Tegnap érkezett a gyászjelentés, amiben olvasható, hogy Kőszegi Imre temetésére
február 19-én, 14 órakor kerül sor a Fiumei úti Sírkertben.
A gyászoló család várja azokat, akik kedvelték Imrét. (- a szerk.)

Az interjú a Demokrata c. hetilap 2014. december 17-ei számában jelent meg, de a lap engedélyével 2016-ban bekerült a „Hivatásos jazzrajongó” c. kötetembe is (180-186 old.).

JAZZAKADÉMIA

Több mint félévszázados pálya áll mögötte, amelynek során megélte a műfaj minden stílusváltozását és hangszere szerepkörének drámai változását. Hosszú út vezetett a Rákfogótól Szabados György free együtteséig, a progresszív jazz-rocktól a hard-bopig, miközben partnerei voltak a hazai és nemzetközi jazzvilág kiemelkedő képviselői. A hazai jazzdobosok doyenje, Kőszegi Imre a napokban lett hetvenéves.

• Márton Attila: Évtizedek óta ismerjük egymást, de azt sohasem kérdeztem meg, hogy miért lettél jazz-zenész, pláne dobos?
• Kőszegi Imre: Bár nem zenészcsaládból származom, szüleim szerették a muzsikát, és már ötévesen zongoratanulásra fogtak. Én azonban inkább doboltam, minden létező zajkeltő eszközt igénybe véve. Így aztán felfigyeltem az 50-es évek végén megújuló hazai jazzéletre, és persze még inkább a rock indulására. Ki emlékszik ma már a Mediterrán együttesre, amelyben 1962-ben a két Szörényi fivér mellett Bajtala János zongorázott, Ráduly Misi szaxofonozott és én doboltam. Persze, mint afféle „mindenevő”, ezzel egy időben a legendás Dália-korszakban egyre inkább a jazz mellett köteleztem el magam, pedig ekkor indult el igazán a hazai progresszív rock korszaka, ami éppolyan nagy neveket termelt ki a maga területén, mint a jazz.

• MA: Azonnal a „mélyvízbe” kerültél, azaz húszévesen a hatalom által is elfogadott Pege Aladár kvartettjének dobosa lettél, amelyben Lakatos „Ablakos” Dezső szaxofonozott és Csík Guszti zongorázott.
• Kőszegi Imre: Így igaz. Ráadásul Pege Ali sokat szerepelt külföldön, sőt lehetőséget kapott nyugati „vendéglátózásra” is. Ily módon éveket töltöttem vele a német nyelvterületen és a munka mellett lehetőségem volt világhírű jazz-zenészeket meghallgatni, sőt kapcsolatba kerülni velük. Puszta felsorolásuk is egy Ki kicsoda a jazzben kötet lehetne, mert abban az időben fekete amerikai zenészek tucatjai tűntek fel német jazzklubokban és -fesztiválokon. Rendkívül barátságos emberek voltak, és így alkalmam volt játszani, sőt olykor lemezfelvételeket is készíteni velük. Csak egy példa a sok közül, igaz ez már később történt: német stúdióban készítettünk egy nagylemezt a Red Richards-George Kelly szextettel. Az együttes fúvósszólistája a legnagyobb élő New Orleans-i trombitás, Doc Cheatham volt... Nem kis büszkeséggel játszottam velük egyetlen fiatal európai zenészként. Bámultam fegyelmezettségüket, pontosságukat, igényességüket, sokat tanultam tőlük, és ők elfogadtak.

 Kőszegi Imre, Bontovics Kati, Berkes Balázs, Vukán György

• MA: Nem kísértett meg, hogy kinn maradva nagyobb karrier várna rád?
• Kőszegi Imre: Nyilván felvetődött bennem is ez a gondolat, de – kerülve a pátoszt – csak azt tudom mondani, hogy én mindig hazavágytam. Sokszor még azt a pár napot sem töltöttem külföldön, ami egy-egy fellépés után belefért volna a „keretbe”. Volt úgy, hogy Athénből egyhuzamban hazakocsiztam, Münchenből ez rendszeresen megtörtént. Siettem haza, mert – ahogy mondani szoktuk a régi szép időkben – „Pest az Pest”. Itt ismernek és szeretnek, és ez mindennél fontosabb.

• MA: Viszont sok mindent hasznosítani tudtál a kinti tapasztalatokból, pláne hogy mindig valamilyen különleges formáción, hangszerelésen törted a fejed, amit rendre meg is valósítottál.
• Kőszegi Imre: Persze, hiszen az elzártság miatt itthon nem ismerték a legújabb trendeket, a lemezekhez, kottákhoz, de akár a minőségi hangszerekhez való hozzájutás is probléma volt Én aztán belevetettem magam az akkor divatos jazz-rock irányzatba is. A legendás Rákfogó együttes a hetvenes évek elején a Syrius mellett a legfontosabb progresszív zenekar volt. Sok zenész megfordult benne, az alap a Babos-Szakcsi-Kőszegi hármas volt, játszott velünk még Kathy Horváth Lajos hegedűn és Lakatos „Bögöly” Béla basszusgitáron, de sokszor elcsábítottuk a Syrius két sztárzenészét Ráduly Misit és Orszáczky Jackie-t is. A hetvenes évek közepén aztán létrehoztam a Kőszegi Rhythm&Brass együttest, amelyben két, olykor három fúvós – egy trombita és két szaxofon – játszott, és velem együtt három ütős volt, ami nemcsak akkor, de azóta is rendkívül ritka formációnak számít.

Tomsits Rudolf, Babos Gyula, Kőszegi Imre, Pege Aladár

• MA: Már ekkoriban feltűnt, hogy mennyire felkaroltad a fiatal zenészeket és hihetetlenül jó szimatod volt arra, hogy olyanokat foglalkoztass, akik később „saját jogon” is nagy nevek lettek.
• Kőszegi Imre: Valóban, sokszor mondták, hogy nálam játszani felért egy jazzakadémiával. Amerikában ilyen volt Art Blakey Jazz Messengers együttese. Például a hetvenes években – éppen a Rhythm&Brass-ben – olyan későbbi nagy nevek játszottak, mint Németh Jancsi, Dés Laci, Dresch Misi, Tűzkő Csaba vagy Tony Lakatos. Ezt a jó szokásomat máig is megtartottam, mert elmondhatom, hogy az utóbbi években én „fedeztem fel” a kiváló veszprémi zongoristát, Rozsnyói Pétert, vagy legutóbb a vibrafonos Szaniszló Richárdot Gödöllőről.

• MA: Saját együtteseid mellett dobosként számtalan hazai zenekarban játszottál hosszabb-rövidebb ideig.
• Kőszegi Imre: Ez így van. Vukán Gyurival való együttműködésem évtizedekig tartott, mind a Super Trió nevű hármasban, mind pedig a Creative Art Ensemble együttesében, de például a Take Four kvartett csak néhány CD felvételére állt össze. A névsor magáért beszél: Tomsits Rudolf, Babos Gyuszi, Pege Ali és jómagam. Annak bizonyítására, hogy a hazai dallamvilág abszolút egyenértékű a nagy amerikai daloskönyv örökzöldjeivel, ez a szupergroup, ahogyan a zenei sajtó nevezte, elkészítette a Cole Porter-sztenderdek magyar megfelelőjét, a Csárdáskirálynő jazzadaptációját. Elmondhatom, hogy élvezetes jazzlemezzé varázsoltuk az operett fülbemászó melódiáit, biztosan még Kálmán Imrének is tetszene. De pályám egyik kiemelkedő szakasza volt a kortárs zene irányába mutató Szabados Györggyel való együttműködésem is. Büszke vagyok arra, hogy a híres Esküvő című albumon én lehettem a kvartett dobosa. A tragikus körülmények között elhunyt Vajda Sándor bőgőzött és a ma is aktív Kathy Horváth Lajos hegedült. A világhírnévre szert tett magyar származású jazzikonok hazalátogatása alkalmával is mindig engem hívtak kísérőül, így felejthetetlen emlékeim között őrzöm Szabó Gábor két itthoni fellépését. A nagybeteg Zoller Attila utolsó kívánsága pedig az volt, hogy itthon búcsúzhasson el a közönségtől. A koncertre a Márványteremben került sor – Attila halála előtt mindössze két hónappal. Szakcsi, Pege és én magam kísértük...

 Zoller Attila, Pege Aladár, Kőszegi Imre, Szakcsi Lakatos Béla

• MA: Az egyik legfontosabb együttesed pedig egy nemzetközi kvartett felállás volt.
• Kőszegi Imre: Valóban, Németországban nagylemez is készült velünk. Ebben a kvartettben a közismert lengyel szaxofonos, Zbigniew Namyslowski volt a fúvósszólista, az amerikai Jack Gregg bőgőzött, Gárdonyi Laci zongorázott – aki nem mellesleg ma a világ legismertebb jazzfőiskolájának, a bostoni Berklee-nek tanszékvezetője. De Oláh Kálmán zongorista és Egri János bőgős társaságában létező trió formációm szintén sikerrel szerepelt nemzetközi viszonylatban is. A hazai zenei élet egyik legnagyobb alakjával, a Kossuth-díjas Szakcsi Lakatos Bélával való együttműködésem számbavétele pedig végtelen hosszú lenne, még duólemezt is készítettünk, amelynek címe önmagáért beszél: Journey in Time, azaz Időutazás... Ami a lemezfelvételeimet illeti, egyébként sosem „leltároztam”, de a szakértők véleménye szerint meghaladja a másfél százat azon albumok száma, amelyeken közreműködtem. Nem csoda, hiszen ki emlékszik már például arra, hogy a Neoton első lemezén is én doboltam.

Egri János, László Attila, Oláh Kálmán, Kőszegi Imre

• MA: Híres vagy jó humorodról, optimista életszemléletedről, kifogyhatatlan történeteidről. Zenészektől hallottam a következő „aranyköpésedet”: „Szeretem a halakat. Mindig csendben vannak, és ha úgy alakul, még meg is lehet enni őket...”
• Kőszegi Imre: Akkor most egy ilyet kellene megosztani a közönséggel? Nos, a 80 felé járó Teddy Wilson, aki hosszú ideig Benny Goodman zongoristája volt, egyedül járta a világot, mindenütt koncertezett a helyi jazz-zenészek kíséretére bízva magát. Nagykanizsán és az Erkel Színházban Berkes Balázs és jómagam kísértük, és persze minden módon segítettük az öregurat. A próbán csak annyi instrukciót adott nekem, hogy „no Tony Williams”. Ezzel arra célzott, hogy a legkonzervatívabb játékmódot igényli. Egyébként a hazai gyártású Cavington olyan mesés hatást gyakorolt memóriájának felfrissítésére, hogy tekintélyes mennyiséget cipelt haza belőle.

• MA: A magyar jazzélet fellendülése, a műfaj elismertetése érdekében is minden lehetőséget megragadtál.
• Kőszegi Imre: Hát igen, sok mindent elvállaltam és igyekeztem a lehető legjobban elvégezni. Évekig voltam a Magyar Jazz Szövetség elnöke. Természetesen igyekeztem átadni tudásomat is a következő generációknak, sokfelé tanítottam, ebből 18 éven át a jazztanszakon, de számos magántanítvánnyal is bajlódtam. Nálam tanult például Németh Feri, aki ma New York egyik legkeresettebb dobosa, de említhetném például Tiba Sándort, Borlai Gergőt, Kőfalvy Csabát és Sárvári Kovács Zsoltot is.

• Márton Attila: Jelenlegi együttesed is szervesen illeszkedik a korábbiak sorába.
• Kőszegi Imre: Ha arra gondolsz, hogy most is vannak fiatalok a bandában, akkor eltaláltad, hiszen a rendkívül tehetséges ifjú trombitás Pecze Balázs az egyik szólista, a másik pedig a már említett vibrafonos Szaniszló Ricsi. A többiek régi barátaim, jazzveteránok: Horányi Sanyi gitáron és Vasvári Pál bőgőn, ill. basszusgitáron. Persze, motorként ott vagyok én. Ez a Kőszegi New5, amely meglehetős sikerrel mutatkozott be az utóbbi két évben minden fellépésén a fővárosban és több vidéki színhelyen, például az idei VeszprémFesten is. A jövőben egy különleges hangszer-összeállítással akarom bővíteni a csapatot, még tubás is lenne, és biztos vagyok benne, hogy kellemes meglepetés lesz a jazzrajongók számára.

• Márton Attila: Számos kitüntetéssel ismerték el több mint fél évszázados munkádat. Jó kedélyedet és remek humorodat mindvégig megőrizted. Elégedett ember vagy?
• Kőszegi Imre: Igen, úgy érzem, hogy azért hivatalos megbecsülésben is volt részem, de ezeket sem „leltározom”, hiszen mindenekelőtt a szakma elismerése és a közönség szeretet az, ami a legfontosabb. Nincs annál felemelőbb érzés, mint amikor a dobok mögül irányíthatom a zenekart, olykor saját kompozícióimat, saját hangszereléseimet játszhatom és érzem a közönség felém áradó szeretetét. Ez az, amit semmiért a világon nem cserélnék el.

Fotó: Kőszegi Imre archívum és Sztraka Ferenc