Őstehetség

   Az 1978. augusztus 1-jén született muzsikus a kortárs jazz egyik legeredetibb és legvirtuózabb szaxofonosa. Nevét, ha jól emlékszem, a gitáros Lionel Loueke-kal a 2010-es évek elején készített interjúban olvastam először, aki elragadtatva beszélt expresszív játékáról. A Berklee-n tanult, majd otthagyta San Francisco-t, ahol felnőtt, és New Yorkban telepedett le. A Thelonious Monk Jazz Ιntézet koncertjeinek köszönhetően már a szakma és a klubtulajok is felfigyeltek rá. A Downbeat szavazásán (hasonlót most indít el a MagyarJazz) a szakírók a legígéretesebb tehetség kategóriában azonnal az élre sorolták. Árulkodó, hogy kikkel lépett fel együtt azonnal: Kenny Barron, John Scofield, Al Foster, Aaron Parks mellett Gretchen Parlato, Linda Oh, Ambrose Akinmusire és Gerald Clayton is szerepel a névsorban.

   Az eredeti hang, a kompozícióinak ötletessége aztán meghozta a lemezlehetőségeket. A diszkográfia része a 2007-es The Timeless Now, a Today Is Tomorrow (2012), a That Nepenthetic Place (2013), a Take My Chances (2013) és a Peace (2014), ahol a borítón Julian Lage gitáros, Brad Mehldau zongorista, Larry Grenadier bőgős és Eric Harland dobos nevét olvashatjuk. A Gratitude három éve, 2017-ben jelent meg. Stephens albumai mindig a figyelem középpontjába kerültek, mert hordozták az igazi jazz ősi és elementáris energiáját. Egyre több fellépési lehetőséget kínáltak neki saját formációval is. Akkoriban mondta: „10 éve vagyok New Yorkban, és még soha nem játszottam kétszer ugyanazzal a formációval”.

   Koncert a jazz Mekkájában

   Ezt a tempót súlyos vesebetegségéből talpra állva a járványos időkig tartani tudta. A komponistaként is igen termékeny zenész két albummal is előrukkolt 2020-ban. Az egyik a Liberty a Dayna Stephens Trio-val, ahol megmutatják, hogy a virtuóz ritmus- és dallamjáték nem válik feltétlenül monotonná. Ha jók a zenészek. Ajánlom mindenki figyelmébe. Ha a „Right now” nincs, ez lenne az ajánló témája. De megjelent egy másik lemeze is ebben a másokat letargiába döntő, őt inkább alkotásra inspiráló évben. Nálam ez a még 2019-ben a Village Vanguard-ban rögzített anyag vitte el a pálmát. Ahogy Amerikában minden klasszikus zenész álma a Carnegie Hall színpada, a gospel és country zenészeké Nashwille-ben a Grand Ole Opry, úgy a jazz zenészeké az 1935-ben a West Village-ben a 7. sugárúton megnyitott Vanguard. Most ott is streamelnek (mert szerencsére ott is vannak Pallai Péterek), de ha eljut Manhattanbe majd valaki, és szereti a jazzt, nem szabad kihagynia. Stephens első önálló formációjának ottani fellépését rögzíttette egy jóstehetséggel megáldott producer.

   Ő meg megmutatta, hogy kell emlékezetesen bemutatkozni. A koncerten a trió felállásból meghagyta Ben Street bőgőst, a zongoránál Aaron Parks ül, a doboknál pedig Gregory Hutchinson. Vagyis adott minden szólam egy különleges zenei szövet megteremtéséhez. Stephens komponistai ténykedésének pont az a jellegzetessége (jórészt az albumok anyagát is maga jegyzi), hogy nem ismert frázisokból építkezik, dallamvázlatai kifogyhatatlan invenciót jeleznek. Igazi specialitása pont az, hogy számára egy zenész technikai virtuozitása a természetes alap, hogy mit kezd a témájával adott pillanatban, az mutatja meg, hogy jazz-zenész-e. Ha már Mekkát említettem, a követ rejtő Kába szentélyét is hétszer kell megkerülni. Itt minden téma újabb kreatív kihívás. A nézőknek is, akik beültek aznap este. Itt nyoma nincs a koktélos poharak tologatásának, a beszélgetések közti rutintapsoknak. A Vanguard értő, kiválóságokhoz szokott közönsége ráérez, hogy ezúttal emberére akadt. Itt figyelni kell, hogy ne maradjanak le semmiről. Reagálásaiknak fontos szerepe van abban, hogy ilyen jól szól ez a lemez.

   „Séta” a témák körül

   Minden stílus ott van a Stephens fejében és kezében. De szerencsére nem esik abba a tipikus hibába, ami zenészeknél gyakori, hogy ezt akarja illusztrálni. Ugyanúgy elkerüli a másik kísértő csapdát is, hogy magának és a zenészeknek játszik, mert virtuozitását csak ők értik. Egy interjúban olvastam, hogyan törekszik meditálással a koncert előtt arra tudatosan, hogy az egóját háttérben tartsa. Hallható ez rögtön az első számban, mert „Smoking Gun” Monk „Evidence”-sze nyomvonalán halad, de inkább a „Füstölgő fegyver” parafrázisa. Könnyed dob-bőgő felvezetéssel indul. Szinte észrevétlen lép be a témával bopos ugrásokkal fűszerezve. Csak érdekességként: ugyanezt fordítva csinálják meg a „JFK International”-ben.

   A „Loosy Goosy”  és a „Tarifa” a trió lemezen is szerepel. Utóbbi olyan, mint egy modernkori törzsi szertartás, ahol szopránszaxofon vezeti a szeánszot. Itt a vibráló ritmusalaphoz csak úgy egy perc múltán száll be a zongora, de inkább csak a tónusok mélyebb megrajzolásához. Előbbi pedig Shortert juttathatja eszünkbe. Azt, hogy Parks miért ül a billentyűknél, azonnal megértjük, ha meghallgatjuk „Faith Leap”-et, ahol az altszaxofonnal játszott párhuzam zseniális. Ha még nem győztem meg valakit, ami kizárt dolog, ott van a „Planting Flowers” is. Impresszionisztikus zongorafutamok vezetik fel noir-os bárba illőn, csak közel a harmadik perchez kezdi el a szaxofon az 50-es évek modorában a balladát. Az új kompozíciók közül a „Lesson One” tanulmányozása számtalan párhuzamot előhívhat, mondjuk evidensen megemlíthető Lester Young, Sonny Rollins, Stan Getz vagy sajnos a járványban eltávozott Lee Konitz.

   Játékának azonnal felismerhető tipikus vonása mindig az énekesek intonálási technikáit idéző megszólalása. Maga, ha kérdezik, Sinatrát, Sarah Vaughn-t szokta bevallani, de hozzá szokta tenni a más zenei világban mozgó Luther Vandross-t és a Radioheadet is. Kísérletező kedvére pedig jó példa a „Radio-Active Earworm”-ben vagy a „Blakonian Groove”-ban hallható EWI (ez egy elektronikus fúvós hangszer, amolyan szintetizátor „kürt”). A gyökerek tisztelete fontos a számára, ezt jól bizonyítja a Hollywood fénykorának zenei világát felidéző (a jazz a filmek egyik állandó szereplője volt) „You Are Me Blues”, amellyel Los Angeles-i mentora előtt tiszteleg. Szóval egy sokrétű, izgalmas anyag.

   Gondolom, a Müpa újra nyitását tervezők word-listájának élén már ott van Stephens neve. Már most ígérem, ott leszünk.

‎

Megjelenés: 2020. szeptember

Kiadó: Contagious Music

ASIN kód: B08JB6KJ6N

1. Smoking Gun 06:29
2. Tarifa 06:22    
3. Ran 06:36    
4. Contagious 07:33
5. Radio-Active Earworm 09:06
6. Faith Leap 07:46
7. Lesson One 05:32
8. Loosy Goosy 08:06
9. Planting Flowers 11:13
10. JFK International 09:48
11. You Are Me Blues 08:02
12. The Beginning of an Endless Happy Monday 07:59
13. Blakonian Groove 05:35

Zenészek:
Dayna Stephens, szaxofon
Aaron Parks, zongora
Ben Street, bőgő
Gregory Hutchinson, dob