Biztosan nagyon elfogult vagyok, de lelkesedésemet meglehetősen alátámasztja az a tény, hogy a lemezbemutató koncert elvarázsolt tanúja lehettem 2024. április 13-án az Opusban. Mivel akkor még nem állt rendelkezésünkre a lemezalbum, a fekete vibrafonos pedig egy szó konferálással sem óhajtotta megszakítani a zenefolyamot, csak annyit tudhattunk, hogy ezt a lemezt mutatták be európai koncertkörútjukon, így az Opusban is. Ettől eltekintve olyan fergeteges előadásban volt részünk, hogy már akkor megkockáztattam a produkciót „az év jazzkoncertjeként” értékelni…

Érdekes, hogy sok jazzbarát nem kedveli a vibrafont, pedig remek instrumentum, ha megfelelő kezekbe kerül. Persze a hangszer gyártmánya sem közömbös: a gyengébb minőségű vibrafonok hangja fülsértő, úgynevezett üveghang, vagy másképpen kifejezve élesen csengő fémes tónusú sound. Ezzel szemben ki ne élvezné Milt Jackson, Bobby Hutcherson vagy Gary Burton hangzásvilágát, akik persze a világ legjobb márkáit használják. Egyébként is kis hazánkban ez a hangszer meglehetősen ritka, kifejezetten kevesen művelik. Napjainkban a legismertebb vibrafonos Szaniszló Richárd, most hirtelenjében csak Holló Aurél jut eszembe, aki egy éve a Juhász Gábor trióval adott remek koncertet a 100 éve született Barney Kessel emlékesten. Vig Tommy-t mindenki ismeri, de ő már nem a mai éteri hangzásvilágot képviseli. Annál több külföldi (elsősorban amerikai) vibrafonos tűnik fel a modern kisegyüttesekben: elég csak Warren Wolf-ot említeni, aki Christian McBride együttesében remekelt a MoM-ban, vagy az idén tavasszal az Opusban, Mary Halverson szextettjében fellépett Patricia Brennan-t.

Akinek a lemezéről most írok, az a rendkívüli tehetségű fekete vibrafonművész, mint említettem, az Opus vendége volt április 13-án és éppen ezt a „Nublues” c. lemezét mutatta be. Ő Joel Ross, még 30 éves is csak jövőre lesz, de ma alighanem hangszerének legkiemelkedőbb előadója. Talán merész fordulat, hogy együttesének a szerény „Good Vibes” nevet adta, de tényleg frenetikus koncerten mutatkozott be. Ne vegyék nagyképűségnek, de tartok tőle, hogy a jelenlévők többsége nem is tudta, hogy jazztörténelmet lát és hall. Mindenesetre leszögezhetjük, hogy a Blue Note kiadó (ha szabad ezt mondani „jó lóra tett), mert Bobby Hutcherson halála után egy hozzá hasonló jazzóriást fedezett fel a kistermetű muzsikusban.

A lemez egyszerűen lenyűgöző élmény. A koncerthez viszonyítva a szólóhangszeres játékot gazdagítja, hogy a lemezen napjaink kiemelkedő altszaxofonosa, egyben Ross közeli barátja, Immanuel Wilkins is játszik. Joel Ross játékának jellegzetes koncepciója, hogy nem a megszokott struktúra szerint működteti a formációt: azaz, amikor a zenekar hozza az alapokat és az aktuális szólista játszik az „előtérben”, hanem igazi közösségi zenélés folyik, nem puszta felelgetés, inkább egyidőben zajló intenzív tevékenység. A kompozíciók túlnyomó többsége Ross szerzeménye, két Coltrane és egy Monk szerzeménytől eltekintve. Ahogyan egy kritikusa mondja: ez egy olyan zeneáradat, amely képes hatást gyakorolni a hallgató szívére és elméjére egyaránt. A lemez felépítése is gondos mérlegelést mutat. Az első tétel (Early) mintegy intro-ja az ikonikus Coltrane opusznak.  Már ez elbűvöli a hallgatót. De a folytatás is fantasztikus: a harmadik számban még a kvintett játszik, majd a negyedik egy csodaszép duett a briliáns zongorista és Gabrielle Garo fuvolista részvételével.  A következő tételben a fuvolistával szextetté növekedett zenekar Bach csodálatos művészetét idézi, majd a címadó szám (amelyet a kvintett minden tagja jegyez) következik. A még hátralévő három számot a kvintett adja elő, az első Ross kompozíciója, majd Monk és végül ismét egy Coltrane szerzemény zárja az albumot.    

Különleges érdekességek az albummal kapcsolatban a borítón lévő bizarr festmény a rasztafrizurás vibrafonosról, valamint a kétoldalas köszönetnyilvánítás, amely a Megváltótól bővebb családján és barátain keresztül a Blue Note munkatársaiig terjed. (Ross mély hite gospel ihletésű kompozícióiból és a repertoárjára vett vallásos darabokból is nyilvánvaló.) A fuvolista Gabrelle Garo kapja a leghosszabb köszönetet, amely egy szerelmi vallomással ér fel. 

Aki ízig-vérig kortárs jazzt szeretne hallani, ízes funk hatásokkal és csipetnyi free beütéssel, annak melegen ajánlom! Nem fog csalódni ebben az igazi JAZZ albumban!!!  

NUBLUES        JOEL   ROSS        Blue Note        Universal

1. Early (Joel Ross)
2. Equinox (John Coltrane)
3. Mellowdee (Joel Ross)
4. Chant (Joel Ross-Gabrielle Garo)
5. What Am I Waiting for? (Joel Ross)
6. Bach /God the Father in Eternity/  (Joel Ross)
7. Nublues (Joel Ross-Immanuel Wilkins-Kenoa Mendenhall-Jeremy Dutton-Jeremy Corren)
8. Ya Know? (Joel Ross)
9. Evidence (Thelonious Monk)
10. Central Park West (John Coltrane)

Közreműködnek:

Joel Ross   vibrafon
Immanuel  Wilkins   altszaxofon
Jeremy Corren    zongora
Kenoa Mendenhall    bőgő
Jeremy Dutton     dobok
Gabrielle Garo    fuvola  (4., 5., 6.)