• Irk Réka: Vidéken nőttél fel. Mennyi jazz-zenét hallottál kiskorodban?
• Bényei Tamás: Kezdődött ez egy amerikai Victrola gramofonnal, a családi ládafiából, úgy hatévesen, akkor a szvingkorszak egyik legnagyobb alakjának, Tommy Dorsey-nak zenekarát hallhattam, mégpedig a „Honolulu” című számot. Ezenkívül a magyar jazzkorszakból Orlay Chappy zenekarának és Karády Katalinnak előadásában a „Május éjszakán”-t . Szóval szvingből már ekkor kaptam némi ízelítőt, aztán jött a dixieland, New Orleans, azaz Louis Armstrong. A siófoki zeneiskolába édesanyám vitt el, ahol egy zseniális ember, Apáti János egy gyerekzenekart működtetett és itt hallottam először ilyen zenét. Később édesapám hozott dixieland kazettákat külföldi IBUSZ-utakról, ezeket hallgattuk testvéremmel, és ritkán a rádióban lehetett elcsípni egy-két jazzműsort.

• Irk Réka: Hogyan látod, vidéken mennyire ismerik a jazz-zenét és annak stílusait? Mi az útja, hogy többen megismerkedjenek kisebb korukban a jazz muzsikával?
• Bényei Tamás: Ha arról a korszakról kell beszélnem, amiben éltem, az ismeret egyenlő volt a nullával. A kommunista diktatúra tiltotta, később megtűrte és kontroll alatt tartotta a jazzt, ehhez mérten dilettáns módon. Amikor már nem tiltották, a hozzájutást továbbra sem tették lehetővé. Az akkori Magyarország jazzrajongó közönsége kizárólag budapesti antikváriumokba eljutó csempészárukból, külföldön élő rokonokon, külföldre járó kiváltságosokon keresztül gyűjthetett anyagot, ahogy az velünk is történt. Az egész jazzélet egy hatalmas Robinzonád volt. A mai helyzetben a felelősség a kulturális menedzsmenté és a zenészeké. Épp azért készítettünk a Hot Jazz Banddel egy gyermeklemezt, mely Fonogram-díjat is nyert, hogy a legkisebbekkel is megszerettessük a műfajt. Ha a zeneiskolák már alsós szinten beengednék a jazzt, az is sokat segítene.

 Utcazene, Vörösmarty tér, Tóth Péter, Kukta Béla, Bényei Tamás, Szőke Péter, 1988

• Irk Réka: Siófokon jártál zenei képzésre. Innét már ráláttál a fővárosközpontú kulturális élet sokszínűségére? Gondolom ekkor már felfedezted, hogy sokféle jazzirányzat van. Miért pont a dixie zenénél maradtál? Mi az számodra, ami ebben a zenében a legfontosabb?
• Bényei Tamás: Megyei seregszemléken hallhattunk más zenekarokat, pl. Grencsóékat, a Kis Rákfogót, de sok rálátásunk nem volt gyermekként, én csak az egyetemi évek alatt, Budapesten kezdtem megismerni a hazai jazzéletet. Itt hallottam először Dresch Misit, a Nospa zenekart és sok más akkori kiválóságot, leginkább saját stílusom képviselőit. A klasszikus jazz dallamközpontú nem oly metafizikus, atonális, mint a későbbi stílusok, a dallamok, a ritmizáció, az ellenpontozás és az egyszerűbb harmóniák vonzanak a mai napig, annak ellenére, hogy minden jazzstílust kedvelek.

• Irk Réka: 40 éve alapítottad a Hot Jazz Bandet. Nem is játszottál előtte más zenekarban? Akkor már ugyanebben a stílusban kezdtetek játszani, vagy még másfajta zenét játszottatok?
• Bényei Tamás: Amikor 16 évesen elkezdtem gitározni is, akkor Al Di Meola, John McLaughlin és Paco de Lucia zenéje foglalkoztatott. Amikor bendzsótechnikámat alakítottam ki, akkor Django Reinhardt gitárjátéka inspirált. A sorkatonaság alatt, a szárnypróbálgatás idején alkalmi örömzenék során egy nagyon kicsi bebop és jazzrock ismerkedés is történt. A Tommy Dorsey-hatás és a korabeli, két háború közti hazai megszólalások élénken éltek a zenei elképzeléseimben, de zenekarom alapításakor a dixieland repertoár izgatott. Mára alapvetően három évtized stílusai közt szörfözünk a Hot Jazz Banddel, melybe tartozik az 1920-as évek korai jazz stílusa, az 1930-as, ’40-es évek szving stílusa és az 1940-es évek amerikai revival dixieland-je.

• Irk Réka: 1985-ben honnét szerezted be a kottákat, milyen gyorsan tudtad bővíteni a repertoárotokat? Ez a folyamat ma is tart? Milyen időközönként döntesz úgy, hogy beveszel újabb dalokat a játékba?
• Bényei Tamás: Elsősorban a fülemre hagyatkoztam. Hallás után írtam le a számokat, mivel akkordhangszeren is játszom, ez könnyebb feladat volt. A rendszerváltás után külföldi útjainkon vásároltunk kottákat vagy hazai zeneboltokban, a magyar anyaghoz főként könyvtárakban jutottam hozzá. A repertoár folyamatosan bővül. Van, hogy vendégművészek által, de új és új dolgokba fogunk bele, például gyakran játszunk szvingtánc iskoláknak, és emiatt is sok új hangszerelés, sok új dal kerül terítékre. Vannak CD-terveink is, amik már évekre előre megadják az irányt. Ahogy az interneten keresgél az ember, egyre több ismeretlen, remek felvétel kerül elő, amik szintén inspirálnak.

• Irk Réka: Annakidején a legismertebb dixieland zenekar a Benkó Dixieland Band volt. Sőt, úgy általában a művelődési házakban legtöbbet szereplők között volt. Kaptál segítséget tőlük? Hogyan lehetett nemzetközi kapcsolatokat kiépíteni akkoriban?
• Bényei Tamás: Benkó Sándorral különös volt a kapcsolatom, szakmai, kollegiális és egyben rivális, vetélytársi is. Segítséget sosem kértem, mert míg ők egy egészen sajátos, egyedi hangzást alakítottak ki, addig én az autentikus, amerikai megszólalás híve vagyok. Zenei attitűdünk merőben eltért, szerintem a dixieland és a korai jazz nem szorul hangzásbéli megújításra, a megújulás maga, az előadó. A nemzetközi kapcsolatok a kezdetekben úgy alakultak, hogy utcazenélni jártunk majd’ egy évtizedig Ausztrián, Svájcon át Franciaországba. Ezeken az útjainkon sok meghívásra tettünk szert, később a hazai dixieland fesztiválokon alakultak ki kontaktusok. A négy nemzetközi kijutásunk és versenygyőzelmünk egyértelműen az utcazenének köszönhető.

 A Hot Jazz Band Wynton Marsalisszal 2002-ben.

• Irk Réka: Mindig megjegyzed, hogy a jazznek ez az ága mostohagyerekként van kezelve. Eközben kevés jazz-zenekar kapott Kossuth-díjat. Mire gondolsz pontosan, miben mostohagyerek a zenekarod?
• Bényei Tamás: Sajnos Gonda János olyan iskolát alapított, amelyben kötelező szarkazmussal viszonyulnak a korai jazzhez és a dixielandhez. Sajnos teszik ezt úgy, hogy annak minőségi formáit nem is ismerik, nem is oktatják, pedig ez a jazz alapja. Fél évig magam is jártam oda, és a jazztörténet órán egy korabeli szám meghallgatásánál ez a mondat hangzott el: „Ezt ma már ilyen cikin nem játsszuk.” Ezen nem segített az sem, hogy a dixieland stílus főként az amatőr zenekarok játszótere, és mint ilyen, sok defektussal küzd, ennek ellenére egyszerűsége, szerethetősége miatt népszerűbb, mint a modern jazz. Ez disszonáns érzéseket kelt és sodorja a lenézendő, de egyúttal irigylendő kategóriába. A mi sikertörténetünk talán annak is köszönhető, hogy igyekszünk a lehető legigényesebben bánni a ránk bízott, közkedvelt zenével. Talán mi vagyunk az első nem „mostoha”-gyerek, sokan szeretnek, elismernek a szélesebb jazzközegből is.

• Irk Réka: Mennyire meghatározó egy fellépésetekben a magyar tánczene és az amerikai jazz-zene, a dixieland zene egy-egy fellépéseteknél?
• Bényei Tamás: Mint említettem ezek a stílusok képzik műsorunk törzsét. A hazai fesztiválokon, fellépéseken a magyar repertoár kerül túlsúlyba, de nemzetközi összetételű közönségnél az amerikai repertoár a fő. A hangszerelések mindig az adott dal kínálta lehetőségek szerint alakulnak, amelyik dal alkalmas a dixieland polifóniájához, akkor ott megragadjuk az alkalmat. A műsor főként hangulatfűzés, a változatosság, a figyelem fenntartása jegyében alakul, sokszor spontán módon.

• Irk Réka: 14 lemezetek jelent meg, ami között volt magyar zenék feldolgozása, Gershwin feldolgozás, de gyereklemez is. Mi lesz a következő? Van tervben egy jubileumi kiadás?
• Bényei Tamás: Nagyon szeretnénk legsikeresebb, „Szívemben titokban” című lemezünket újra felvenni, kicsit áthangszerelve, felfrissítve, de egy „Kedvencek” válogatás is soron van, aztán jöhet egy ismét régi, de kevésbé ismert hazai dalgyűjtemény. Hogy ez a jubileumi évben sikerül-e, csupán elfoglaltság és idő kérdése.

• Irk Réka: Több filmzenében is szerepet játszottatok. Legismertebbek talán a Szabó István rendezte Rokonok, vagy az Állítsátok meg Terézanyut és a Budapest Noire. Filmzenéknél kaptok szabadkezet vagy a zeneszerző mindent pontosan meghatározott?
• Bényei Tamás: A rendező vagy a zeneszerző pontos instrukciókat szokott adni, addig a határig, ameddig egy nem zenész egy zenésznek adhat. Pacsay Attila zeneszerző például kottát adott, de az improvizációkat nem instruálta, Szabó István pedig arra kért, hogy ne improvizáljuk túl, ezt jó érzékkel tette, mert a korabeli Magyarországon nem New Orleans stílusban játszottak, Vitézy László pedig szabad kezet hagyott, én pedig szokásos attitűdömnek megfelelően a korabeli hangszereléseket vettem alapul a lehető legkevesebb változtatással, mégis a Hot Jazz Band megszólalásában.

• Irk Réka: 40 év alatt sokszor cserélődtek a zenekar tagjai? Mi az, ami hajt előre ennyi év után is?
• Bényei Tamás: Talán nem többet, mint más zenekarokban. Megjegyzem, a mi stílusunkban nem sok a mozgástér, csak egy példa, összesen 3-4 klarinétos, gitáros/bendzsós is csak 2-3 van az országban, aki foglalkozik ezzel a korszakkal, ezek közül egy-egy a Hot Jazz Bandben, tehát egy hiányszakmáról beszélgetünk. Igyekeztem ugyanazokkal hosszútávra berendezkedni, ez a profi és nyugodt munka alapja. Három-négy váltás volt a posztokon, de a bőgősöm és a dobosom jóformán ugyanaz. Egy riportban említettem a mi világunk művészet, szenvedély, elhivatottság, életforma, amiért szerencsés esetben pénzt is lehet kapni. Ez a szenvedély az idő előrehaladtával sem szűnik. Csak az ég ki, akiben nincs meg a tűz.

• Irk Réka: A zenekar tagjai, bár remek zenészek, mégis kevésbé ismertek jazzkörökben. Bemutatnád őket?
• Bényei Tamás: Viszonylagos ismeretlenségük oka az, hogy a klasszikus jazzélet főként autodidakta zenészekből áll, és egy zenekarban sokáig lenni valamiféle bezártságot is jelent. Legrégebb óta, 37 éve Galbács István dobos van velem, aki komoly alázattal és stílushűséggel dobol, ez nehéz feladat napjaink dobmetódusához képest, hisz ebben a stílusban az állandó ellenpontozós, szólisztikus játék helyett, a dob a lüktetést és metrumot szolgáltatja. 31 éve bőgőzik a zenekarban Juhász Zoltán, aki korábban Regős Pista zenekarában játszott, később Papa Fleigh zenekarában, az Oldsmobile Dixieland Bandben, a klasszikus jazz bőgőstílusnak is hasonló a feladata, mint a dobnak. 24 éve zenél velem Fodor László/Leslie Fodor, aki a szvinges hangszerelések kedvéért altszaxofont is megszólaltat, Laci a Benny Goodman-féle szvingstílus képviselője, gyakorlatilag az országban egyedüliként, akinek a klarinét a főhangszere. 10 éve érkezett Szabó Lóránt gitáros, aki az archaikus hangzások kedvéért szintén egyedüliként plecktrum-bendzsón is megtanult. Ő a kőbányai jazztanszakon és Fehérváron végzett. Gitárjátéka Allan Reuss-ra hajaz, aki akkordszólóiról volt híres. 7 éve érkezett a zenekarba Kovács Tamás/Kovax harsonás, ő már annak a generációnak a képviselője, aki a szabad világban nevelkedett, minden forrás a rendelkezésére állt, remek a stílusérzéke, jártas a modern jazzben is, briliáns technikával játszik, remekül énekel és hangszerel is, azt gondolom, a nagyvilágban könnyedén megállná a helyét.

• Irk Réka: Lesz ünneplés? Milyen terveid vannak a következő öt évre?
• Bényei Tamás: Az ember születésnapja érzésem szerint egy privát dolog, persze akkor nem, ha például nagy zeneszerzőről, korszakos hírességről van szó. Nem tudom, ide tartozom-e. Az efféle ünnepeket akkor kedvelem, ha nem én vagyok az ünnepelt, de szívmelengető, ha szeretik az embert azért, amit csinál. Valami ünnep csak kikerekedik, de legyen az csak egy baráti ölelgetés a zenekaromtól, az már jólesik. A tervek szerint ugyebár jövő évünk a 40-ik jubileum jegyében telik, remélem sikerül egy nagykoncertet megrendezni, és akár országos turnéba fogni, az említett felvételeket elkészíteni, az eddigi Hot Jazz Banden tovább gondolt különböző formációinkat, a Hungarian Banjo Kings-et, a Bényei Tamás és a Gramophonia Hot Jazz Orchestra-t, a Leslie Fodor Swing Unit-ot minél többször színpadra állítani. Annál szebb ajándék, hogy egy jazz-zenész sokat zenélhet a saját hazájában, nincs is. Jó lenne még kijutni az egyre fogyatkozó külföldi fesztiválok valamelyikére is. Van már meghívásunk Luxemburgba, ott még nem jártunk.

Nagyon boldog születésnapot kívánunk Bényei Tamásnak!

Fotó: Bényei Tamás archívum, Lázár Miklós