Az Észak-Írországban, Derryben 1977-ben született skót trombitás először a debütáló BJC Big Band első sztárvendégeként, Varga István, a harsonás szekció tagja és egyben a zenekar ügyintéző mindenese közbenjárásának köszönhetően járt a Hollán Ernő utcában. Az óriási sikert hozó 2017-es koncert után a kapcsolat tovább folytatódott, rá egy évre, az 1928. május 4-én Montrealban született és 78 éves korában, 2006. augusztus 23-án Ventura-ban elhunyt Maynard Ferguson születésének 90. évfordulóján már ő kereste meg a zenekart, és az újabb közös játékra virtuóz barátait is elhozta Budapestre. Eric Miyashiro, aki Maynard Ferguson nagyzenekarával is játszott a Carnegie Hallban, és a többiek, Louis Dowdeswell, Andy Greenwood, valamint természetesen az ötletgazda, Ryan Quigley fergeteges játékára még sokáig fogunk emlékezni, és ezért a fantasztikus estéért köszönet jár a BJC Big Band minden tagjának. A négy vendégmuzsikus személye azért is volt érdekes, mert mindegyikük úgynevezett „lead” trombitás. Ezzel a tehetséggel, azaz a magas hangokat frazeálásban, dinamikában könnyedén megszólaltatva szólózni, a legnagyobb trombitások közül is kevesen rendelkeznek. Ez a technika természetesen tanulható egy szintig, de azon felül születni kell rá. A „lead” játszási mód elsősorban a nagyzenekari jazzben tud igazán érvényesülni, nem véletlen hogy legnagyobb művelői is, mint például Cat Anderson, Bill Chase vagy Maynard Ferguson is ezen a területen aratták legnagyobb sikereiket. Azon a bizonyos 2017-es, októberi bemutatkozó koncerten, a BJC Big Band ritmusszekciójában az ekkor már Montreux Jazz Fesztivál nemzetközi zongoraversenyén harmadik helyezést elért, Junior Prima Primissima-, Creative Art- és Gramofon Magyar Jazz-díjas, még a 22. születésnapját sem betöltő, Oláh Krisztián játszott zongorán.

Barátságuk is annak a koncertnek a próbáin indult, és hogy a mai napig kitart, misem bizonyítja jobban, hogy Ryan Quigley eredetileg az ő maga, Trevor Mires és Paul Booth alapította latin-jazz zenét játszó TRYPL szombati Trafó koncertjére érkezett hazánkba, de Krisztián ügyesen „lehalászta” a keddi koncertre is.

Quigley nélkül vonult a zenekar színpadra, Oláh Krisztián miután bemutatta zenekarát elmondta, erre az estére többségében saját szerzeményekkel készültek. A kvartett első, tavaly megjelent, „At the Back of My Mind” című lemezéről a „Sonnet I” és a „Sonnet II” hangzott el. Már a kezdés is forró hangulatot hozott, a szólókat dübörgő taps fogadta, és a blokk végén az első vastapsot is megkapták a muzsikusok. Tovább válogatva a kilenc Oláh Krisztián kompozíciót tartalmazó lemezről, a semmiből az egyre jutást, a zenekar kezdeti lépéseit szellemesen zenében bemutató „From Zero to One” következett, előtte azonban Krisztián a színpadra szólította az addig a nézőtéren üldögélő Ryan Quigley-t. Krisztián a lemezen hallható változathoz képest áthangszerelte szerzeményét erre a felállásra, és ebben a trombitás változatban játszották a lemez címadó „At the back of my mind” kompozíciót is. Az első részt egy feldolgozás, Arthur Altman 1939-ben írt híres dala, az „All or nothing at all” zárta, és mint később kiderült, ezen kívül még egy standard került a repertoárba.

Az elsőhöz hasonlóan, a második rész elején is Quigley a nézőtérről figyelte az eseményeket. Krisztián két új, a kvartett készülő második lemezére kerülő kompozícióját hallhattuk, a klasszikus zenei elemek és a kortárs jazz szintézisét hozó „Bagatell no.2”, és a „Peaceful” improvizatív sodrása magával ragadta a közönséget. A harmadikként játszott „Liberation” ismét a már megjelent első albumról lett válogatva, de ebbe már Quigley is bekapcsolódott, és a forró hangulat még forróbbá vált. A skót trombitás is hozott szerzeményei közül kettőt, a 2016-ban megjelent „What Doesn't Kill You” című lemezéről a „Long journey home”, és a „Dr. Stage” kottáit küldte el előzetesen Krisztiánnak. Ezzel a két ovációt hozó kompozícióval búcsúztak volna, ha a szokásos meghajlási ceremónia, és a levonulás után a szűnni nem akaró, sőt, egyre erősödő vastaps nem hívja őket vissza a színpadra. Eleget téve a közönség óhajának, jött a ráadás. Egy gyors közös döntés eredményeként Thelonious Monktól a „Straight no chaser” lett végül a búcsúszám, és ebbe a közönség, ha nem is könnyen, de végül belenyugodott.

A végig szellemesen konferáló Oláh Krisztián szavakkal is megfogta a közönséget, a koncert elejétől a végéig tudtuk mit hallunk, és ahol fontosnak ítélte, pár szám keletkezésének történetébe is beavatott. A klasszikus zenei és a kortárs jazz elemeket finom egyensúlyba tartó, friss hangzásvilágú szerzeményeivel meghódította a közönséget, és ehhez a többiek, ifj. Oláh Kálmán, Orbán György és Serei Dániel, a kompozíciókba épülő virtuóz improvizációi is jelentősen hozzájárultak. Ryan Quigley bizonyította, hogy különleges képességei nem csak a nagyzenekarokban érvényesülhetnek. Szerzeményei, sodró dinamikájú játéka, hihetetlen technikája, tökéletesen beilleszkedett egy kisebb létszámú, ezúttal egy kvartett zenei világába. Fantasztikus koncertélményt kaptunk, és úgy gondolom, a zenészek számára is emlékezetes marad ez a koncert.  

Fotó: Somogyvári Péter

Budapest Jazz Club, 2021. szeptember 7.