Az 1933-ban Észak-Karolina államban született Nina Simone már kislányként találkozott a szegregáció minden nyílt és burkolt formájával. (Lévén két Karolina, természetesen Észak-Karolina is déli állam, annak minden diszkrét bájával…) Miss Simone is azok közé a fekete művészek közé tartozott, akik nem kerülhettek „komolyzenei” pályára, egyszerűen a bőrszínük miatt. Történetesen klasszikus zongorista szeretett volna lenni, olyannyira, hogy a legjobb iskolákban (pl. a New York-i Juillard School) tanult és szerzett diplomát. Nagyon nehezen emésztette meg elutasítását, interjúiban is gyakran kitért erre a fájó emlékre. (Egyébként ilyenben volt része Ron Carternek és Sarah Vaughannak is.) Eléggé meglepő a mai ember számára, de a múlt század több mint felét kitevő időszakban, csaknem lehetetlen volt a márkás zenei intézményekben állást kapnia egy fekete amerikainak. (Ha volt pénze, akkor az iskolákat látogathatta, csak utána jött a csalódás, mert nem alkalmazták.)

Nyolcgyermekes szegény családból származott, szülei mindketten metodista lelkészek voltak. Eredeti neve Eunice Waymon volt. Elérve a nagykorúságot huszonegy éves korában a New York-iak  „vigalmi negyedében” Atlantic City-ben night clubokban kezdett szerepelni, ekkor vette fel a franciás művésznevet, mert nem akarta családját „kompromittálni”. Szédítő sebességgel emelkedő karrierjét valószínűleg annak is köszönhette, hogy fellépése egybeesett az 50-es évek második felében, majd a 60-as években még inkább kibontakozó polgárjogi mozgalommal. Politikai szerepvállalása, elkötelezettsége a „fekete forradalom” kultikus figurájává tette. Azzal sem törődött, hogy abban az időben (az 50-60-70-es években) egyáltalán nem használt mindez a karrierjének, valamint a kiadók is ódzkodtak alkalmazásától.

Pedig erőteljes, emocionális, olykor nyers hangja, amely hipnotikus zongorajátékkal párosult, szinte megbabonázta hallgatóságát. Sokszor saját szerzeményeket adott elő, amelyeken átsüt a fekete lét keserűsége, gyakran aktuálpolitikai mondanivalóval is. Olyan dalt eleve fel sem vett repertoárjára, aminek szövegével nem értett egyet.  Büszke, királynői tartás, „harapós” interjúk, bizarr kosztümök és olykor extrém viselkedés, ezek voltak Nina Simone ismertetőjegyei. Zenéje egyedi, öntörvényű, fittyet hány a beskatulyázásnak, bátran mozog stílusok és irányzatok között, csakis saját ösztöneire hallgatva. Úttörő szerepe volt abban, hogy a jazz, a blues, a gospel, a soul, a folk és a pop legjobb hagyományai beépíthetők a modern nagyvárosi zenei kultúrába Sok későbbi neves énekes, köztük például Cassandra Wilson is mesterének vallotta. Még azt is érdemes tudni róla, hogy szinte sokkal nagyobb elismerésben és megbecsülésben volt része Európában, sokat tartózkodott az óvilágban és Franciaországban is halt meg 70 éves korában.  

Ami pedig az Ő sikerszámait illeti, elég csak annyit megemlíteni, hogy a „My Baby Just Cares for Me”-t és több más dalt is az Ő tolmácsolásában ismerte meg a világ és vette át a „szakma”: Ilyen például Natalie Cole előadásában is a „My Baby…”, amely az „Ask a Woman Who Knows” c. album egyik igazán „ütős” száma, és a nagyzenekari kísérettel éppen olyan hatásos, mint Nina triójával.

A most megjelent dupla album valódi zenei telitalálat, amely igazán felrajzolja egy nagy művész pályájának legfontosabb zenei állomásait. Mindkét korongon 13 dal hangzik el, természetesen hallható Nina alighanem legnagyobb sikerszáma a „My Baby Just Cares for Me” triójának előadásban, azaz énekel és zongorázik bőgő és dob kísérettel. Aztán sorra kerülnek az olyan népszerű „jazz slágerek”, mint Ellington „Mood Indigo”-ja, a mindenki által énekelt és hangszeresen is játszott „Love Me or Leave Me”, a „Work Song” Nat Adderley-től, Gershwin Porgy and Bess c. „jazzoperájának” betétdala, az „I Loves You Porgy", ami ugyancsak nagy siker volt Nina pályájának korai éveiben. A Billie Holiday által is favorizált „Don’t Explain” mellett egy másik történelmi fontosságú dal a „Strange Fruit” is felkerült, ami annak idején a 30-as években botránykőnek számított, mivel a címben szereplő „furcsa gyümölcs”, amely a fán himbálózik – egy meglincselt fekete holtteste. A „Black is the Color of My True Lover’s Hair” egy amerikai tradicionális dal, amit az olyan, a feketékkel szolidaritást vállaló énekesek is repertoárjukon tartottak, mint Pete Seeger és Joan Baez. A politikai töltetű „Mississippi Goddam”, nem a szegény folyót átkozza, hanem a kő-rasszista Mississippi államot, amely Alabamával vetekedve a leggonoszabb atrocitásokról vált ismertté. A direkt Nina számára írt dal a „Don’t Let Me Be Misunderstood” az Animals együttes és Elvis Costello előadásában is világsiker volt. Itt is jó meghallgatni az eredeti verziót Nina tolmácsolásában.

A rend kedvéért el kell mondani, hogy a második korong 13 száma közül csak hat az eredeti felvétel, a további hét remix. Jómagam vagy húsz éve találkoztam ezzel a művészettel, amit legszívesebben idézőjelbe tennék. Fel sem tudom fogni, hogy például a mindenki által kedvelt és befogadható „My Baby Just Cares for Me”-t, miért kell „diszkósítani”? Ez azért érthetetlen, mert a zeneipar (milyen szép kifejezés) éppen elég ilyet produkál, miért szükséges a legnagyobb jazzdívák (Billie Holiday, Dinah Washington, Sarah Vaughan és persze Nina Simone) ikonikus számait is bedarálni. Egyébként a hét közül öt esetében az összevetés azonnali lehetősége is fennáll, mivel ezek az eredeti és a remix változatban egyaránt szerepelnek, két szám pedig csak a remix változatban, persze mindkettő – eredeti változatában – más lemezeken megtalálható.

A két korongon eredeti verzióban elhangzó 19 dal azért is rendkívül változatos, mert a legkülönfélébb sorlemezekről vették át őket. Így aztán időben, valamint a kíséretet illetően is tarka a kép: trió felállástól vonósokig és rezes nagyzenekari kíséretig minden formáció előfordul. És nem győzöm hangsúlyozni, hogy a vokális számokat nem árt érteni is, főleg az ilyen magvas mondanivalót hordozó dalok esetében. (Az, aki igazán meg akarja érteni, az interneten minden szöveget megtalál, ha a cím után annyit ír, hogy „lyrics”: Sokkal nagyobb élmény, mintha csak „háttérzeneként” hallgatjuk.) Még annyit, hogy – mint minden válogatás lemeznél – itt sincs értelme az összes hangszeres művész felsorolásának. Ezek manapság pillanatok alatt megtalálhatók az interneten.

Tartalmas szórakozást!

NINA SIMONE  – FEELING GOOD                    (Verve  UM  Decca)

Disc  1.

1. Feeling Good     (Anthony Newly – Leslie Bricusse)
2. My Baby Just Cares for Me   (Walter Donaldson – Gus Kahn)
3. I Put a Spell on You   (Jay Hawkins)
4. Sinnerman    (Nina Simone)
5. Black is the Color of My True Love’s Hair    (Traditional)
6. See-Line Woman     (Nina Simone – George H. Bass)
7. Don’t Let Me Be Misunderstood    (Benni Benjamin – Sol Marcus – Gloria Caldwell)
8. Ain’t Got No – I Got Life   (Galt MacDermott– James Rado – Gerome Ragni)
9. Lilac Wine    (James Shelton)
10. Ne Me Quitte Pas    (Jacques Brel)
11. Love Me or Leave Me    (Gus Kahn – Walter Donaldson)
12. Don’t Explain    (Billie Holiday – Arthur Herzog Jr.)
13. Mississippi Goddam    (Nina Simone)  

Disc 2.

1. Strange Fruit    (Lewis Allan)
2. Wild is the Wind    (Ned Washington – Dimitri Tiomkin)
3. Work Song    (Nat Abberley – Oscar Brown Jr.)
4. I Loves You Porgy    (George Gershwin- Ira Gershwin)
5. Mood Indigo    (Duke Ellington – Barney Bigard – Irving Mills)
6. Take Care of Business    (Adrew Benjamin Stroud)
7. Feeling Good   /Joel Corry Remix/   (Anthony Newly – Leslie Bricusse)
8. See-Line Woman   /Riton Remix/    (Nina Simone – George H. Bass)
9. Sinnerman   /Sofi Tukker Remix/    (Nina Simone)
10. My Baby Just Cares for Me   /Honne Remix/   (Walter Donaldson – Gus Kahn)
11. Take Care of Business   /Rudimental Remix/    (Andrew Benjamin Stroud)
12. I Put a Spell on You   /Floorplan Remix/   (Jay Hawkins)
13. Be My Husband   /Hot Chip Remix/    (Andrew Benjamin Stroud)