fbpx

A jazzkritika nyavalyái kis hazánkban

2023. június 03.

Ezt a cikket leginkább vitaindítónak szánom. Miután életkorral csökkenő energiámat kimeríti a koncertszervezés és a jazztörténeti cikksorozatok írása, be kell vallanom, nagyon rég írtam akár lemezkritikát, akár koncertbeszámolót (a londoni magyar vendégszereplésektől eltekintve, ahol eleve nem lehetett jelen a hazai média). Viszont volt időm ezekről gondolkodni, és a magam hibáiból kiindulva, levonni néhány következtetést. Nagyon jó lenne ezzel kapcsolatban másokét is olvasni, mégha az enyémmel teljesen ellentétesek is.

Nem egy zenész kifogásolta már, hogy olyan emberek írnak jazzkritikát, akik soha nem zenéltek, nem énekeltek, nem álltak a pódiumon vagy egyszerűen nem értenek a műfajhoz.

Mi tagadás, ebben van valami igazság. Tény, hogy a ’nemzenész’ kritikus nem ért annyit a jazzhez, mint a jazz-zenész. Ugyanakkor, akik filmkritikát írnak, nagy többségükben az életükben nem készítettek filmet, akik tárlatokról számolnak be, többségükben maguk sem festettek kiállítható művet, mint ahogy az opera kritikus is inkább a fürdőszobában énekel és az irodalmi recenziók alkotói közül is kevesen írtak regényt.

Ideális esetben a jazzkritikus maga is játszott vagy játszik hangszert, esetleg énekel, ismeri a kottát és van fogalma a zeneelméletről. El kell ismernünk, kis hazánkban sok esetben még ezeknek a követelménynek sem felel meg maradéktalanul minden jazzről író ember.

De most képzeljük el, ha bevezetnénk, hogy csak olyan ember írhat jazzkritikát, aki maga is zenélt vagy még mindig zenél pódiumon és kellő zeneelméleti tudással rendelkezik. Akkor csak a zenészek írnának egymásról. Aki jóban akarna lenni és maradni zenésztársaival, az nyilván nem írna rosszat a többiekről, még akkor sem, ha a kritika tárgya történetesen rosszul játszott egy koncerten. Ha pedig rosszat írna, az nagyon rossz vért szülne a zenésztársadalomban.

Vagyis, a kritika olyanná válna, ami kizárja a bírálatot, vagyis magát a kritikát.

De nézzük meg, mi történne, legalább is Magyarországon, ha egy ’nemzenész’ kritikus ír rosszat egy jazz-zenészről. A mi országunk kicsi, ezen belül a jazz kisebbségi műfaj, melynek következtében jazzkörökben jóformán mindenki ismer mindenkit. Ilyen körülmények között egy rossz szóból is lehet örök harag.

Sőt, már előfordult az is, hogy egy recenzió íróját veréssel fenyegették. Ilyen körülmények között nagyon ritka a bírálatot is megfogalmazó kritika.

Ugyanakkor az egyébként világszinten játszó magyar zenészek indokoltan szeretnék, hogy írjanak, beszéljenek róluk, hogy interjúkat készítsenek velük, hogy legalább forogjon a nevük. Most, ha csak a hangszert valamilyen szinten játszó, zeneelméletet is ismerő jazzkritikusokra hárulna ez a feladat, azokból egyszerűen nincs elég ebben az országban. Ráadásul a nyomtatott sajtó nagyon ritkán foglalkozik a műfajjal, a rádióadók nagyrésze is figyelmen kívül hagyja a jazzt, így aztán rendszeresen csak egy pár szakosított internetes felületen jelenik meg jazzel kapcsolatos írás. A kevésbé képzett kritikusok nélkül azonban ennek is csak a töredéke látna napvilágot. Ráadásul koránt sincs elég anyagi támogatás ahhoz, hogy a képzett kritikusokat rendszeresen vagy egyáltalán fizessék, melynek következtében önkéntes amatőrök, mint amilyennek magamat is tartom, árasztják el ezeket a felületeket.

Az önkéntes amatőr általában nem ír rosszat senkiről, már csak a fent említett körülmények miatt sem.

Talán jobb lenne minket nem is kritikusnak hívni, hanem Márton Attila zseniális könyvcímével élve, „hivatásos jazzrajongónak”, vagy akár egy rossz emlékű szóval, „jazz propagandistának”.

Mert valójában minket a műfaj szeretete hajt és a népszerűsítésére törekszünk.

Aki pedig elfogadja „kritikusi” minőségében magára nézve az amatőr státuszt, az még mindig nagy szolgálatot tehet az ügynek, ha csak arról ír, ami a szívéhez valóban közel áll és őszintén tetszik. Mivel szolgálhatja ilyen körülmények között az amatőr kritikus az olvasót? Útmutatással, eligazítással leginkább. Az olvasó ugyanis rájön előbb-utóbb, hogy melyik kritikus ízlése áll az övéhez legközelebb. Így aztán nagyobb eséllyel megy el a kritikus által dicsért együttes koncertjére, vagy veszi meg annak a lemezét.

Gyakran számon kérik az internetes szaksajtótól, miért nem volt jelen kritikus ezen vagy azon a koncerten? Kissé más kontextusban, de Rejtő Jenőt idézném: „nem lehet minden pofon mellé rendőrt állítani”. Nincs elég kritikus. Ráadásul a nem fizetett kritikust nem utasíthatja az ingyenesen elérhető jazzportál ugyancsak nem fizetett főszerkesztője, hogy menjen ide vagy oda. A kritikus oda megy, ahova akar, vagyis olyan koncertre, ami érdekli vagy melynek az előadóját kedveli. Egy idő után ebből is kiderülhet az olvasó számára, hogy egybeesik-e az ízlése a kritikuséval vagy sem.
Sok esetben az is akadály, hogy a koncert terem vagy klub nem hajlandó tiszteletjegyet adni a kritikusnak vagy a zenész nem teszi fel a vendéglistára és az már végkép abszurdum, ha valaki egyébként is ingyen dolgozik, akkor a néha busás jegyár is őt terhelje.

Mivel a szaksajtó munkásai majdnem kivétel nélkül más munkából kell, hogy megéljenek, nem tudják feltétlenül szemmel tartani az új lemezek megjelenését. Magyar lemez esetében a zenésznek feltétlenül érdeke, hogy a szerkesztőséggel közölje albuma megjelenését és annak anyagát elérhetővé tegye, ha azt akarja, hogy írjanak róla. Sajnos ez sem garancia arra, hogy minden albumról megjelenik recenzió, mert nagyon kevés kritikus ír lemezkritikát és a főszerkesztői utasítás intézménye ez esetben sem működik.

Ami pedig a profi, képzett kritikusokat illeti, ők azzal szolgálhatják az ügyet, ha közérthetően fogalmaznak, mivel a létező vagy potenciális jazzközönség többsége nem rendelkezik kellő zeneelméleti ismerettel. Persze van olyan képzett kritikusunk, aki meg tudja szólítani a laikusokat is, csak kevés, és ameddig nincs több belőlük, addig valahogy élni kell a zenészeknek a magunkfajta a amatőrökkel.

Természetesen nekünk sem szabad abban a hitben ringatni magunkat, hogy amatőr státuszunk beismerésével minden más követelmény alól mentesülünk.
Oda kell figyelnünk, hogy ha valakit mégis bírálunk, az legyen szakmailag megalapozott és ne abból álljon, hogy kéjjel köszörüljük nyelvünket a zenészeken.

Másik kötelezettségünk az lenne, hogy figyeljünk oda a tehetséges fiatalokra és azokra a zenészekre, kiknek művészi értéke meghaladja piaci értéküket. Mindkét esetben bővelkedünk a jobbnál jobb zenészekben. Szerintem nagyobb szolgálatot teszünk a jazz ügyének, ha az utóbbi két kategóriára koncentrálunk, semmint ha tiszteletjegy ellenében beszámolunk valamelyik világsztár magyarországi koncertjéről, amelyen az olvasók egy része maguk is jelen lehetett, döntő többségüknek pedig talán soha nem lesz alkalmuk a művészt élőben hallani. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy hagyjuk figyelmen kívül a világsztárokat, ráadásul az egyébként ingyen dolgozó kollégák is megérdemlik ezt a bónuszt. Csak arra akarom felhívni a figyelmet, hogy nagyon sok értékes és érdekes itthoni produkciót hagy figyelmen kívül a hazai jazzmédia. Ez pedig a mi sarunk, az amatőr kritikusok sara is.

 

 

Fotó: Irk Réka

 

 

 

 

Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
23
24
27
28
29
30
© 2019-24 MagyarJazz / Jazz.hu szakmai jazzportál, szeretett műfajunk, a JAZZ szolgálatában. All Rights Reserved. • Készítette és kiadásért felelős személy: Irk Réka • Kiadó: Jazzponthu Kulturális Alapítvány • 1122 Budapest, Maros u. 28. • Adószám: 19345684-1-43
Az alapítványnak adományt az alábbi bankszámlára köszönettel fogadjuk: 10700770-73692180-51100005