Énekesi pályafutása neki is a pártállamban a sok fiatal tehetségének egyedül kibontakozást biztosító KISZ Központi Művészegyüttesben, annak is Egyetemi Énekkarában kezdődött. Az ötvenes években indult hidegháborús ideológiai harc, a hatvanas évek közepe felé valamelyest enyhült, 1965-ben a jazz hazai konszolidációja is elkezdődhetett a Gonda János vezette Jazz Tanszak alapításával. Zsuzsa, a vele egykorú, később ismert opera- és filmrendezővé vált Moldován Domokos tanácsára jelentkezett is az első évfolyamát indító intézmény énekszakára, és felvételt nyert. Mint egy 1978-ban vele készült, az Országos Szórakoztatózenei Központ (OSZK) azóta rég megszűnt hírlapjában, a 1962 és1991 között kiadott Szórakoztató Zenészekben megjelent interjúban elmondta, élete legboldogabb három évét töltötte ott. A tanulmányaikat kezdő fiatalokat ugyanis rengeteget foglalkoztatta a viszonylagos enyhülést megérezve új műsorokkal előrukkoló egyetlen, épp ezért nagybetűs Televízió és Rádió, sőt kamarakoncertek is adódtak a hosszabb póráznak köszönhetően nagyobb szabadságot kapott kulturális intézményekben. Aztán amikor a frissen szerzett diplomával kikerültek az életbe, jött a hidegzuhany. Kiderült, hogy a szocializmus vívmányain azért továbbra is éberen őrködő elvtársaknak köszönhetően a valóság nem teljesen úgy néz ki, mint ahogy elképzelték. Az első „érdekes dolog” amit tapasztalt, hogy bár a tanszakon évekig tanult angolul, mivel az a jazz nyelve, de sem „a” Televízióban, sem „a” Rádióban nem lett kívánatos az angol szövegű éneklés. Így az akkor szinte minden otthonba eljutó, legnagyobb ismertséget adó műsorokból kikerült, azért mégis gyúlt fény az alagút végén, jött a külföldi fellépések kora. Az életre kelt magyar „könnyűzenei” exportban a „testvéri” országokon kívül, az irigyelt Nyugatra is eljutott, sikert aratva Szovjetunió, NDK, a csak félig-meddig testvéri Jugoszlávia, és az egzotikumnak számított Kuba mellett, Hollandia, NSZK, Olaszország, valamint Finnország színpadain is. 1970-ben és 71-ben fellépett a székesfehérvári Alba Regia Videoton Interjazz Fesztiválon, de örömmel adott koncertet kis falvakban, gyerekeknek is. Aztán jöttek a hétköznapok, és rá kellett jönnie, nincs minden nap jazzkoncert. Ne feledjük, a Dália 1964-es megszűnésével a főváros jó ideig jazzklub nélkül maradt. Először idegenkedett, sőt, inkább félt a kommersz zenétől, de mint sokan, a vendéglátóban látta biztosítottnak megélhetését. A Maximban örökös visszatérő lett, ahol igazi színpadi rutint szerzett, aztán a Moulin, Fortuna, Astoria műsoraiba is bekerült, igaz, ezeket a valóban nívós esztrád műsort adó helyeket, nem a jazzközönség látogatta elsősorban. Koncertezni továbbra is szeretett volna, de az anyagi biztonságot adó kényszerpályán is megtalálta a szépséget. Úgy fogalmazott, ez a munka is egy kis koncert naponta, ahol minden este lemérhető a hatás, és ha csak egy ember figyel is rá, már nem énekelt hiába. A tanítást az éjszakai fellépései közben sem adta fel, 1970-től több generációt segített a pályára. A Kőbányai Zenei Stúdió ének szakán hangképzést tanított, örült, ha látta növendékei fejlődését, de aggódott is értük. Úgy gondolta többet kellene foglalkozni, törődni a fiatalokkal, a pályakezdőkkel. Jól felkészíteni emberileg is őket, hogy az életbe kilépve, ott is érezzék a segítő, szerető gondoskodást, és ne kiábrándító hideg zuhanyként találkozzanak a rideg gyakorlattal. Több mint 22 éve, 1998. április 17-én fellépett a Magyar Rádió „Jazz a Márványteremben” sorozatában. Lakatos Ágival a tanárnőket képviselte a műsorba meghívott két fiatal énekesnő, Bernáth Henriett és Dániel Annah mellett. Rangidősként, utolsóként került sorra, három standard számot, Harold Arlen-Yip Harburg-Billy Rose „It’s Only a Paper Moon”, Hoagy Carmichael-Ned Washington „The Nearness of You”, valamint Rupert Holmes-Paul Williams páros „Everything” című szerzeményét, Barbara Streisand világslágerét énekelte, egyaránt lenyűgözve a rádió hallgatókat és a teremben ülőket.

Fordulatos pályafutása pár epizódját a fiatalabb jazzrajongók is megismerhették Hárs Viktor 2014 májusában a BJC-ben bemutatott, az ’50-es, ’60-as évek magyar jazz korszakának pillanatait performance szerűen idéző, „Budapest Jazz Opera” című alkotásában. A budapesti jazztanszak elindulásától kibontakozó történet négy énekes szereplője karakterét Hárs Viktor korabeli hallgatókról mintázta, Kósa Zsuzsa szerepében Urbán Orsolyát, Papp Márta szerepében Fehér Adriennt, Hannos Béla szerepében Farkas Gábor Gábrielt, Bajtala János szerepében Mujahid Zoltánt láthattuk.

Jómagam sajnos csak egyszer találkoztam vele, mikor egyszer felugrott az Építők Petőfi Sándor utcai jazzklubjába, és beszállt egy kis öröméneklésre az éppen ott játszó zenekarhoz. A jazz zenével ismerkedő kamaszként egyből megértettem, hogy a szörnyen öregnek tűnő harminc körüli bácsik miért emlegetik állandóan egy fiatalabb énekesnő feltűnésekkor Kósa Zsuzsát. A jazz énekesnők teljesítményét sokáig Kósa Zsuzsához mérték, és még jó ideig hallottam énekesnők koncertje után, jó-jó, de Kósa Zsuzsa jobb volt. Szerencsére, ha sok nem is, de maradt róla hozzáférhető felvétel, így akik soha nem hallhatták őt énekelni, meggyőződhetnek az öregek igazáról, akár ezt az 1997-ben, a Budapest Sport Arénában, a Benkó Dixieland Band 40. születésnapján készült felvételt megnézve.

Még az ezredforduló előtt, egy újságíró kérdésére eljátszott a gondolattal: „Ha egyszer nagyon sok pénzem lenne? Építtetnék egy kis koncerttermet, meghívnék együtteseket, énekeseket: éjjel-nappal szólna a zene, a nagyon jó zene. Gyönyörű álom. . . Kár, hogy az is marad.”
Sajnos igaza lett.

Isten veled Zsuzsa, emléked őrizzük!

 Fotó: Facebook