Farrell Sanders 1940. október 13-án született Little Rock-ban, Arkansas-ban. New Yorkba költözve Sanders gyakran az utcákon élt, a lépcsők alatt húzta meg magát, amíg Sun Ra szállást adott neki, és fokozatosan bevonta a zenekari munkába. Arra ösztönözte őt, hogy használja a nagymamájától kapott "Pharoah" nevet, és vásárolt neki egy új, sárga csíkos zöld nadrágot is, amit Sanders gyűlölt, de nem volt más, amit felvehetett volna. Lehet, Coltrane is ebben a nadrágban figyelt fel rá, mikor egy jazzklub előtt játszott némi apró reményében, és hívta be a klubba játszani zenekarával.

 A hetvenes évek elején, amikor ismerkedtem a jazzel, két irányzat dominált. A ma fúziósnak nevezett jazz-rock, és a még mindig életben lévő és virágzó free. Ez utóbbit akkor leginkább Ayler, Shepp, Cherry, Coleman, Alice Coltrane és Sanders beszivárgó lemezei jelentették korosztályomnak. Visszaemlékezve, Sanders volt a legnépszerűbb, mert mindent szétverő rekedtes szólói után lágy ritmusú, többször rituális énekkel is felszabadított katarzist, csodálatos békét hozott zenéjében, és ezért a lányok sem vonultak a másik szobába a házi zenehallgatásokon. Az alakuló gyűjteményekben nagy kincsnek számított a „Tauhid”, a „Jewels Of Thought”, a „Karma”, a „Summun, Bukmun, Umyun”, a „Thembi”, a „Live At East” és a „Black Unity”, és ezek az „Impulse!” lemezek mérföldkőnek számítanak ma is a jazz történetében. A Miles Davis által kijárat nélküli alagútnak titulált zenében felvillantotta a fényt, a harmóniát, a teremtőt egyre jobban értő bölcs szűrőjén keresztül. Az ő free zenéje soha nem a „matekos” kortárs klasszikus felé haladt, szuflával teli, az univerzum ősi elemeiből táplálkozó, a jazz legfőbb jellemzőit magánviselő elementáris zene volt.

Pharoah Sanders 2002-ben, Győrött, a Mediawave Fesztiválon lépett fel először Magyarországon, a következő koncertjére Joey DeFrancesco orgonistával 2013 novemberében került volna sor a Művészetek Palotájában, de a Hammond azóta sajnos szintén meghalt királya megbetegedése miatt az egész európai turné elmaradt. Sanders már akkor túl volt a hetvenen, és bár az internet segítségével meggyőződhettem töretlen aktivitásáról, nem sok reményt fűztem a nagy találkozáshoz, amely végül 2018. november elsején, csütörtök este nyolckor, a MoM Sportban létrejött.

Járása már egy nyolcvanhoz közelítő sok nyarat-telet megélt ember járásához hasonlított, de a zenére olykor berogyasztott térdekkel ritmusra mozgó legenda megmutatta, játékos kedve megmaradt, és a szaxofont továbbra is őserővel fújja. A free hozta technikákat használt a hangszerétől eltérő hangok megszólaltatására, volt, hogy a mikrofonba tolt szaxofonja billentyűivel adta a ritmust, vagy a tölcsér fölé hajolva küldött hangüzeneteket, majd a szaxofon fúvó részét aljától leválasztva szólaltatta meg, sőt egy műanyag ásványvizes palackot is megszólaltatott. Azok a csodálatos rekedtes szólók is felszínre törtek, igaz szelídebben, a megélt évek tapasztalatából indulva, ehhez a hömpölygő, szférák zenéjeként ható, univerzumból érkező muzsikához.

Erről a koncert szervezője, Kleb Attila így emlékezett: „Akkor volt 78 éves. Az első pillanattól kezdve, hogy megérkezett, kerekesszékkel közlekedett, amit aztán otthagyott a színpad mögött, kopott strandpapucsban felcsoszogott, majd játékával felrobbantotta a nézőteret. A szerződés szerint, maximum 90 perces koncertet kellett volna adnia, lett belőle csaknem 120 perc, annyira együtt élt a közönséggel.”

Ismét elment egy korszakos zseni. Olyan mindent a sarkából kifordító, világot megrengető vagy akár megbotránkoztató mű manapság nemigen születik. Szomorú, hogy már nincs közöttünk.

2022. augusztus 28.

 Fotó: Somogyvári Péter