Egyáltalán nem üres dicséret az, hogy az utóbbi években a Get Closer koncertszervező iroda hozza fővárosunkba a kortárs jazz legfontosabb képviselőit. Elég csak néhányukat megemlíteni: Pat Metheny, Chick Corea, Charles Lloyd, Kenny Garrett, Dave Holland, John Scofield, John McLaughlin, Patricia Barber vagy Joshua Redman. Az őszi évad szenzációja volt Dee Dee Bridgewater és a BLC 5tet (Brecker, Liebman és Copland nevének kezdőbetűiről elnevezett kvintett) és még hátra van a neves fekete amerikai énekesnő: Lizz Wright fellépése.

Az utóbbi harminc évben már számos olyan híresség adott koncertet hazánkban, aki néhány év elteltével újra fellépett magyar színpadon. Csak néhány név ezek közül: Chick Corea, Branford Marsalis, Diana Krall, Kenny Garrett, Pat Metheny, Charles Lloyd vagy Dee Dee Bridgewater. Viszont ezek a művészek mindig újabb és újabb „projektekkel” és formációkkal látogattak el hozzánk. Az amerikai elnök nevét viselő jazz-világsztár azonban nemcsak ugyanabban a felállásban érkezett öt év elteltével, hanem az előadás módja többé-kevésbé (inkább többé) jóformán a korábbi koncert folytatása lett.

A múlt hét elején csengett a telefon és régi barátom, a hazai jazzgitár egyik mestere, Bende Zsolt hívott meg péntek estére lakására. De nem vacsoráról, nem is házibuliról volt szó, hanem házi jazzkoncertről. Hajlott korom ellenére ilyenben még sosem volt részem, de egy biztos: óriási élmény volt, pontosan az általam annyira forszírozott élőzene miatt, amit az intim környezet még inkább személyessé tett. 

Néhányszor már használtam azt a kitételt, hogy zenéről írni nem könnyű feladat. Ezért is szoktam azzal befejezni tudósításaimat, hogy az előttünk megszülető művészetet, az élő zene élményét, azt a varázslatot, aminek – ha passzívan is – de mégis csak részesei vagyunk, semmi sem pótolja. Nos, ezt éreztem az egész koncert alatt, amely október 15-én este a budai oldal egyre fontosabbá váló koncerttermében került sorra.

Sokszor használt közhely, hogy „nagy sikerrel szerepelt valaki itt vagy ott”, de ez alkalommal közhelyről szó sincs, mert tényleg olyan meleg fogadtatásban részesült ez a kedves, fiatal énekesnő, amelyet nem sokan kapnak meg már pályájuk elején. Az ünneplésből persze kijutott az őt kísérő, már befutottnak számító hangszereseknek is. Nem elég, hogy jegyzeteim szerint összesen 17 amerikai jazz standard került sorra a két félidőben, de a lelkes közönség alig engedte haza a fáradt művészeket. Sőt – mi több – ők még talán hajlandónak is mutatkoztak a folytatásra, de a Háló klub feletti lakókkal történt megegyezés miatt a (szünettel együtt) három óra időtartamú rendezvényt este 10-kor mégis csak be kellett fejezni.

A nagy fekete-amerikai énekesnőt, Dee Dee Bridgewatert évtizedeken keresztül úgy tartottuk számon, mint a nagy dívák (Billie Holiday, Ella Fitzgerald és Sarah Vaughan) egyenes „leszármazottját”, hiszen pályájának elején valóban ennek a – klasszikus értelemben vett – vokális előadó művészetnek vált folytatójává. Ekkor még csak lemezek, videók vagy DVD-k közvetítésével ismerhettük meg munkásságát, amely Duke Ellington, Horace Silver, Ella Fitzgerald és Billie Holiday életműve előtti tiszteletét fejezte ki akkori fellépései és lemezei révén.

Azt nem lehetett nehéz megfigyelni, hogy a rövidesen ötödik éves fennállását ünneplő Elek István Quartetnek jómagam is lelkes hívei közé számítok. Ott voltam az első, a bemutatkozó koncertjükön 2015. január 15-én (persze írtam is róla) és azóta is szinte minden fellépésükön jelen vagyok, legalábbis a fővárosban. Pénteken este megint élvezhettem ezt az örömteli, szívből jövő muzsikát. Ellington örökbecsű szlogenje szerint „It Don’t Mean a Thing if It Ain’t Got That Swing” azaz „Mit sem ér az egész, ha nincs benne swing)”.  Hát itt aztán volt…

Szeretem azt hinni, hogy a hazai jazzélet csaknem minden történéséről tájékozott vagyok, de ismét bebizonyosodott, hogy ez nem így van. Hozzáteszem, hogy ez azt bizonyítja, hogy – sajnos egyelőre elsősorban a főváros vonatkozásában – olyan sok minden történik, hogy alig lehet követni, sőt számos alkalommal fedésben is vannak az érdeklődésemre számot tartó események. Ezúttal azonban nem az egyidejűség, sem pedig egy másik fővárosi rendezvény nem akadályozott, pusztán az információ hiánya. Jómagam ugyanis csak honlapunk munkatársa, Turi Gábor tudósításából értesültem arról, hogy a kitűnő amerikai tenor- és szopránszaxofonos, mellesleg a Rolling Stones fúvóskórusának oszlopos tagja a napokban koncertet adott Nagymaroson, mégpedig az East Gipsy Band zenészeivel. Érdekesség, hogy Rolling Stones-nótákat játszottak, aminek lehetett némi diszkrét bája. (A beszámoló megtalálható honlapunkon.)

Ha laudációt kellene írni Roby Lakatosról, érdemei, elismerései, nagyívű zenei karrierje oldalakat tenne ki. Ez a kedves, szerény művészember az Ars Sacra fesztivál keretében fergeteges koncerten mutatta meg a Háló Jazzklubban, hogy mennyire igaz az a közhelyszámba menő megállapítás, hogy a zenében csak két kategória létezik: jó és rossz. És Ő, társaival együtt az elsőt képviselte!

A cím önként adódott a koncertről szóló beszámolóm címéül, hiszen a meglehetősen ritka hangszeren – a Hammond orgonán – olyan, jó értelemben vett káprázatos jazzorgiát produkált a három zenész ezen az estén, hogy – egy másik közhellyel élve, igazi „szombat esti lázat” idézett elő a lelkes hallgatóság körében.