Azonnal a fiatal zenész rajongója lett. 2007-ben immár együtt játszottak egy német fesztiválon, melynek szervezője szerette volna felvenni a koncertet. Haden eleinte ellenállt, a végén azonban felesége nyomására beadta a derekát. A jelenlegi, Haden szempontjából posztumusz album az eredmény. Hogy csak most jelenhetett meg, az a lemezipar jogcímdzsungelének tulajdonítható. Aki Charlie Hadennek csak az avantgárd oldalát ismeri, talán meglepődik a lemezen hallható muzsikán, amelyen átsüt a jazzhagyomány és a melódia végtelen tisztelete. Hadenhez hasonlóan Mehldau is ezerarcú zenésznek mondható. Aki még hallotta a Joshua Redman Quartet tagjaként, az ottani szerepét nehezen tudta összeegyeztetni a zongorista későbbi rafinált, a témákat élve boncoló munkásságával. Ennek a lemeznek a nyitószáma, Charlie Parker lelassított Au Privave című szerzeménye a többihez viszonyítva atipikusnak mondható, mert itt Mehldau még önmagával folytat párbeszédet a hangszerén, némiképp virtuózkodva, míg Haden talán csak minden második taktushoz pendít meg egy hangot. Persze az is igaz, hogy a Haden által megválasztott hangok általában önmagukban is megérnek egy misét. A többi felvétel sokkal inkább hagyományos balladaformát ölt – időnként középtempóba gyorsulva –, melyek során a melódia iránti páratlan érzékenységgel hozzák ki a maximumot mindegyik standardből; ugyanis az egész repertoárt a nagy amerikai daloskönyvből merítik. Hasonló hatást és érzelmeket váltanak ki az emberből, mint az a zseniális duóalbum, amelyet a bőgős ugyanabban az évben készített Keith Jarrettel. Itt is mindegyik felvétel valóságos zenei költemény, melyek során a két zenész káprázatosan kamatoztatja egymásétól eltérő, de egymásét gyönyörűen kiegészítő tulajdonságait. Ha egyáltalában bármi kiemelhető ebből a remekbeszabott dalcsokorból, talán a – nem is véletlenül – címadó számnak választott felvételre szavaznék, de roppant nehéz a választás.

Impulse! – Universal, 1298206