Tévedtem.  Horváth Ramóna erdélyi születésű, magyar anyanyelvű roma zongoristanő, aki eredetileg klasszikus művésznek készült, de 2003-ban találkozott a Kolozsvárról Amerikába átszármazott jazz legendával, Kőrössy Jánossal, aki “megtérítette”, a jazz szerelmesévé tette Ramónát. Nagy sikerű közös albumot is készítettek “Missing Home” címmel és Európa-szerte turnéztak együtt. Horváth Ramóna tíz éve Párizsba költözött. Kőrössy 2013-ban bekövetkezett halálát követően társult a zongoristanő jelenlegi partnerével, Nicolas Rageauval, aki Franciaország egyik legkiválóbb bőgőse, hat évet töltött New Yorkban és olyan jazz nagyságokkal játszott már, mint Johnny Griffin, Benny Golson, Kenny Wheeler, Manu Katche vagy Stephane Belmondo.  

A szóban forgó album kettőjük produktuma, immár a harmadik, egy csodálatosan finom és intim hangvételű dalcsokor, melynek címadó száma a “Le Sucrier Velours” (Bársonycukor), melynek eredetije Duke Ellington “Queen’s Suite” c. lemezén található. A cím találó a tizenkét szám egészét tekintve is. Tömören fogalmazva, a muzsika a bebop harmónia világát eleveníti fel roppant elegáns, mondhatni cool stílusban. Ramona Horvath (mert Franciaországban így írják a nevét) dallamképzése a szó közhasználatú értelmében is melodikus. Roppant érzékeny zenész bársonyos billentéssel, aki feltűnésmentesen, óriási átérzéssel, nagyon nagy precizitással játszik és gondosan kerüli a bombasztikus frázisokat. Rageau vérbeli bebop bőgős, aki úgy penget, hogy az embernek semmilyen hiányérzete nincs a dob után. Az összhang és a megértés kettőjük között tökéletes.

Néhány felvételt érdemes kiemelni. Az album nem a címadó számmal nyit, hanem a bebop korszak emblematikus témájával, a “Hot House”-zal, amelyet a zongorista-komponista-hangszerelő Tadd Dameron épített az örökzöld Cole Porter sláger, a “What Is This Thing Called Love” harmóniavázára. Rageau bőgője roppant szilárd alapokat teremt itt Horváth Ramona inspirált játékára. Ezt követi a címadó Ellington szerzemény, amelyet hihetetlen eleganciával játszik a zongoristanő, időnként ügyesen becsempészve Thelonious Monkéra emlékeztető harmóniákat, a Duke kissé elégikus kompozíciójába. Az “Esmeralda” című fülbemászóan dallamos szám szerzőjét nem tudtam kideríteni, mert általában még franciául is nagyon kevés információ áll rendelkezésre az interneten. Feltételezem, hogy a bőgős vagy a zongorista sajátja, épp úgy, mint a bebop standardnek is beillő “Procrastination Blues”. A balladajáték magasiskoláját a Ben Webster által halhatatlanná tett “My Romance”-en hallhatjuk. Az utolsó számon, a “Delectare”-n, ami gyaníthatóan Horváth Ramona szerzeménye, Antoine Paganotti dobossal trióvá egészül ki a csapat és itt perzselő bebopot hallunk, de ugyanazzal a visszafogott eleganciával, ami az album egészét jellemzi. Aki az előbbi mondatot önellentmondásosnak tartja, hallgassa meg magát a lemezt egyetlen kattintással alább.