A kezdetek Belgiumban

13 év telt el azóta, hogy a kaland kezdetét vette Belgiumban, amely akár tragikusan is végződhetett volna. Az antwerpeni Five Piece Band koncertje után John McLaughlin bemutatott engem és férjemet, Marek Komart Chick Coreának, aki nagy szeretettel fogadott minket. Akkor már régóta együtt dolgoztunk Johnnal, és az ő javaslatára kezdtük el a közös munkát Chickkel. Minden kezdet egyfajta varázslattal indul - írta egyszer Hermann Hesse német-svájci író -, de hogy ilyen hatalmas varázslat éri majd az egész életemet, maradandó nyomot hagyva bennem, hozzájárulva személyiségem fejlődéséhez, oly mértékben, amennyire soha nem képzeltem volna előtte - akkor még nem tudhattam.

Amikor értesültem Chick Corea haláláról, az idő filmként pergett le a szemem előtt, egyfajta belső mozivásznon, és csak most tűnik fel sok fontos részlet. Halálának híre még mindig a mély döbbenet erejével hat. Amikor felmerült bennem az ötlet, hogy írjak valamit az együtt töltött időkről, eleinte nem is tudtam hogyan kezdjem. Gyorsan rájöttem, hogy meg kell tennem, kifejezve hálámat mindazért, amit értem tett. Utolsó kegyeletemet rovom le ezzel, az érdeklődőknek pedig lehetőséget adok, hogy részesüljenek a beszámolómban.

Dél-amerikai kaland

Chick nagyon jól ismerte az embereket, tudta, kik hogyan jönnek ki egymással és hogyan működik egy apparátus a turnén. Egyrészt ismerte a turnékon zajló folyamatokat a legapróbb részletekig, aprólékosan megtervezte a napirendet, de hagyott elegendő teret a kiszámíthatatlannak is, így megtartotta a rugalmasságot és tudott reagálni a váratlan helyzetekre is, amikor minden, korábban eltervezett megoldás kútba esett és intuitív módon kellett cselekedni. Eszembe jutott egy kalandunk Argentínában, amikor egy Buenos Aires-i koncert után, a nagy válság idején a politikai helyzet annyira ellehetetlenült, hogy egyfajta lezárás fenyegetett, és mindannyian attól tartottunk, hogy nem fogjuk tudni elhagyni az országot. Sikerült szerezni egy autóbuszt, amely természetesen nem felelt meg a követelményeknek, ám ez az adott pillanatban egyikünket sem zavarta, mert a busz működőképes volt és a sofőr hajlandó volt átvinni minket a határon a szomszédos Uruguayba, ahonnan a Brazíliába tartó gépre fel tudtunk szállni.
Úgy éreztem magam, mintha egy Werner Herzog-filmben lennék, és gondolatban próbáltam bátorságot meríteni, Fitzcarraldóra gondoltam, amint átvontatja a hajót a hegyen. Nem kell külön megjegyeznem, hogy a buszban nem működött a fűtés, e helyzetben arra kényszerültünk, hogy minél több ruhát felvegyünk az út folyamán és még akár sapkát is húzzunk.
Amikor több óra múlva tényleg elértük a határt, a következő akadály egy határőr személyében állta utunkat, aki nem kis kellemetlenséget tartogatott számunkra - egy zseniális francia szavával élve - biztosítási papírok hiányában megakadályozta, hogy továbbutazzunk.

Chick Corea egész idő alatt sztoikus nyugalommal ült a buszban, alávetve magát a sorsnak, nagy nyugalmat és biztonságot árasztva, amelyet valamennyi utastárs átvett, az egyik jobban, a másik kevésbé. Semmi izgágaság, káromkodás vagy bármiféle idegesség. Jól jött ez még nekünk.
Amikor a határállomáson folytatott kemény tárgyalások folyamán kiderült, hogy az utazóközönségben egy zenekar és személyzete is jelen van, ez hirtelen és teljesen váratlanul felkeltette a határőr érdeklődését, azonnal meg akarta tudni, melyik zenekarról van szó.
Amikor a Chick Corea nevet megemlítették, először megdermedt, majd hitetlenkedve elnevette magát. Meglepődésünkre ismerte Chick zenéjét, és nagy rajongója volt. Ez volt az a pillanat, amikor a helyzet a javunkra fordult. Szkeptikusan lépett a buszra, és természetesen nem ismerte fel Chicket a gyapjú sapka és az összes ruha alatt a sötét buszban, ám amikor Chick lehúzta a fejéről a sapkáját, a határőr nagy meglepettséggel konstatálta, hogy valóban ő ül a buszban.
A határőr öröme nem ismert határt, a szó legszorosabb értelmében, főleg, hogy utasításra én is színre léptem és pólókat, kalapokat, CD-ket szedtem elő a repianyagokat tartalmazó reptéri bőröndből, amelyeket aláírtak a zenészek. Felemelkedett a sorompó, megnyílt az út Uruguayba, egy kiskapun keresztül, egy egészen különleges "szabadkereskedelmi megállapodás" formájában.
Chick megmentett minket a zenéjével, nyugodtan és alázatos módon. A kaland ezzel még nem ért véget, és sok órának kellett eltelnie addig, amíg végre szállodai ágyakban aludhattunk, amit mindannyian sejtettünk, hogy egyszer bekövetkezik.

Másokkal való kapcsolata

A híres koreográfus, Pina Bausch társulatának egyik tagja egyszer azt nyilatkozta vezetőjükről, hogy táncosainak lelkébe lát. Azt hiszem, Chicknek is megvolt ez a képessége, értette az embereket. Mindig lenyűgözött az emberekkel való tiszteletteljes viszonya. Például, amikor egy sofőr felvett minket a szállodában, bemutatkozott és megkérdezte tőle a nevét. Ettől kezdve mindig udvariasan nevén szólította a sofőrt. A koncertekre utazva és vissza a szállodába a művészek inkább a csendet preferálták. Ha egy sofőr úgy gondolta, hogy zenész utasainak kedvez és jót tesz velük a zene bekapcsolásával, Chick udvariasan, különösebb indulat vagy izgalom nélkül megkérte, hogy kapcsolja ki a zenét.
Chick nem köntörfalazott. Azonnal közölte, ha valami nem tetszett neki, és változást szeretett volna, mindezt mindig a saját tiszteletteljes és barátságos hangnemében tette, senkit nem sértő módon, mégis a megfelelő hangsúllyal, úgy, hogy kéréseit betartsák. Gyakran elgondolkodom azon, amikor olyat tapasztalok, ami nem tetszik vagy úgy érzem, hogy igazságtalanul bántak velem, felteszem magamnak a kérdést, hogy Chick hogyan bánna a kollégájával adott helyzetben és hogyan tisztázná a kérdést. Számos szituációban profitáltam már ebből.

Szcientológia

Újra és újra meglepetésként ér, milyen szorosan összekapcsolódott Chick Corea neve az emberek felfogásában a szcientológiával, nagyon gyakran nekem szegezik a kérdést, hogy tudok-e valamit a szcientológiáról és Chick részvételéről a szervezetben. Ilyenkor őszintén mindig azt válaszolom, hogy semmit sem tudok róla, mert még soha nem beszéltünk erről a témáról. Chick ezt a témát szigorúan elválasztotta művészi munkájától, legalábbis én így érzékeltem az együttműködésünk 13 éve alatt. Soha nem érdekelt és nem is akartam ezzel foglalkozni, ezért hálás voltam, hogy nem feszegettük ezt a témát.

Spirituális élményem

Egy nap elmentem Chick-hez, hogy tisztázzak néhány részletet. A zongoránál ült és szívélyesen üdvözölt. Elkezdett játszani, és a zene, ami megütötte a fülemet, bármiféle előjel nélkül, villámcsapásként ért, mert ezeket a hangokat már túl jól ismertem. Chick Antonio Carlos Jobim dalát játszotta, még mindig pontosan emlékszem, melyik volt az: az "Insensatez". Hirtelen teljesen megszűnt körülöttem a tér és az idő, olyan érzésem támadt, mintha kilépnék a testemből és lebegnék, a szemem előtt láttam képeket gyermekkoromból, a családommal, Brazíliában töltött ifjúságomból, mindent felülről nézve.
Nem tudom megmondani, mennyi ideig tartott, de Chick nekem játszott, és abban a pillanatban egy egész emberi élet pergett le előttem, és mélyen meghatódtam. Amikor befejezte előadását, egyfajta transzállapotból ébredtem. Soha nem tapasztaltam még ilyet. Megköszöntem, teljesen elfelejtettem, milyen kérdéseket szerettem volna neki feltenni, elbúcsúztam és kimentem a szobából. Kint a folyosón olyan érzésem volt, hogy a talaj mozog a lábam alatt, és kissé dezorientáltnak és bizonytalannak tűnhettem járás közben, mert az első ember, akivel találkoztam, aggódó arckifejezéssel nézett rám, és megkérdezte, hogy minden rendben van-e. Mondtam neki, hogy ne aggódjon, csak hosszú útról jöttem vissza.

Jobim Ázsiában

Úgy emlékszem, mintha csak tegnap történt volna, pedig már sok évvel ezelőtt esett meg. Chick mindig tele volt meglepetésekkel, és ha vele voltál, nagyjából folyamatosan számolnod kellett ezzel. Nemcsak fantasztikus művész volt, hanem az üzleti színtéren is nagyon ügyesen mozgott, profi volt és körültekintő. Egy nap meghívott egy ázsiai koncertturnéra Dél-Koreába és Japánba, ahol a vibrafonossal, Gary Burtonnel duózott. "Hot House" volt a formáció neve, valószínűleg Tadd Dameron kompozíciójára támaszkodva.
Chick nagyon szerette volna, ha keressük az új utakat, együtt keressük az új piacok felé való nyitás lehetőségét. Gyakran és hosszasan beszélgettünk a témáról, intenzíven foglalkoztunk vele, fel is jegyezte az ötleteimet és a meglátásaimat.
Egyik este, koncert után még beültem két zenésszel a szálloda bárjába. A bárzongorista Antonio Carlos Jobim diszkrét dalait játszotta a háttérben, amikor Chick eszébe ötlött hirtelen a gondolat, hogy a marketing és kereskedelmi menedzser pozíció mellett volna-e kedvem magánasszisztenseként kísérni az európai és dél-amerikai turnékon. Elég régóta voltam már a társaságában és túl jól ismertem ahhoz, hogy ezt az ötletfelvetést viccnek vagy odavetett megjegyzésnek vegyem. Amit Chick mondott, tényleg úgy is gondolta, ezt mindenki tudta, aki valaha dolgozott vele.
A meglepettségem amúgy is biztosan az arcomra volt írva, mert nevetett és azt mondta, hogy aludjak rá egy éjszakát, adjak választ másnap. Amikor a szobámba értem, azonnal felhívtam a férjemet, mi a véleménye a dologról. Marek biztatott, szerinte készen álltam a feladatra. Az éjszaka folyamán gondolataim villámként cikáztak a fejemben.
Chick Corea próbára tett a kérdésével. Megfelelek majd a magas követelményeknek? Van elég tapasztalatom ilyen fontos feladat elvégzéséhez? Hermann Hessére gondoltam, aki egyszer azt mondta: A lehetetlent kell megpróbálni a lehetséges elérése érdekében. Ez megnyugtatott és másnap amikor Chick a reggelinél újra feltette a kérdést, habozás nélkül igent mondtam.
Vigyorgott és azt mondta, hogy tudja, hogy nem fogok meghátrálni és visszalépni a feladattól, de az a probléma, hogy mindig nagy elvárásokat támasztok önmagammal szemben, és hogy amikor elvállalok egy feladatot, hajt a maximalizmus. Gyors a munkatempóm és a vártnál nagyobb elánnal vetem bele magam. Chick és az egész csapat mindig elégedett volt a munkámmal, sokszor lelkesek voltak, a pozitív visszajelzésekből bizonyosan nem volt hiány, de egyre nagyobb volt rajtam a nyomás, mind jobb és jobb teljesítmények és eredmények elérésére sarkallva magamat.

(folyt. köv. egy hét múlva)

Fotó: Rosangela da Silva Komar

Kapcsolódó cikk:

ELHUNYT CHICK COREA

Chick Coreára emlékezünk – Bércesi / Egri / Kleb / Márkus / Pallai / Szabó / Szalóky / Szaniszló

CHICK COREÁRA emlékezve