Sokszor használt közhely, hogy „nagy sikerrel szerepelt valaki itt vagy ott”, de ez alkalommal közhelyről szó sincs, mert tényleg olyan meleg fogadtatásban részesült ez a kedves, fiatal énekesnő, amelyet nem sokan kapnak meg már pályájuk elején. Az ünneplésből persze kijutott az őt kísérő, már befutottnak számító hangszereseknek is. Nem elég, hogy jegyzeteim szerint összesen 17 amerikai jazz standard került sorra a két félidőben, de a lelkes közönség alig engedte haza a fáradt művészeket. Sőt – mi több – ők még talán hajlandónak is mutatkoztak a folytatásra, de a Háló klub feletti lakókkal történt megegyezés miatt a (szünettel együtt) három óra időtartamú rendezvényt este 10-kor mégis csak be kellett fejezni.

A nagy fekete-amerikai énekesnőt, Dee Dee Bridgewatert évtizedeken keresztül úgy tartottuk számon, mint a nagy dívák (Billie Holiday, Ella Fitzgerald és Sarah Vaughan) egyenes „leszármazottját”, hiszen pályájának elején valóban ennek a – klasszikus értelemben vett – vokális előadó művészetnek vált folytatójává. Ekkor még csak lemezek, videók vagy DVD-k közvetítésével ismerhettük meg munkásságát, amely Duke Ellington, Horace Silver, Ella Fitzgerald és Billie Holiday életműve előtti tiszteletét fejezte ki akkori fellépései és lemezei révén.

Azt nem lehetett nehéz megfigyelni, hogy a rövidesen ötödik éves fennállását ünneplő Elek István Quartetnek jómagam is lelkes hívei közé számítok. Ott voltam az első, a bemutatkozó koncertjükön 2015. január 15-én (persze írtam is róla) és azóta is szinte minden fellépésükön jelen vagyok, legalábbis a fővárosban. Pénteken este megint élvezhettem ezt az örömteli, szívből jövő muzsikát. Ellington örökbecsű szlogenje szerint „It Don’t Mean a Thing if It Ain’t Got That Swing” azaz „Mit sem ér az egész, ha nincs benne swing)”.  Hát itt aztán volt…

Szeretem azt hinni, hogy a hazai jazzélet csaknem minden történéséről tájékozott vagyok, de ismét bebizonyosodott, hogy ez nem így van. Hozzáteszem, hogy ez azt bizonyítja, hogy – sajnos egyelőre elsősorban a főváros vonatkozásában – olyan sok minden történik, hogy alig lehet követni, sőt számos alkalommal fedésben is vannak az érdeklődésemre számot tartó események. Ezúttal azonban nem az egyidejűség, sem pedig egy másik fővárosi rendezvény nem akadályozott, pusztán az információ hiánya. Jómagam ugyanis csak honlapunk munkatársa, Turi Gábor tudósításából értesültem arról, hogy a kitűnő amerikai tenor- és szopránszaxofonos, mellesleg a Rolling Stones fúvóskórusának oszlopos tagja a napokban koncertet adott Nagymaroson, mégpedig az East Gipsy Band zenészeivel. Érdekesség, hogy Rolling Stones-nótákat játszottak, aminek lehetett némi diszkrét bája. (A beszámoló megtalálható honlapunkon.)

Ha laudációt kellene írni Roby Lakatosról, érdemei, elismerései, nagyívű zenei karrierje oldalakat tenne ki. Ez a kedves, szerény művészember az Ars Sacra fesztivál keretében fergeteges koncerten mutatta meg a Háló Jazzklubban, hogy mennyire igaz az a közhelyszámba menő megállapítás, hogy a zenében csak két kategória létezik: jó és rossz. És Ő, társaival együtt az elsőt képviselte!

A cím önként adódott a koncertről szóló beszámolóm címéül, hiszen a meglehetősen ritka hangszeren – a Hammond orgonán – olyan, jó értelemben vett káprázatos jazzorgiát produkált a három zenész ezen az estén, hogy – egy másik közhellyel élve, igazi „szombat esti lázat” idézett elő a lelkes hallgatóság körében.

Megszokhatták már olvasóink, hogy a MAO és annak vezetője, Fekete-Kovács Kornél tematikusnak nevezhető koncertsorozatai a hazai jazztörténet legfényesebb lapjaira kívánkoznak. Gondolok itt azokra a hangversenyekre, amelyek során egy-egy – a zenekar komponista vénával megáldott – tagjának szerzeményeit mutatják be, de ugyancsak remek ötlet és minőségi „kivitel” jellemzi azt a koncertsorozatot is, amelynek során a zenekari tagokból alakult kisegyüttesek az amerikai jazztörténet legkiemelkedőbb nagylemezeit mutatják be. Természetesen az eredeti hangszerelésekkel, olykor még a számok sorrendjét is megtartva hallhattunk már olyan alaplemezeket, mint a „Birth of the Cool”,  a „Kind of Blue” és a „Seven Steps to Heaven” (Miles Davis), a „Caravan” (Art Blakey), a „Nancy Wilson/Cannonball Adderley” vagy a „Speak No Evil” (Wayne Shorter).  Tekintettel arra, hogy ezek a korabeli LP-k időben legfeljebb egy mai koncert felét teszik ki, Kornélék mindig felkészülnek arra, hogy a második félidőben az illető jazzikon egyéb lemezeiről is repertoárra tűzzenek még néhány kiemelkedő számot, így „komplettírozva” a jazz estet. A  MAO kisegyüttesek hangszerösszeállításai is értelemszerűen az eredeti formációt követték, így hallhattunk már kvartett, kvintett, szextett felállásokat is.

A kiváló fuvolista és szaxofonos elkötelezett híve a műfajnak, és rendszeresen jelentkezik új projektekkel.

Nagy várakozással tekintettem a Hajdu Klára Quartet Opus-béli koncertje elé. Klárát régóta ismerem, művészetét mindig is igen nagyra értékeltem. Oláh Krisztiánnal készített "Deep in a Dream" c. duólemezéről írtam 5 pontos kritikát a Gramofonba éppen két évvel ezelőtt.  De a kvartett felállásban adott koncert még inkább vonzott, annál is inkább, mert időközben a négyes zongoristája, régi barátom Cseke Gábor lett, akinek nemcsak zongorajátéka, de remek hangszerelései is mindig nagyon lebilincseltek. Előrebocsáthatom, hogy a koncert minden várakozásomat felülmúlta.

Ávéd János a tenorosokban nem szűkölködő hazai jazzszcéna kiemelkedő figurája. Ugyan sohasem kedveltem az Amerikából indult, majd Európát, sőt szerényebb mértékben minket is meghódító listázást, de az vitathatatlan, hogy ő – szerényen ítélve is – az első három között van ezen a hangszeren kis hazánkban.  Mióta csak ismerem munkásságát, igazán nagyra becsülöm, hiszen köztudomású, hogy elképesztő hangszeres tudása mellett kiváló komponista és hangszerelő is, nem említve azt a hihetetlen „stílusakrobata” képességét, ahogyan a legkülönfélébb irányzatokban és formációkban is maradéktalanul helytállt.  Játszott az Euro-African Playgroundban és a Kéknyúlban éppúgy, mint a Bágyi Balázs New Quartetben vagy a Modern Art Orchestrában, a saját maga vezette felállásokat nem is említve. A Balance is nagy feltűnést keltett, de nem kevésbé kiemelkedő formáció a 2013-ban alakult négyesfogat, amelynek hangszer összeállítása is különleges. Nos, ez az Ávéd János Quartet kápráztatta el szombaton este az Opus közönségét, köztük jómagamat is. „Have News” c. lemezüket öt csillagos kritikával méltattam a Gramofon 2016 őszi számában, de „élőben” még nem volt szerencsém élvezni játékukat.