a zenéről beszélgettünk, rengeteg érdekes történetet hallottam Pétertől az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek Angliájáról, a londoni életről, a BBC-nél átélt dolgairól. Én a koromnál fogva csak alig-alig hallgattam a Bobby Gordon konspirációs néven műsorokat készítő Pétert a BBC-nél, a legelső akkori emlékem még nem is Péter hangja volt, hanem az itthoni, pártállami műfelháborodás az Illés együttes legendás londoni interjúját követően, amelyet természetesen megint csak Péter készített.

Pétert mindig is érdekelte a feltörekvő, ifjú zenésznemzedék, rendszeresen eljárt azokra a vizsgakoncertekre, amely a sznoboknak tabu. A MüPa nagyszerű év eleji Jazz Showcase programjainak is lelkes és érdeklődő látogatója volt. A délutáni és az esti koncertek közti jó másfél órás szünetekben letelepedtünk a galérián lévő dekoratív, ám szörnyen kényelmetlen fotelekbe és Péter itt több folytatásban elmesélte a kalandos életének az 1956-os forradalomban történt szerepével kezdődő, aztán a legnagyobb kalanddal, a „disszidálással” folytatódott, majd a londoni éveket felölelő életének epizódjait. Egy ilyen életút annyira gazdag volt érdekes és izgalmas eseményekben, hogy több regényt lehetett volna írni a megtörténtekből.

Amikor elmesélte, hogyan úszta meg totális véletlennek köszönhetően az orosz elzsuppolást a határhoz közel, aztán ahogyan átkúszott a határőrség laktanyájának kerítésénél, igazi kalandregényként hallgattam órákig a történeteket.

Amikor Péter az életéről, de a jazzről vagy bármi másról is mesélt, mindig nagyon plasztikusan fogalmazott, könnyedén beleélhettem magam az adott helyzetbe, ráadásul mindig száraz, de nagyon találó humorral fűszerezte a mondandóját, élvezet volt elmerülni ezekben a történetekben. Már-már sajnáltam, amikor megszólalt az esti koncert kezdetére figyelmeztető hang. 

A tettei önmagáért beszélnek. A jazzisták tudhatják, az érdeklődőknek csak annyit mondanék, hogy a Péter és Kerekes Gyuri által alapított Harmónia Műhely Alapítvány (Harmónia Jazzműhely) mindig komolyan vette a célkitűzéseit: a magyar jazzművészek megismertetés itthon és külföldön, fellépési lehetőségek biztosítása a fiatal tehetségeknek, mindemellett egyszerűen „csak” jobbnál jobb koncertek szervezése és lebonyolítása a BJC-ben és a londoni 606 jazzklubban.
Eddig 69 magyar jazz-zenész utazott Londonba a Péter által kitalált és megvalósított zenész csereprogram keretében, közben pedig 51 jazzer jött az Egyesült Királyságból hozzánk, ők szólistaként mindig a legkiválóbb magyar muzsikusokkal játszottak.

Véleményem szerint, mindez már önmagában is óriási dolog, de itt jön az írásom elején említett emberi oldal. Sok koncertszervező van a világon, a legkiválóbbaktól a kutyaütőkig, hallani ilyen-olyan dolgokat egyaránt itthon és főleg külföldön is. A nagy altszaxofonos, Benny Carter állítólag néhány koncertszervezőt meg is ruházott, ha simliskedésbe fordultak a dolgok, de nem mindenki volt ilyen karakán. A hallomások alapján azt lehet látni, hogy többnyire egy bizonyos „pénz” nevű eszköz köré csavarodnak a zűrös történetek, de hát ez jellemző máshol is, sajnos.

A lényeg viszont az, hogy Péter még az anyagiakban nem dúskáló időszakokban is egyfelől mindig talált lelkes adományozót vagy szervezetet, akik voltak olyan rendesek, és támogatták a jazzt, illetve a magyar jazzművészeket. Beleláttam, és most is belelátok a Harmónia belső dolgaiba. Bármilyen furcsa, ez a nonprofit alapítvány szó szerint komolyan vette és veszi a működési leírását. Minden pénzt a zenészeknek adott, sem Péter, sem pedig mások soha egy fillért nem vettek ki a különben nagyon szűkös büdzséből. Így is folyamatos pénzügyi zsonglőrmutatványt igényelt a működés fenntartása. Persze, a fizetett gázsik nem egetverőek, de ennyi van, ezt Péter mindig halkan, kulturáltan észérvekkel el tudta mondani azoknak, akik dolgok hátteréről érdeklődtek.
Mindezt azért gondoltam megjegyezni, mert jó példa arra, hogy ha valaki valóban becsületesen, nyílt lapokkal játszik, néhányan még akkor is felvetik, na, mennyit nyúlt le az öreg a gázsiból?

Az utolsó témakör, amit fontosnak tartok, az Péter kapcsolata a zenészekkel, a közönséggel és mivelünk, akik munkatársai, valójában inkább barátai, tanítványai, amolyan mentoráltjai voltunk. Azt láttam, hogy a koncertek előtt, vagy után minden zenész örömmel veszi Péter társaságát, bármikor, bármiről leülnek vele beszélgetni, vagy csak egyszerűen kis gőzkiengedés céljából viccelődni valamin. Jó volt látni mindezt.

Ha bármi kérdésünk, gondunk volt a jazz vagy a koncertszervezés nagy útvesztőjében, Péter mindig zsinórmértéknek számított a közösségünkben. Nem tudok olyanról, hogy hülyeséget mondott vagy javasolt volna. Tökéletesen megbíztam az értékrendjében, igyekeztem tanulni a hozzáállásából. Pétert szelíd, de okosan határozott embernek ismertük, bár ő említette egyszer az autóban, amikor Rékával hármasban a BJC felé araszoltunk a szokásos péntek esti dugóban, hogy hirtelen haragú. Ennek mi soha nem láttuk tanújelét. Viszont, ha nagy ritkán előfordult valami kellemetlenség, lángpallossal ugrott és védett meg bennünket. Ez is olyan dolog, amit már soha nem tudok, tudunk megköszönni neki.

A temetésén ott álltam a hidegben és végig arra gondoltam, Péter mennyit jót adott mindenkinek. Eszembe jutottak mozaikok, beszélgetéseink, koncertek, mászkálások mindenfelé, amint gyakran viccelődtünk. Örülök, hogy nekem is sikerült őt néhányszor megnevettetnem. A szertartás meghitt volt, sokan voltunk, még Luiza Zan, a kontinens egyik legjobb énekesnője is úgy érezte, hogy ott a helye. A magyar jazz-zenészek közül alig jöttek el néhányan.

Egy igaz ember távozott közülünk, megérdemli a főhajtást.

2026. január 2-án a Budapest Jazz Clubban emlékeznek meg róla, emlékeznek rá a jazz-zenészek.

A belépés ingyenes. A Harmónia Jazzműhely Alapítvány támogatást elfogad: 
Harmónia Műhely Alapítvány: MKB 10300002-10442960-49020012

Fotó: Sztraka Ferenc