Mi magyar zenerajongók (mindenki tudhatja, hogy miért nem csak jazzrajongókat említek) abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy hét alkalommal volt szerencsénk Jarrett egyedülálló művészetét megcsodálni: háromszor trió formációban, négyszer pedig szólóban. Felejthetetlen élményem, amikor 1972-ben a székesfehérvári Alba Regia Jazzfesztiválon a zsúfolásig megtelt Vörösmarty színházban Charlie Haden (bőgő) és Paul Motian (dobok) társaságában főként saját szerzeményeit játszotta és szopránszaxofonon is remekelt. Hosszú idő elteltével 1985-ben láthattuk ismét, 1989-ben pedig a Zeneakadémián élvezhettük szólózongora előadását. (Ekkor egyébként két koncertje volt a Tavaszi Fesztivál vendégeként. Az első alkalommal Mozart-, Purcell-, Hindemith- és Bartók-műveket adott elő, majd két nap múlva óriási improvizációs zenefolyamot.) Ezután ismét hosszú szünet következett, majd 1991-ben az Erkelben lépett fel az akkorra már valóban világhírnévre szert tett Standard Triójával (Gary Peacock /bőgő/ és Jack DeJohnette /dobok/). Ezt követően még kétszer láthattuk szólóban a Müpa színpadán 2007-ben és 16-ban. Még egy magamfajta sokat látott veterán koncertlátogató is elmondhatja, hogy ezek a koncertek élete legnagyobb élményei közé tartoznak!

Jarrett ismertsége, lemezeinek nagy száma és kiváló „sajtója” okán nem szükséges ezúttal sem kimerítő életrajzi elemekkel, sem pályájának felvázolásával terhelni olvasóinkat. Ismeretes, hogy a müncheni ECM több mint fél évszázada gondozza felvételeit. Manfred Eicher tudta mit csinál, amikor – tudomásunk szerint – Jarrett minden koncertjét rögzítették, így aztán egyre-másra jelennek meg olyan lemezek, amelyeket sok évvel korábban vettek fel. A legújabb korong a New Vienna címet viseli és a szólóest a Musikverein Goldener Saal-nak nevezett, 2000 főt befogadó koncerttermében hangzott el, amelyben a XX. század elején olyan óriások játszottak, mint Arnold Schönberg, Alban Berg vagy Anton Webern. Ez volt az a koncertkörút 2016 nyarán, amikor a Mester a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében is fellépett. (Ezt a koncertet olyan mértékben értékelte maga az előadóművész is, hogy az ECM dupla albumként publikálta.) Az idén megjelent lemez viszont azért kapta a „new” jelzőt, mivel 1992-ben már megjelent egy Bécsben egy évvel korábban rögzített szólóalbum Vienna Concert címmel.
Csak érdekességként említeném meg, hogy Jarrett szólólemezeinek száma eléri a negyedszázadot és ezek sorában a mindössze a városneveket, vagy a világhírű koncerttermek nevét viselő albumcímek a következők: Bécs és Párizs kétszer, a leghíresebbnek számító 1975-ös Köln, a milánói La Scala, Rio, a New York-i Carnegie Hall, Bremen/Lausanne, München, Bordeaux és Budapest.

Az első szólólemez egyébként az ECM által 1972-ben kiadott Facing You volt, amit 71-ben Oslóban rögzítettek. Már ekkor megcsodálható, hogy a nyolc, különböző hosszúságú darab mintegy szvitet képez, és szinte hihetetlen a hallgató számára, hogy a művész bármi előzetes koncepció nélkül totálisan improvizál, azaz egyetlen hangot sem írt meg előre. És ezt folytatta évtizedeken keresztül, ami arra a merész lépésre késztette Manfred Eichert, hogy (még az „LP-korszakban”) Jarrett öt japán városban lebonyolított turnéjának teljes anyagát 10 nagylemezen(!) publikálja. Szögezzük le, hogy szólókoncertjeivel Jarrett egy egészen új hangzást hozott a műfaj történetébe: újraértelmezte a zongora szerepét a modern jazzben oly módon, hogy sokféle forrásból merít (klasszikusok, későromantikus, impresszionista és modern zenei hatások, blues, folk, gospel, latin, free, sőt csipetnyi rock). És mindezek fölényes biztonsággal történő felhasználásával valami egyedülállóan zseniális újat alkot. Egy biztos: Keith Jarrett olyan helyet vívott ki magának az egyetemes ZENE történetében, ami csak a legnagyobbaknak jár. Nem csoda, hogy megélte, de csaknem belehalt.

A Jarrettről alkotott kép csaknem legfontosabb része, legszemélyesebb megnyilvánulása – szólózongora játéka, amelyet nagyban befolyásol a hely szellemisége és saját hangulata, de zsenialitása rögtönzéseit is tökéletesen megformált kompozíciókká rendezi. Természetesen így történt ez a most kiadott, de kilenc évvel korábban Bécsben rögzített koncerten is. Csak leült a zongorához és – mint Bordeaux-ban vagy Budapesten tette – kilenc gyöngyszemmel gazdagította a hallgatnivalót. (Ahogyan szokása lett: címek nélkül, csak római számokkal „megnevezve” a tételeket.) Az első szám meglehetősen absztrakt, 11 percnyi nem könnyű hallgatni való. De a második és harmadik már – minden komorsága ellenére – egyre intenzívebb érdeklődésre tarthat számot. Aztán a negyedik tételtől kezdve azt a Jarrettet halljuk, akit annyira szeretünk. Mindent „felvonultat”, amiből meríthetett hosszú pályája során. A Part 5. balladisztikus csoda, amiről csak azt mondhatjuk, hogy más emberré válik a hallgató a hosszú szám végére. A folytatás a könnyen emészthető (hogy azt ne mondjam, jazzy) remekművek sorozata, nem is csoda a hatalmas tapsorkán és kiáltozás a számok frappáns befejezésekor. (Persze ezzel vigyázni kellett, mert a Mester allergiás volt a zajokra.)   
A lemez utolsó számában annak igazolásaként, hogy a jazzben a téma csak kiindulópont és a lényeg az interpretálás módja, eljátssza a mindenki által unalomig ismert dalt az Óz-ból (Somewhere Over the Rainbow). De, ami egyszerű, az nem feltétlenül banális. Jarrett olyan meggyőző erővel adja elő az „elcsépeltnek” minősülő darabot, hogy rögtönzése igazi metamorfózis öt és fél percben!
Mit is mondhatnánk még? Csak remélhetjük, hogy az ECM „titkos” archívumában még lapulnak ehhez hasonló kincsek, amelyek tovább növelik azt a páratlan életművet, amit egy Keith Jarrett nevű kortársunk hagyott ránk! A 2016-os turnénak ugyanis öt állomása volt, amelynek négy koncertje (München, Bordeaux, Budapest és Bécs) már megjelent, egyszóval nagyon várjuk a Rómát!!!

A jelen album tételei is cím nélküliek, a kilenc darab római számozása I-től IX-ig történik. Valamennyi Keith Jarrett szerzemény.
A 10. tétel: Somewhere Over the Rainbow  (Harold Arlen – Yip Harburg).  Az 1939-ben Judy Garland által a The Wizard of Oz c. filmben énekelt dalt persze lemezre vette Ellától Frank Sinatráig és Sarah Vaughan-tól Tony Bennettig úgyszólván mindenki...                 

ECM  Records/Hangvető