Maga a zeneszerző/szólista úgy jellemezte kompozíciója nyelvét, hogy olyan, mintha egy szép napon Brahms feléledne és blues-érzése támadna. Ez egy kis segítség a hallgatóknak, akik hajlamosak lennének – zongoristáról lévén szó – billentyűs hangszerre írt nagy variációs művekre visszavezetni Mehldau munkáját. Bach Goldberg-variációira és Beethoven Diabelli-variációira gondolok elsősorban. Holott a jelen szerzemény alighanem szorosabb kapcsolatot tart Brahms Variációk egy Haydn-témára (1873) című alkotásának zenekari változatával.

Mehldaunál igen rövid, alig több mint kétperces a rezignált téma, mely szerzője szerint elvágyódást jelenít meg. A zongorista még azt is hozzáteszi: első hallásra úgy tűnik, a téma maga a végkifejlet, úgy hangzik, mint egy lezárás, egy folyamat megmásíthatatlan vége. Innen a téma jelzője: melankolikus. Emez atmoszférát nyomatékosítják a belépő fafúvók, közülük főképp a fagott ad a zenének sötétebb árnyalatot. Már itt érezzük, hogy e melódiának nem sok köze van Bach harminckét ütemes hosszú főtémájához. Mehldau számára a kérdés az volt ezek után, hogyan folytasson egy konklúziószerű témát variációkkal. Lehetséges, hogy retrospektív felépítésű művel állunk szemben, melyben a jellemzően igen rövid változatok visszamutatnak az időben? Mindenesetre az egyes variációk távol kerülnek a téma melankóliájától: van, amelyik szenvedélyes, vidám vagy épp merész. Feltűnik bennük egy-egy jazzes elem, de valójában az csupán finom utalás, izgalmas ornamens, nem több. E zene leginkább Stravinsky, Gershwin és Bernstein világához áll közel a maga szvites formájával, de egyes változatok akár egy igényesebb hollywoodi filmzenének is beillenének. A mű utolsó variációjában visszatérünk az eredeti keringőhöz, a Kádenciában pedig ismét felbukkanni látszik valamiféle bluesos feeling, hogy aztán az Utójátékban minden lecsendesedjék. Bár ez utóbbiban előbb egy felmagasztosuló zenei motívum is nagy szerepet játszik, kicsit az Ein Heldenlebenhez hasonlóan. A mű, kerüljön bármilyen messze is a zongorista alapműfajától, és különbözzenek bármennyire is egymástól az egyes variációk atmoszférában, a Variations on a Melancholy Theme igen egységes kompozíció benyomását kelti, mely amellett, hogy igényes zeneszerzőre vall, mer játékos és szellemes is lenni. A Variációk stiláris értelemben szintén sokrétegű mű, mely a posztromantikus és impresszionista zenétől az atonalitással való játékig sok mindent kipróbál.

Mehldau, amióta a The Art of the Trio három lemezével berobbant a köztudatba (1996), elképesztő termékenységről tett tanúbizonyságot, s ami még meglepőbb, az az, hogy a nagy mennyiség (összesen tizenhét korong a Nonesuch-korszakban) nála sose ment a minőség kárára. Se akkor, amikor – még a Warner-időkben – kísérletezett (Largo), sem akkor, amikor megint konvencionálisabb formanyelvben gondolkozott (Anything Goes). Kezdetben tehát a Warner zenésze volt, majd 2004-ben szerződött át a Nonesuch leányvállalathoz. Az ott töltött tizenhét év alatt szólóalbumokat (köztük a 4 CD-s 10 Years Solo Live-ot), valamint hét triólemezt készített saját vezetésével, illetve olyan projektek létrehozásában is aktívan közreműködött, melyeken több irányítót hallunk (Pat Metheny, Joshua Redman). A COVID-19-es karantén idején is rögzített egy lemezt (Suite: April 2020), melynek bevételeit jórészt a vírussal megfertőzött amerikai zenészeket támogató alap javára ajánlotta fel. A Variations on a Melancholy Theme ismét meghökkentheti a csak jazzben gondolkodó Mehldau-rajongókat, de ez mit se változtat a tényen, hogy e lemeznek ott a helye a gyűjtőknek a zongorista életművét felsorakoztató polcán.

E cikk mostanáig, egyetlen rövid utalást leszámítva, azt az érzést kelthette az olvasóban, mintha Brad Mehldau szólóban játszana a CD-n, holott két főszereplő van itt, a másik az Orpheus Kamaraegyüttes, mely nemcsak hogy pompásan tolmácsolja Mehldau elképzeléseit, de e lemeztől függetlenül is világszenzáció. Az 1972-ben alakult zenekar vezető karmester nélkül dolgozik, felépítésében és munkarendjében pedig egy átgondolt demokratizmus érvényesül. Életműve ugyancsak terjedelmes: hetven-nyolcvan lemez, és több száz világhírű előadóművésszel való együttműködés. Anélkül, hogy a zenekar az extremitásokat hajkurászná, elmondható róla: szívesen vállalja szokatlan művek előadását, amire Mehldau Variációi is kiváló lehetőséget nyújtottak. Épp ezért maga a zenekar volt a mű megrendelője 2013-ban. A jelen CD felvétele is ebben az évben készült, a massachusettsi Worcesterben.

A zongora mellett harmincnyolc zenész jut szóhoz az előadásban: tizenegy hegedűs, négy brácsás, négy csellista, két bőgős, két fuvolista, két klarinétos, két fagottos, három kürtös, két trombitás, egy harsonás, egy üstdobos és két ütős.

Nonesuch, 2021

1. Theme
2. Variation 1
3. Variation 2
4. Variation 3
5. Variation 4
6. Variation 5
7. Variation 6
8. Variation 7
9. Variation 8
10. Variation 9
11. Variation 10
12. Variation 11
13. Cadenza
14. Postlude
15. Encore: Variations „X” & „Y”

Közreműködik: 

Brad Mehldau – zongora
Orpheus Chamber Orchestra