Tevékenysége olyannyira kiemelkedő a műfaj történetében, hogy még Gonda tanár úr is Jazzvilág című könyvének a modern jazzről szóló fejezetében a három legfontosabb személyiség között külön részletesen tárgyalja Mingus, Miles Davis és John Coltrane jelentőségét! Érdekes, hogy itthon kevésbé ápolják zenei örökségét. Ezért is volt nagy meglepetés és öröm számomra, hogy 2019-ben – Mingus halálának 40. évfordulójára – a kitűnő bőgős, Ajtai Péter és barátai szextett formációban remek Mingus műsort adtak az Opusban, amit néhányszor megismételtek különböző helyszíneken (pl. a Fonóban). Sajnos a hosszan tartó vírusjárvány komoly akadályt jelentett ennek a projektnek a még szélesebb körben történő megismertetése számára. A születés 100. évfordulójára a napokban ismét élvezhettük Ajtai Péter és barátai Mingus emlékkoncertjét az Opusban, egy másik rendezvény ugyanott május 17-én a MAO kisegyüttesének megemlékezése lesz, amikor is Mingus híres Ah Um című Columbia albumát idézik fel. Ajtai Péterék pedig május 13-án a Horánszky utcai Lumen Café-ban szerepelnek ismét Mingus műsorral. Mindezt azért (is) bocsátottam előre, mert nagyon fontosnak tartom a nagy jazzikon zenei örökségének ápolását.

A rend kedvéért el kell mondani, hogy a centenáriumra „észbekaptak” az amerikai kiadók is. Honlapunkon is bemutattuk már a Mingus at Carnegie Hall c. dupla CD-t, amely összehasonlíthatatlanul több zenei anyagot publikál, mint a korabeli egyetlen LP. A közeljövőben jelenik meg Mingus egy korai triólemezének CD-változata 1957-ből „Mingus Three”  címmel, amelyen Hampton Hawes a zongorista, de a dobos már a hű barát és örök partner: Dannie Richmond. Talán még fontosabb a korábban ki nem adott „The Great Concert of Charles Mingus, Live in Paris 1964”, amely kifejezetten a centenáriumra jelenik meg DeLux kiadásban, mind CD-ken, mind két vinyl lemezen. Ezek ismertetése a közeljövőben kerül sorra.

De ki is volt ez a nagyformátumú jazzikon? Minden szempontból összetett személyiség volt, már származását tekintve is. Felmenői között európai, afrikai, sőt kínai és indián ősök egyaránt voltak. Önmagát feketének tartotta, már csak azért is, mert a korabeli rasszista megítélés szerint a fehér fajtól való legkisebb eltérés is már kirekesztettséget jelentett. Ráadásul Mingus igazságérzete messze meghaladta az átlag „színes” amerikaiak tűrőképességét. Emiatt sokszor szélsőséges megnyilvánulásokra ragadtatta magát. Provokálta az újságírókat, sértegette a közönséget, terrorizálta zenésztársait. Mivel eleinte amerikai szokás szerint Charlie néven emlegették (ami Parkernek nem okozott gondot), kijelentette, hogy Charlie lehet egy ló, de nem egy ember. Brémában közölte a koncertlátogatókkal, hogy érzi a gázkamrák szagát.  Olykor szinte megfélemlítette környezetét, zenésztársai mellett saját családját is. Zaklatott életét mindössze 56 évesen fejezte be, de művészi tevékenysége örök érték marad.

Zenei palettája olyan széles volt, ami nem sok muzsikusról mondható el. Felelevenítette a New Orleans-i jazzhagyomány jellegzetes előadásmódját: a felhívás-válasz formát, a kollektív rögtönzést, a shout (kiáltás) gyakorlatát, amelyek a modern jazzre rendkívüli hatást gyakoroltak. Szinte az egész jazztörténet megjelent művészetében Jelly Roll Mortontól Ellingtonon és a bebop óriásain át az avantgárdig. Mindenre nyitott volt: az európai klasszikus zene befolyása (Debussy, Ravel és Richard Strauss) éppúgy tetten érhető nála, mint a fekete vallásosság hatása (a gyermekkori eksztatikus istentiszteletek), a politikai töltetű megnyilvánulások (olyan saját kompozíciói, mint a Freedom, Fables of Faubus vagy a Prayer for Passive Resistance) mellett mindennemű, a társművészetek (költészet, táncművészet) kombinálása jazz műsorokkal.  Utóbbi törekvései kevésbé ismertek még hazájában is, pedig érdeklődése például a mexikói folklór iránt olyan mértékű volt, hogy Tijuana Moods címmel lemezalbumot is készített benyomásaiból. A flamenco zene és tánc pedig annyira lenyűgözte, hogy neves spanyol művészekkel állt kapcsolatban és valósított meg performanszokat.  

Egy poros arizonai kisvárosban született, de az egyik legnagyobb fekete gettóban, a Los Angeles-i Watts negyedben nőtt fel. A 30-as évek végén játszott Kid Ory-nál, Louis Armstrongnál és Lionel Hampton nagyzenekarában is, de az igazi feltűnést az ugyancsak vibrafonos Red Norvo triójában való szereplése hozta. A negyvenes években aztán őt is ott találjuk a modern jazz létrehozóinak sorában. Olyan jazz-óriások társaságában játszhatott, mint Miles Davis, Thelonious Monk, Dizzy Gillespie, Bud Powell, Sonny Stitt és végtelen a sor. Pályájának legfényesebb szakasza az ötvenes évek második felére és a hatvanas évekre esik. Ekkoriban készültek a legfontosabb albumai az Atlantic, a Columbia, majd az Impulse kiadó gondozásában. Legjobban a kisegyütteseket kedvelte, de nem idegenkedett a kis létszámú big bandektől sem. Két triófelvétele is különleges zenei csemege: az egyikben (ahogyan említettük az újrakiadás kapcsán) Hampton Hawes zongorázik és Dannie Richmond dobol, míg a másikon Ellington és Max Roach a partnerei. Zenésztársait gondosan megválogatta, sok kiválóság bukkant fel zenekaraiban, akik nem voltak sztárzenészek, de a műfaj legjobbjai sorába tartoztak. Néhányan közülük, mindenekelőtt Eric Dolphy, aztán Booker Ervin, Clifford Jordan, John Handy, Rahsaan Roland Kirk vagy Jaki Byard.

Mingus sokoldalú munkásságában fontos megemlíteni az évek hosszú során kiadóra várt önéletrajzi könyvét, amit aztán 1971-ben sikerült publikálnia egy Guggenheim-ösztöndíj segítségével. A címe is olyan Mingus-i: „Beneath the Underdog”. Nehezen lefordítható, azt az állapotot jelenti, amit mi a „béka feneke alatti” helyzettel jellemzünk. Ebben aztán megosztotta olvasóival egész életének fájdalmait és örömét, dühét és szenvedélyét, de intellektusát és spiritualitását is. Nem könnyű olvasmány, igazi szembenézés egy nyílt, majd burkolt rasszizmussal, és megoldatlan társadalmi problémák sokaságával terhelt ország gondjaival. Sajnos, az idő neki adott igazat.    

Jómagam egyszer láthattam „élőben”, amikor is 1975-ben az Erkel Színházban adott koncertet, az éppen sebtében összeállított kvintettjével. Ebben Jack Walrath trombitált, George Adams játszott tenorszaxofonon, az akkor már súlyosan beteg zongoristát, Don Pullen-t Hugh Lawson helyettesítette, a doboknál viszont leghűségesebb társa, Dannie Richmond ült. Sajnos fáradt, enervált volt a nagy jazzikon, és egyre súlyosbodó betegsége is erősen meglátszott rajta. (Mindössze három és fél éve volt még hátra, amit végig betegeskedett…) Az alkalmi együttesben is csak a tenoros és a dobos képviselte a régi jól bevált stábot. Persze így is felejthetetlen élmény volt ezt a nagy embert látni-hallani. Sikerült rövid időre találkozni is vele és társaival is egy kézszorítás és dedikáció erejéig.

Még két ízben találkozhattam Mingus szellemi örökségével külföldön. Halála után egy évvel, 1980 februárjában a Bombay-i Jazz Yatra fesztiválon a még szinte változatlan Dynasty óriási sikerrel szerepelt. Itt figyelt fel Pege Aladár játékára Mingus özvegye, Sue Mingus, és ajándékozta meg a Mester egyik hangszerével. A másik találkozás nem kevesebb, mint másfél évtizeddel később Amszterdamban történt, ahol a világhírű Concertgebouw színpadán a még mindig Mingus nevét viselő nagyzenekar Sue Mingus igazgatásával adott felejthetetlen koncertet olyan – akkoriban még fiatal – muzsikusokkal, mint Randy Brecker, John Hicks, Robin Eubanks és Ronnie Cuber.

Charles Mingus a műfaj legnagyobbjai közül is kiemelkedik. Kivételesen briliáns művészi teljesítménye egyben egész életpályájának és az őt körülvevő világnak lenyomata is. Mingus valóságos jelképe a XX. század középső harmadának, amelynek fő tendenciáit tőle jobban és értékesebben senki sem fejezte ki a jazz világában. Érdemes hangzó örökségére odafigyelni és meríteni belőle!  

Kapcsolódó programajánló: Harmónia Jazzműhely bemutatja: Coltrane Legacy /Charles Mingus 100.

Fotó: Ed van der Elsken, concertgebouw.nl, youtube